Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-02-14 / 7. szám

2. PÁPA ES VIDÉKE. 1915 február 14. így lett az apró olasz és német versengő államokból egységes, erős szocietás. így lett a küzdő Ausztriából, Magyar­országból és Németországból, így Japán­ból és Oroszországból egy erős szövetség. A XIX. század sok kicsiny állam gyilkosa volt. Ezeknek vissza kell adni létüket és biztosítani szabadságukat. Ezt várjuk a háborútól, hogy nem lesz bomlasztó hatása, hanem egysége­sítő hatása lesz. Egy nemzetközi szoli­daritásnak készíti elő a talajt. Ez a há­ború legyőzi a háborút és az örök béke nem lesz többé álom, hanem közelebb lép a valósághoz. Mi magyarok Kelet és Nyugat ha­tárán részt veszünk e feladat megoldá­sában és a béke idején is nemcsak védőbástyái leszünk nyugatnak, hanem a magyar géniusz lesz az összekötő kapocs Nyugat és Kelet között. Maeterlinck rámutat az ember előtt a méhek életére. A kasban 50—60 ezer méh dolgozik nem magáért, hanem a jövő nemzedékért. — Minket is a jövő szeretete lelkesít áldozatokra. Ez a szeretet mindent elvisel, min­dent legyőz és ez az egész nemzetnek biztosítja a nagy jövőt. A Feldsuperior látogatása. Mult kedden estétől kezdve szerda es­téig előkelő vendége volt városunknak: itt járt köztünk a tábori püspök helyettese, Gross József cs. és k. tábori főpap (k. u. k. Feldsuperior). Az ezredesi rangban s már a férfikor »Z. 1915 1/5. A sarajevói külső erődítmények egyik előre tolt állásában a Sz. felé vezető or­szágút mentén épült deszkabarakk szellős tiszti bódéjában ülök a rozoga asztalnál, írom ezt a levelet, de néha abbahagyom, hogy egy-egy nedves fenyődarabot vessek a velem versenyt füstölő bádogkályha gyomrába. Ezt a müveletet szerződésünk értel­mében a tisztiszolgám őméltóságának kel­lene végezni, de mivel késő éjszaka van, a jó fiu nyugovóra tért, mert a nagy he­nyélésben kimerült. Hogy hárman füstöl­jünk, mellém és a kályha mellé csatlakozott egy viharvert petróleumlámpa is. Ez vala­mikor egy szerb házban volt a szalon disze, de most váruraságomban előléptettem hadi­lámpává. Szóval itt tanyázom az országút men­tén. Asztal is van, lámpa is van, de még mosdótál is. Hát ilyen fene nagy úr is már régen voltam. Most én vagyok Sara­jevó szeme. Legalább a tábornok úr igy mondta tegnapelőtt. Na szebb szemet is választhatott volna a városnak. Ostrom esetén, tehát engemet, a szemet kellene kiütni ellenségeinknek, hogy az uton tovább jussanak. Aztán az »utolsó delén túl levő nyájasarcu főpap, kit lilaszinü papi övéről s az azon levő, a tábori lelkészt jelző aranyrojtról hamarosan fel lehetett is­merni, jártában-keltében az egész városban élénk érdeklődés és tisztelet tárgya volt. Hivatalos utja hozta városunkba. Szék­helye Pozsony lévén, az ottani s a hadtest keretébe tartozó helyőrségek kath. katonái­nak a lelkiszükségletei fölött való őrködés a tiszte. Most, hogy az ő kerületét a sebe­sült katonák egész tábora tartja megszállva, hivatalos dolga is megkétszereződött, de tán megtizszeresedett, s miután Pápán is van néhányszáz hive, e hó 9-én városunkba ér­kezett s a bencések rendházában szállt meg. Másnap, lO.-éri már a kora délelőtti órákban megkezdette kőrútját a pápai katonai kórházakban. Minden érdekelte, mindent meg­tekintett, s e mellett állandóan - kérdéseket tett fel, különösen a sebesült katonák lelki ügyeit illetőleg, információkat szerzett ma­gának, hogy a katonai kisegítőlelkipásztor­kodás, az ő hivatalos nyelvén Subsidiar­Seelsorge nálunk hogyan áll? Értesülvén pedig arról, hogy Pápán nemcsak a plébá­niai papság, hanem a szerzetesrendek áldo­zárai is milyen dicsérendő buzgalommal lát­ják el a szegény harcosok lelki dolgait, és úgy a gyóntatásban, mint pedig a misézésben a legnagyobb készséggel ajánlják fel szol­gálataikat, — értesülvén végre arról, hogy a katonai parancsnokságtól az espereshez ér­kezett ama felszólításra, hogy a katonai lel­készek eme helyettesítéseért inily összegű tiszteletdíjra tartanak igényt, az a válasz ment, hogy ezt díjtalanul és tisztán haza­fiasságból kivánják végezni, a legnagyobb elismerés hangján köszönte meg mindezt s kijelentette, hogy erről a nemes dologról felsőbb helyen is jelentést fog tenni. A főpap, kinek kíséretében voltak az itteni katonai kórházparancsnokság főbb tisztjei, továbbá Krisst Jenő esperes, a be­csepp vérig«, mondta a kis öreg, miközben a két sonkás zsemlyéjét megosztotta velem. Büszke vagyok, hogy érdemesnek tartottak erre a nehéz pozícióra. Erőd­parancsnoki méltóságomban sajnálattal gondolok a szegény pécsi dohánygyári tisztviselőkre, akik az évi és negyedévi zárlatban vívnak nagy csatát a számokkal. Az a sok fene kimutatás rosszabb a srap­ncllnél, de még a gránátnál is. De ezt el kellene hallgatnom, mert még majd nem fogadnak vissza, ha ép bőrrel kerülök haza az utcai vízesések szeles városába«. Egy másik levelében így ir: »Reggel öt órakor kopogtatott be hozzám szőke szobaleányom (tisztiszolgám) és aranytálcán hozta be mélyen tisztelt aligazgató úr levelét. Sietve lerúgtam ma­gamról örömömben selyempaplantakaró­mat, kiugrottam hálótermem közepére (lövészárok) és bele sem néztem velencei álló tükrömbe, hanem úgy amint voltam egész pongyolában (t. i. teljes felszerelés­ben) olvastam, jobban mondva faltam ked­ves sorait . .. stbi. tegek közötti kőrútjában minden nemzetiség­beli katonával annak anyanyelvén beszélge­tett, ami tekintve azt, hogy itt bizony van jelenleg 8 — 10-féle anyanyelvű katonánk, csak amellett bizonyít, hogy sok nyelven beszél jó maga is. Hivatalos kőrútjába tartozónak tekin­tette azt is, hogy látogatást tegyen Gyurátz Ferencnél, mint a Vöröskereszt elnökénél, továbbá a zárdában, hogy személyesen fe­jezze ki köszönetét mindazért a sok jóért, melyet nemes lelkek a szerencsétlen betegek érdekében tettek. Délben a plébánián volt ebéden, az esti gyorsvonattal azután továób utazott Cell­dömölkre, honnét másnap Keszthelyre, s úgy tovább utazott nagy kerületének többi ka­tonai fiókkórházainak a látogatására. Távozása után értesültünk, hogy az előkelő vendég látogatása a sebesült kato­nákra is igen jó hatású befolyással volt s különösen azok, kikkel nyájasan, lelkipász­torhoz méltóan elbeszélgetett, nem tudják eleget dicsérni szeretetreméltóságát és jó­szívűségét, mely minden szavából kicsendült. Ha a Feldsuperior kőrútja mindenütt ily lelki örömet fakaszt, amiben nincs okunk kételkedni, akkor a látogatás valóságos apos­tolkodás. Alispánválasztás. Mindnagyobb hullámokat ver már a Veszprémvármegye megüresedett al­ispáni székének betöltése körül meg­indult mozgalom. Anélkül, hogy bármelyik jelölt mel­lett állást foglalnánk s a szerkesztő­ségünkbe közvetlenül érkezett vagy pe­dig megyebizottsági tagok által bekül­dött meghívók és körlevelek ismerte­tésén kivül egyebet tennénk, mégis Harmadik levél »Z. 1915 1/8. Talán nem késik el levelem, melyben felkérem, hogy e hó 15.-én szíveskedjék lakásomat felmondani. Két ok késztet erre. Az egyik az, hogy már lehullottak azok a bizonyos zöld lombok a fákról, de még a háborúnak nincs vége; a másik pedig az, hogy én már olyan edzett vagyok, mi­szerint a lakást elnélkülözöm, ha haza­kerülök is. Egyszerűen fogom a pokróco­mat és hálózsákomat és felmegyek lakni a Mecsek hegyre. Igaz, hogy ott majd nélkülözöm a Mauser furulyázását és a Schneider-Creusot-féle harmonium megszo­kott melódiáit, de majd kárpótolnak érte a fülemilék, melyek a tavaszi lombhajtá­sokon himbálva csattogják el szivük sze­relmi dalait. Még egy kérésem van, szíveskedjék aligazgató úr a február havi fizetésemből is 10%-ot a Vöröskeresztnek elküldeni«. Megtettem. Unokaöcsém Sehl. 0. honvédfőhadnagy így irt: »Századommal élek vagy halok, 100 méternyire van lőárkunk az oroszokétól; talán egy óra múlva rohamra megyünk

Next

/
Thumbnails
Contents