Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-12-19 / 51. szám

2. PAPA ÉS VIDEKE 1915. december 19. halál gondolata, s ezt az életösztön su­gallja; másik az otthonhagyott hitves és gyermek lelkének, erkölcsi világának, szellemi életének bizonytalan jövője s ezt az atyai szeretet, a férfiúi hűség táplálja benne. Ez utóbbi teher a nehe­zebb, a fájdalmasabb. Most pedig álljunk meg egy ke­véssé és gondolkozzunk. Való tény, hogy a sajtó-erkölcs háborús miazmái nagyon elszaporodtak s öldöklő harcot hirdetnek minden ellen, ami szent, ne­mes és eszményi. Léteznek szellemi áramlatok, melyeknek tollforgató apos­tolai halásznak a zavarosban és a há­ború folytán teremtett helyzet kiakná­zásával olyan elveket hirdetnek, amelyek mindenre jók, csak a nemzet jövő er­kölcsi erejének és kulturális életének fejlesztésére nem. Helyesebben: irodalmi forradalom van keletkezőben, amelynek éle az ifjúság, tehát a jövő nemzet er­kölcsi élete ellen irányul. Vagy még világosabban: a nemzet szellemi kultú­rájában irodalmi aknamunka kezd ki­bontakozni, amelynek bevallott pro­grammja az, hogy a nemzetet erkölcsi alapjában megtámadva, szellemi anar­chiát teremtsen. S nem kell hozzá lát­noki tehetség, hogy megállapítsuk azt a szomorú végkövetkeztetést, miszerint a szellemi kultúra válsága és az iro­dalmi anarchia megteremtése közénk hozza a társadalmi és erkölcsi anarchia veszedelmét. Ilyen nyilt beállításban ez talán túlsóknak látszik és az elfogultság szi­közgyülés azzal honorálta a tevékenységét, hogy megválasztotta tiszteletbeli tagjának. Hanauer Zoltánt széles üzleti össze­köttetései és előkelő rokoni kötelékei révén sokkal tágabb körben ismerték, semhogy itt külön kellene jellemeznünk. Mint üzlet­ember fel volt ruházva mindazokkal a tu­lajdonságokkal, melyekkel a cégnek fényt, tekintélyt és vagyont .lehet szerezni, mint a társadalom tagja pedig előkelő, finom mo­dora, lekötelező nyájassága, udvariassága és gavallériája, szimpatikus megjelenése révén vivott ki közbecsülést és tiszteletet. Halála igazán széles körben keltette fel az igaz részvétet. A kiterjedt rokonságon kivül számosan könnyezték meg az élte de­lén elhunyt derék férfiút és ha a temetés al­kalmával megnyilatkozó részvétet lehet zsinór­mértékül venni és a külsőségekből követ­keztetni a belső érzelmekre, hát nem sok emberről Írhatjuk meg azt, amit Hanauer Zoltánról, hogy — általános volt a részvét. A temetés magában véve a legfénye­sebb gyászpompa kifejtése mellett folyt le. A gyászjelentésben kitűzött idő előtt jóval már, ezrével tolongott a sok tiszteletadó a gyászház tájékán, s mikor a papság meg­jelent és megkezdette a komor temetési szer­tartást, ember ember hátán állott. A gyász­nezetét mutatja; de ez csak látszat és jóhiszemű feltevés, amely mögött a leg­válságosabb katasztrófa rejtőzik. A világ­háború annyira leköti anyagi és szellemi kultúránk nézőpontjait, annyira befolyá­solja érzelmi és gondolatvilágunkat, hogy nem érünk rá, illetőleg nem akarunk erre gondolni. Mert valljuk meg őszin­tén, félünk és rettegünk e gondolattól. De ez nem segít rajtunk. Ez tökéletlen és mindenképen eredménytelen, hálátlan megoldási kísérlet a közelgő veszély elhárítására. Súlyos és rendkívül idő­szerű probléma ez, amelyet csak a bá­tor tettek erejével lehet megoldani. E feladat megoldásában minden józan gondolkozású, hazáját szerető, erkölcsi piedesztálját értékelő, komoly és elfogu­latlan embernek munkát kell vállalnia. Csak az egyöntetű, bátor, nyilt és ön­érzetes hazaszeretettől lángoló munká­nak lehet biztos és maradandó értékű sikere. A baj a nemzet szellemi életének a gyökerében van. A szellemi élet irá­nyítója az irodalom, az irodalom szel­lemének vezérképviselői az írók. S ez a fordulópont. Itt kell megállanunk, hogy tájékozódhassunk. E fogalomba van le­téve a sajtó-erkölcs háborús miazmáinak keletkezése, romboló hadviselése az er­kölcs, a józan, egészséges néperő ellen. A sajtófaktorok megfeledkeztek arról a magasztos és kiváltságos hivatásról, melyet fogadtak és a világosság helyett a sötétséget, az eszmény helyett a des­truktiv ideákat, a szabad és romlatlan háznál történt beszentelés és a képezdei da­lárda gyászéneke után a Pompe funebre, a Kegyelet temetkezési vállalat díszruhás em­berei a nehéz érckoporsót feltették a város üvegfalas gyászkocsijára és a koszorúkat el­helyezték a koszorukocsin. A koszorúk szalagjairól a következő feliratokat sikerült lejegyeznünk: Isten ve­led — Aranka; jó apánknak — Bözsi, Ká­roly; édes apánknak — Mici, Jenő; szere­tett apánknak — Béla és Pista; Gyurka, Bözsike; drága fiamnak — anyád; Ilus, Adolf, Iluska, Laci, Bélus; Sata, Gábor, Satika, Bé­lus, Gabi; Isten veled — Jenő, Ilus, Babi; felejthetetlen bátyámnak — Árpád; Zoltán­nak — Oszkár; Isten veled Zolti — Botka Jenő; főnökünknek Juci és Mariska; részvéte jeléül — özv. Reguly Nándorné; tisztelete jeléül — Herz Béla; a jó barátnak — Nelli néni; tisztelettel jó főnökének — Éder; szó­val sok koszorú, csokor fedte a ravatalt s illetve díszítette a gyászmenetet, melyben résztvett a város és vidék minden rendű és rangú polgársága. A városháza, Polgári Kör, Katholikus Kör gyászlobogói előtt, az összes katholikus templomok minden harangjának zúgása mel­lett, a dalárda »Miserere«-jének dallamai között vonult ki az ezernyi gyászkiséret a kultúrjavak helyett a legrútabb barba­rizmust hirdetik. Sajnos és nagyon szo­morú tény, hogy a dekadens irodalom szellemi tendenciája — frivol világnéze­tének megfelelően — ott támadja meg az ezeréves haza testét, ahol az a leg­kényesebb : hitében és erkölcsében. Nem akarunk általánosítani. Az iro­dalmi forradalom s e gyászos irói sze­replés nem a nemzet lelkületéből fakadt. A magyar nemzeti szellem sokkal józa­nabb, tisztább, erősebb, semhogy ilyen kórtünetek keletkezhetnének benne. A sajtó-erkölcs miazmái nem nemzeti vo­nások. A magyar nemzeti szellem nem degenerált, elfajult szellem, mert ezer­éves mult jelzi romlatlan, életerős jel­legét. Idegen, a nemzeti vonásokkal teljesen ellentétes törekvésekről van szó. Nemzetközi áramlat tartja bevonulását a magyar haza drága földjére, melynek minden talpalatnyi röge ezeréves dicső­ségről és diadalról beszél. Egy inter­nacionális és üzleti érdekekben kéjelgő irói gárda garázdálkodik a magyar iro­dalom megszentelt csarnokában és há­borítatlan malíciával döngeti, gyengíti nemzeti létjogosultságunk, szellemi nagy­ságunk alapköveit: a hitet és erkölcsöt. Mert a mi magasabb kultúránknak — mondta Wckerle a Szabad Lyceum gyűlésén — és hegemóniánknak a tiszta erkölcsi erö a legfőbb biztosítéka. Az irodalmi anarchia szolgálatában álló írók éppen ezt a legfőbb biztosítékot akar­ják megrontani és megsemmisíteni. A kálváriái temetőbe, hol újabb beszentelés, gyászének és közima után elhelyezték a ká­polna közelében levő családi sírboltba. A temetést követő napon Hanauer Árpád, apát, az elhunytnak öccse ünnepélyes gyászmisét és a felállított tumbánál abszolu­ciót, u. n. I.iberat mondott a plébániai tem­plomban és ezzel átadták Hanauer Zoltánt az örökkévalóságnak. Nekrologunk megírásában az egyszerű szavakat kerestük és használtuk fel; ezzel is méltók akartunk lenni az elhunyt egyik leg­szebb jellemvonásához, egyszerűségéhez, mert meg kell hagyni, hogy minden tekintélye és vagyona dacára is, ment volt minden büszke­ségtől és nagyzástól. Ezért szerettük őt annyian! {^z). Nyilvános köszönet. Mindazon jó barátainknak és is­merőseinknek, akik drága halottunk elvesztése fölött érzett kimondhatatlan fájdalmunkban részvétükkel osztoztak, ez úton is hálás szívvel mondunk kö­szönetet. A Hanauer-család.

Next

/
Thumbnails
Contents