Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-12-25 / 52. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1915. december 12. Azért oly kedves, megható, himnikus örömöket fakasztó' ünnep a szt. karácsony, mert a legnagyobb s egyedül boldogító Hatalom földreszálltának s a megértő' szívekben meg-megújuló születésének ünnepe. Ne higyje senki, hogy az Urnák 1915-iki évében, amidőn jobbra-balra csapkodnak a legdrágább . nedű, az embervér-folyó borzalmas hullámai, az otthonokat a zokogó anyák, árvák és özvegyek hangtalan sirása tölti be . . ., ennek a kedves ünnepnek is megesett! A megértő, szeretettől ittasult krisztusi lelkek, kiknek szellemi és erkölcsi égboltozatán napsugaras derű, Catánia olajfái virulnak és csillagai ringanak ragyogva, kikben a természetfölötti erők zuhatagai ömlenek, mélyebben élik át a szent ünnepet — amely a pillanatok horizontjáig látó emberkéknek csak száraz eszme és üres íogalom — üdvözítő valóságként, mint bármikor. Valamint a napot csak akkor látja tisztán a csillagász, mikor egy bolygó reá veti árnyékát, akként ők is a nagy világháború alvilági árnyékában látják igazán: csak a bethlehemi barlangból kisugárzó eszmék nyújtanak kulcsot a legfőbb problémák megoldásához, csak bennük az üdv, a boldogulás! Szemük mélyebb fényben ragyog föl, szenvedéseik árnyképein az öröm paradicsoma, derűs reflexe csillámlik át. Örömük a bethlehemi örök gondolatokból fakad, lelkük tavaszának remékája a »Szent Éjben« mutatja először teljes öl ényben a fény uralmát. Az isteni kisded ragyogása világít be mindent, ez a fény deríti fel a Szüzanya boldog, fiára tapadó tekintetét; ez' a ragyogás játszik a pásztorok homlokán, arcán, ruháján. Utat tör magának mindenfelé, éles kontrasztba áll az éj sötétségével. Életet ad a sziveknek, boldog meglepődést vált ki a szérnekből, egységet ad az egész kompozíciónak. Van abban valami megkapó szimbolizmus, hogy az Üdvözítő fénye, ragyogása tölti meg a szent Éjt, hiszen ő a világ világossága, az ő világossága világít a sötétségben ; megvilágít mindenkit, aki a világra jő. És világít földi életének első pillanatában is. Ezt a világosságot árasztja szét Correggio, mint a kép természetes világosságát a szent éjben, ez a világosság ragyogja be képének minden alakját. Ez a fény Correggionál teljesen a természetes fény szerepét játssza és bármilyen bravúros is, mégsem motiválja eléggé ennek a csodálatos fénynek természetfölöttiségét A szent éjnek ez a megfestése tökéletes ha pusztán a természeti problémák megoldása volna itt a művész feladata. De a karácsony éje nem akármilyen éj, lianem — titkokkal teljes, szent éj. nyeiből parázslik, mely nem engedi, hogy katasztrófákon, a szennyes szándéknak okozta embervér-folyó borzalmasan sötét hullámain szomorkodjanak, a sötét lemondás sírjába tartsanak, hanem sasfiakként áttörve a fellegek homályát, a mennyekbe törő napsütéses ösvényen haladjanak. Csüggedt bánkódás nem lel otthonra szívükben; hiszen tiszta öntudattá kristályosodott ki bennük azon igazság: a sírontúli boldogság gyémántsugarai a földi élet szenvedéseiből, szeretetáldozataiból Szövődnek. p. Agnell. Karácsony estéjén. Ismét itt van e szép, kedves ünnep, a béke Fejedelmének ünnepe, melyhez a mult évben oly sok reményt, boldogságot fűztünk. Reméltük, hogy a közénk leszállt Istenember meghozza a világnak a békét, a szeretetet, amely nélkül — úgy érezzük e napok tapasztalatai alapján — idegen, kietlen nekünk a világ. Boldogok voltunk e reményben, örvendező szívvel üdvözöltük ,e napon Öt, kitől a világ megújhodását vártuk. Mikor felhangzott az orgonának e napon csodálatosan lágy, szelid hangja, szivünket összeszorította az öröm, a boldogság. Nem tudtunk szólni, fojtogatott a sirás, de amit éreztünk, az kiverődött arcunkra, áhítatos komolyság szállott meg, s szivünk beszélt. Kértük, hogy adja vissza e szegény, zaklatott hazána,k . békéjén könyörögtünk távolban küzdő testvéreinkért, hogy minél hamarabb üdvözölhessük őket körünkben; imádkoztunk elésett véreinkért, azoknak csendes, örök nyugalmáért. S azután haza tértünk kisded hajlékunkba s örvendező szívvel tekintettünk a jövő felé. III. A karácsonyéj, mivel titokkal teljes, szent éj, két nagy problémát ad a vallásos művésznek. Olyan problémát, melyeknek teljesen megfelelő, művészi megoldása lehetetlen. A művész, mivel itt titkokkal van dolga, csak sejtethet, csak tapogatózhatik, ahogy az éjszaka sötétségében szokott az ember tapogatózni. A problémát csak megközelíteni tudja; teljesen kifejezni nem, mert a mysztériumok teljes kifejezése nem áll módjában. Ez a két mysztérium a karácsony művészetében: az emberré lett Isten és még hozzá tehetetlen kisdeddé lett Isten — és a Szűzanya mysztériuma. A karácsony éje ezt a két titkot állítja bele az üdvösség történetébe; ezt a két titkot, amely épen a művészet számára marad a legtitokzatosabb. Hiszen ki kellene fejeznie egy műben a természet látszólagos ellenmondásait; a hatalmast, fönségest, uralkodót kell bemutatnia a gyengében, alázatosban, tehetetlenben; ki kellene fejeznie az Istent a kisdedben. Hogy fejezi ki ? Hogy adjon isteni jelleget a kisdednek ? Megelégedhetik, ha csak egy kis ragyogást tud az istenség teljéből belelopni művészete eszközeivel abba a karácsonyi kisdedbe, aki úgy magán viseli emberi természete akarattal átvett gyöngeségét. A Szüzanya méltó, megfelelő kifejezése is leheS ma, mikor újra itt van e kedves ünnep, fájó szívvel gondolunk vissza a mult évi karácsonyra. Egy év múlott el, s nincs béke, nincs szeretet a világon. Az a sok remény, boldogság, mely betöltötte szivünket azon a szent estén, csak a szivekben maradt meg, s a világ továbbra is nélkülözi a békét a szeretetet. Bánatosan lehajtjuk fejünket, s, a kínos fájdalomtól megremeg testünk, szivünkben kétségbeesés lakozik, s felzokogva kérdezzük: meddig, meddig ? Tavaly tudtunk örülni, örvendezni e napon, s most ? nem szorítja össze szivünket az öröm. Azoknak a szegény, minden fáradtsággal oroszlán bátorsággal szembeszálló katonáinknak szenvedése, fájdalma, mintha itt élne szivünkben. S mikor kigyulladnak a karácsonyfa gyertyái, ez a mélységes fájdalom eltölti egész valónkat. Kedves olvasóm! csodálkozva tekintesz én reám, ki azt mondom neked: nekünk a mai napon is örvendeznünk kell, s nem szabad, hogy a fájdalom, s kétségbeesés egészen eltöltse szivünket! Nem azt mondom, hogy nem szabad fájdalmunkat éreznünk és siratnunk azokat, kiket elvesztettünk, vagy akikért remeg aggódó lelkünk, nem, ezt nem lehet kívánni tőlünk emberektől, de igenis lehet és kell, hogy a fájdalom ne foglalja el egészen szivünket, kell, hogy szivünkbe vissza szálljon a bizalom, mely örömre hangol. Aggódunk értük, fáj szivünk, hogy ők szenvednek — de ez nem elég, érezzük, hogy hiányzik valami. Hiányzik a bizalom, az a bizalom, mely megtanít örvendezni, mely erősen odafűz bennünket a jászolyhoz, ahonnan segítséget várunk. Nincs okunk örvendezni? De igen van! Megsegített bennünket az Isten! Hol vannak elleneink, kik kétszeres, háromszoros erővel támadtak e szegény hazára, s annak testét darabokra akarták tépni ? A nagy német császár szavai jutnak eszembe: »mein Grundsatz auch für diesen Krieg, ist das tetlen, mert hiszen itt is a természetrendjében ellentétes két tulajdonságot kell egy személyben összekapcsolnia; a szüzességet és az anyaságot. Ha az egyiket akarja művészete eszközeivel kifejezni, a természetrendjében tagadja a másikat és megfordítva. — Ez a két probléma elsősorban mély hitet követel attól a művésztől, aki a karácsonyéjben nemcsak festői hatásokat keres, hanem igazán vallásos gondolatokat is. Csak hittel láthat a kisdedben Istent és anyjában Szüzet és csak hittel tudja müvében ezt a kettőt egyszerre legalább megközelítőleg kifejezni. IV. A karácsonyéjszaka hitet követel a művésztől, ahogy hitet követel mindenkitől, aki örvendetes, békés, meleg, hangulatos mivoltába bele akar mélyedni. Ezért van az, hogy a karácsonyéj művészei nem azok, akik különben a művészet tökéletes fokán jelennek meg: Rafael, Correggio, Rubens, Rembrandt — hanem azok, akik bár technikájukkal épen nem vetekedhetnek e nagyokkal, mégis hivő lélekkel alkotva meg tudták közelíteni a szent éj természetfölöttiségét. Azok a Boldogságos Szüzet ép oly anyának látják, mint minden más anyát, szépnek, előkelőnek, vonzónak festik, de letörlik arcáról az Istenanya méltóságát. A kisded — kedves, csinos gyermek náluk, aki azonban semmi más,