Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-12-19 / 51. szám

1915 december 12. PÁPA ÉS VIDEKE. 3. sajtó-erkölcs háborús miazmáinak riporterei harcot provokálnak a nemzeti nagylét legfőbb biztosítéka ellen, de még nem késő, hogy föleszméljünk s aknamunkájukat leplezve, elhárítsuk a nemzeti veszedelmet. Azokat, akik írnak, tehát az írókat négy csoportba oszthatjuk. Az első csoportba tartoznak a hivatásos irók, vagyis azok, akik bizonyos szent és magasztos eszme szolgálatában állanak. Ezen eszmék : a hit, az erkölcs, a hazaszeretet, a társadalom, a művészetek, szóval az anyagi és szellemi kultúra összes javai. Kész jellemek ők, telve szellemi és erkölcsi értékek erejével és az elfogulatlanság, méltányosság, meggyőződés, tisztelet, igazságosság magasztos elveivel. Kezükben a toll, de nem mint üzleti forrás, hanem mint szent talizmán; nem mint a kontárkodás és kalmárság eszköze, hanem a nemzeti ideálokból táplálkozó lélekgazdagság megszentelt szóvivője. Ok a nemzet szellemi kultúrájának legönzetlenebb apostolai, a nemzeti boldogulás leghivebb munkásai, a hit és a romlatlan erkölcs tisztakezű őrei. Ok a magyar nemzeti irodalom művelői. A valódi értelemben vett »írók«. Ezek után jönnek az előítélettel szaturált irói kapacitások. Az elfogultság mesterei. Talentumos irók. Sokat adnak a szerkezetre, a tárgyi előadás szépségeire; ügyelnek a stilusra és tiszteletben tartják a nemzeti irodalom hagyományait. Alaki szempontból kifogástalan a munkálkodásuk, de tárgyi oldalról nem állnak az igazságosság piedesztálján Elveket hirdetnek, eszméket terjesztenek, amelyek a vallási béke és az erkölcsi közjó megbontására irányulnak. Azt tartják: Auszen fix und innen nix, — csak mutatós legyen, ha hitvány isA harmadik csoportot azon irók alkotják, akik csak azért írnak, hogy írjanak. Ezek a legveszedelmesebbek. Nem meggyőződésből és lelki szükségletből, hanem puszta üzletből kezelik a tollat. Ezekről mondjuk, hogy bitorolják az irói nevet. Nincsenek elveik, nincs meggyőződésük, azért minden elvet hirdetnek és minden meggyőződést, terjesztenek. Ma az életbölcsességről értekeznek, holnap eudaimonizmusról dalolnak; ma a tiszta erkölcs prókátori köntösét hordják, holnap a legalávalóbb hedonizmust dicsőítik; ma a nemzeti boldogulás eszközeiről beszélnek, holnap a politikai anarchizmust ismertetik; ma a hithűség és a vallásosság pásztortüzeit élesztik, holnap a legsötétebb atheizmus üszkös romhalmain táncolnak. Aszerint, amint az üzlet kívánja. Ezeknek semmi közük a magyar irodalomhoz. A megvetés mellett sajnáljuk őket, mert tudjuk, hogy a megélhetésért vivott harc vitte őket e gyászos és utálatos szerepre. Ezekhez csatlakozik a nemzetközi irók dieses glédája. Nem a nemzet talaján nőttek, de a mi kultúrjavaink értékéből fejlődtek. A faji szempontok apostolai és a hivatlan tolakodásnak jeles példái. Irói készültségük értéke nagyon alacsony nivón áll, de szemfüles politikájuk igen sok embert csábít táborukba. Élelmesek a felületes és tájékozatlan lelkek megvesztegetésében, ezért törekvésük — sajnos — nagy eredményeket mutat. Programmjuk, melyet ügyes következetességgel megvalósítani iparkodnak, az, hogy a nemzeti ideálokat eltüntetve, nemzetközi szellemet plántáljanak a szivekbe. Késhegyig menő harcot hirdetnek minden vallás, minden erkölcs, minden magasabb eszmény ellen; ki akarják irtani a nemzeti jelleget és internacionálissá akarják tenni a közhangulatot. Ez a sehonnai szellem a nemzeti létjogosultságot támadja. Támadja most, amikor az egész nemzet a legvéresebb, de a legszebb és legdicsőbb győzelmi tényeket írja a magyar történelem lapjaira. E hazafiatlan és aljas törekvés a hazai sajtó legsötétebb kórtünete. Ez az érem egyik oldala. A másik oldal még sötétebb, még pusztítóbb. A negyedik csoport irói által képviselt sajtó nyilt merényletet hirdet a tiszta erkölcs ellen. Megakarja mételyezni ifjúságunkat, a nemzet jövő polgárait és katonáit. E sajtó által képviselt erkölcsi korrupció olyan betegséget oltott a magyar ifjúság testébe és lelkébe, hogy ehhez képest az ázsiai kolera csak gyönge migrénszámba megy. Tessék csak átlapozni azokat a sajtóorgánumokat, melyeket e »negyedrangú« irók szerkesztenek. Mennyi piszok, sár, szemét egy rakáson. Mennyi titkos és nyilt fogás az ifjúság erkölcsiségének és szeméremérzetének megrontására. Mennyi kipróbált eszköz az ember állati ösztöneinek felszabadítására . . . Ennél a pontnál nagyon szomorú és sötét dolgokat kellene lelepleznünk és megvilágítanunk. De nem tesszük. Komoly lapban, a jó szándék feltüntetésével sem lehet ilyen pokoli tüzet okádó tárgyat a megérdemelt megvetés és undor hangján kezelni, mert vétenénk a közérzet ellen. E tárgyra vonatkozó kritériumnak veleje az, hogy e sajtó a családi szentély boldogsága és tisztasága; az ifjúság lelki-testi fejlődése és a nemzet erkölcsi-fizikai erejének megőrzése ellen irányul s mint ilyen, csak megvetést és undort érdemel. Azt mondják, hogy a sajtó, az irodalom, a nemzet lelkületének a tükre. Nos, ha valaki e sajtó után akarná megismerni a drága magyar nemzetet, annak ugyancsak szép képe lenne felőlünk ... Ne engedjük ezt a gyalázatot. Következetlen volna cselekvésünk, hogy míg a harctéren a fél világ retteg borzalmas karunktól és szenvedi a legnagyobb veszteségeket: addig itthon, a szellemi élet harcmezején legyőzne bennünket az erkölcstelenség sajtója s rabláncra fűzne egy minden, csak nem magyar — nemzetközi kalmárszellem. — »Ne feledjük — írja Bajza József, a magyar nemzeti irodalom újjászületésének nagy mestere, — hogy a magyar nemzet egy kis sziget a népek óceánján, melyet idegen elemek világtengere csapkod, s egy felzúdult vész könnyen eltemethet, de nem oly bizonyosan, mint a csendesen és észre is alig vehetőleg áradó özön, hacsak szivünk minden dobbanása, eszünk minden gondolata nemzeti irányt nem veszen és összevetett vállakkal, a legnagyobb egyetértéssel sziklafalat nem igyekszünk rakni, mely dacoljon a fenyegető vészekkel és engedje a csendesen harapózó kártékony elemet nemzetiségünk bástyáit aláásni«. (Nemzetiség és nyelv.) Kezdjük már most lerakni azokat az alapokat, amelyek biztosítják nemzeti nagylétünk jövő fölépülését, fejlődését: Műveljük és pártoljuk a magyar nemzeti irodalom termékeit. Komoly, életerős, sziklaszilárd kultúrmunkára van szükségünk, hogy e drága hon minden fia önérzetes szívvel ismételhesse a »legnagyobb magyar«, Széchényi István gróf látnoki kijelentését: Sokan azt gondolták : Magyarország volt: — én azt szeretem hinni: lesz! A régi jó céh-rendszer és a mostani iparos-világ. A »Pápa és Vidéke« dec. 12,-i számában »A régi jó céhek belső élete« címen irt közlemény olvasása arra indított, hogy az ipar fejlődésével s az iparos osztálynak korunkig való átalakulásával némileg én is foglalkozzam. Ha véletlenül kezünk ügyébe kerül a régi iparos-világ leirása, szinte kíváncsisággal olvassuk minden betűjét. Milyen más világa is volt akkor az iparosnak, milyen tiszteletben tartották az ipart és a vele foglalkozó egyént! Amint tudjuk, az egész társadalomban ők voltak a vezető emberek. Szigorú rendszabályaik pontos követésével meg is érdemelték az elismerést, nem csak társadalmi téren, de az ipar terén is. Mert hiszen jól tudjuk, hogy a céh-rendszer idejében az