Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)
1915-12-05 / 49. szám
4. PÁPA ÉS VIDÉKE 1915 november 14. hogy talán a szeretet nagy ünnepén hazajön az apja és megkérdezheti, hogy mit hoz a kis Jézuska néki karácsonyra. Annak a gyermeknek fájdalmát leírni nem lehet, akinek hideg szobában, ajándék nélkül kell az ünnepeket eltölteni. Fájhat is az árva gyermeknek, midőn a tehetősebb családoknál szól és zeng az ének, hogy Mennyből az angyal Lejött hozzátok . . . náluk meg elhagyatottságban, szomorúságban, fájdalomban, keserűségben és apa, szerető apa nélkül kell tölteni az ünnepet. Nem hiszem, hogy volna egy ember is, aki el tudná nézni az árva gyermek szenvedését. Nem hiszem, hogy volna valaki, aki jól érezné magát akkor, midőn oly sokan fáznak, könnyeznek és szenvednek azért, mert nincs itthon az apjuk, vagy talán már nem is él . . . Éppen ezért merek szólni a nemes és jótékony szivekhez, hogy töröljék le a könnyeket. Adjanak egy kis helyet a meleg kandalló mellett azoknak is, akik talán fáznak, vagy akiknek még meleg ruhájuk sincs. Adjon mindenki tehetsége szerint, nyújtsanak jobbot az árváknak. Adjanak meleg ruhát, cipőt, élelmet, de ne mint alamizsnát adják oda, hanem mint kötelességszerű ajándékot. Keressük fel az elhagyatottakat. Kérdezzük meg, mire van szükségük ? mit akarnak? Adjunk, ha adhatunk, hogy ne legyen fájdalmas a karácsony szent ünnepe a háború által árvákká lett árváknak. Hadd örvendezzenek velünk a szomorkodók is, így legalább az apa is boldogabban tekint le a csillagos égből a földre, ha látja, hogy az árvák nem szenvednek hiányt. Az apa boldogabban gondol haza a lövészárokkozom, imádkozik a lelkem . . . Tisztelendő úr, sokat kell imádkoznom . . . érte is, magamért is. Neki vissza kell még térnie s nekem addig nem szabad meghalnom. Attól félek, hogy nem a gyöngeség öl meg idő előtt, hanem a féltő aggodalom . . . Mert sokat szenvedek, sokat nyugtalankodom miatta . . . A pap vigasztalni próbálta. — Miatta ne sírjon soha, édes néném! A fiatal erő sok bajjal megmérkőzik, aztán nem írná folyton, hogy jól van, ha nem úgy volna. Nincs ok a sírásra. — Igaz, talán nincs ok. De mégis csak szenved ... Az éjjel már gyilkos hideg lehetett az utcán, mert kályha mellett is vacogott a fogam. A ház előtt sustorgó szél nyargalt el s mintha az ő üzenetét, panaszát hozta volna, kegyetlenül megrázta, megverte az ablakom . . . Talán akkor állt künn a viharban, a csillagtalan éjben s nem volt, ki szeméről lecsókolja könnyét . . , Csak hánykolódtam, csak sírtam, mint a rabmadár, aki szállni szeretne messze, messze, hómezőkön át . . . — De jó asszony! ha egészséges volna, akkor se tudna rajta segíteni. Nyugodjék meg; várja csak türelemmel az idő jobbra fordulását. ból, ha arra gondol, hogy gyermeke nincs egyedül egymagára hagyatva . . . Ha adunk, úgy adjunk, hogy csak az tudja, akinek adtuk. Ne az újságok legyenek tele hasábokkal, hogy adtunk, hanem szó nélkül vigyük el a rendeltetési helyre és így enyhítsük a szenvedő árvák szenvedését . . . Ha szavaim viszhangra találnak, akkor együtt örvendek az árvákkal a szeretet ünnepén. Nekem ha lenne, szintén adnék. De aranyam nincs, ezüstöm, drágagyöngyöm sincsen, de van szerető meleg szivem, amit oda adhatok az árváknak. Én zálogban ajándékul az egyik karomat tettem le a haza oltárára. Ha kell, a másikat is szivesen áldozom, ha könnyet száríthatok vele. Ezt nem azért említettem meg, hogy talán mindenki a karját adja. Oh nem, csupán azért, hogy mindenki tehetsége szerint adjon. Én a legkedvesebbet adtam oda. Tudom, hogy szavam nem fog úgy elhangzani, mint a kiáltó szava a sivatagban és ha valóban nem, akkor örömmel gondolok mindig haza, édes szülővárosomra, Pápára. És ha egyszer teljesen felépülök és Isten segítségével haza mehetek rég látott otthonomba, akkor az egy karommal mindenkit átölelek örömömben . . . Lóskay István csonkakaru honvéd. Mit olvassunk ? „Magyar Kultúra". Most, mikor közeledünk az év vége felé s minden rendű és rangú lapok és folyóiratok előfizetési ideje lejáróban van, nagyon alkalom- s időszerű annak a kérdésnek felvetése: mit olvassunk? — Igaza van, tisztelendő ur, mindegy; de így, a betegágyon százszor jobban sorvaszt a kétség, mintha fönn járhatnék. A mult héten már azt hittem, hogy végem van. Alig tudtam lélekzetet venni. Megfeszítettem minden erőmet; belekapaszkodtam görcsösen az ágy oldalába, mintha az lett volna az élet s legyűrtem a halált. Ugy szeretném még egyszer látni, még egyszer ölelni a fiamat!.. Neki is rosszul esne, az ő örömét is rontaná, ha üres volna a szoba, mikor hazatér . . . Ezért akarok még élni, semmi más egyébért. — Szerda óta nem írt a fiu? — Nem írt; igaz, hogy csak nyolc napja mult . . . aztán olyan messze van, nehezen ér ide a keze irása. Megvan ám minden lapja. Eltettem őket. Olvasni nem tudom egyiket sem, de azért kiterítgettem egyenkint valamennyit az ágyra; aztán beszélgetek velük... Olyan csöndben, olyan halkan felelnek, hogy csak én hallom, csak az én anyai szivem hallja őket. Rózsásszinükből, mintha a fiam piros arca mosolyogna ki rám, hogy szomorú lelke engem vigasztaljon. Az vigasztal engem, aki százszor jobban szorul a jó szóra, jóleső vigaszra . . . Tisztelendő uram, irjon neki ma is! írja meg helyettem, írja meg nevemben, mennyire szeretném, ha már hazatérne. Csak azt meg ne írja, hogy betegen Sokan fölényes mosollyal, egyszerű kézlegyintéssel intézhetnék el a felvetett kérdést s azon indokolással térhetnének felette napirendre, hogy hát hiszen mindenki tudja, mit olvasson; mindenki azt az újságot, azt a folyóiratot olvassa, mely az ő szellemi igényeinek leginkább megfelel, mely az ő lelki szükségleteit a legteljesebb mértékben kielégíti. Igen szépen hangzik e tétel így elméletben, a gyakorlati értéke azonban annál kevesebb. Sajnálattal kell tapasztalnunk ugyanis, miként az intelligens katholikusok nagy százaléka a Pesti Hirlap s a vele szellemileg rokon lapok és folyóiratok mérges táplálékát szívja magába naponként; míg azon lapok és folyóiratok, melyek az ő igazaiért küzdenek, melyek az ellene szért vádakat utasítják vissza, azok előtte ismeretlenek, vagy legalább is olyanok, melyek az ő figyelmét, az ő érdeklődését fel nem keltik. S az ily, önmagát jó katholikusnak tartó intelligens ember hiába mentegetőzik azzal, hogy neki a pesti hirlapék nem ártanak; legfeljebb azt árulja el mentegetőzésével, hogy nem gondolkodik, nem érez s éppen ez az, ami visszatartja őt attól, hogy nekivaló, az ő törekvéseit elősegítő újság vagy folyóirat érdekében cselekedni is tudjon és akarjon. A katholikus intelligenciát vétkes közönyösségéből felrázni, annak a kath. világnézet dolgában szellemi sötétségét s kábultságát eltüntetni akaró folyóirat a »Magyar Kultúra«. Rövid múltra tekinthet még csak vissza, de ez a rövid mult kiáltó bizonyítéka annak, hogy a bizalomra, mely létrejövetelét megelőzte s a sikerekre, melyeket rövid idő leforgása alatt élért, érdemesnek bizonyult. A Magyar Kultúra rovatai között elsőnek a »Tanulmányok« cím alatt jelenik meg. E tanulmányok, között rendkívül nagy fontossága miatt csak egyet említünk meg. A jelen világháború keletkezésének okairól s fekszem, hogy a féllábammal már a sírban állok ... Ne busítsuk jobban . . . írja, hogy jól vagyok, csak az idő járt el, s behullatta fejem, mint a messze tájat, fehér hópehelylyel, sürü hideg dérrel . .. Ugy-e, így írja m eg> 'gy í rí a m eg néki ? . . . A pap arcán valami rejtett szomorúság suhant át. Nem szólt semmit, csak bólintott. Majd fázósan rezzent össze, mikor az öreg asszony megragadta a kezét és hideg szorítással, némán köszönetet mondott. Szinte jólesett neki, mikor a szoba ajtaja kinyilt. Az asszony csak a szemeit fordította arra. A mélyen bennülő szemek kiváncsian meredtek elő s pislogó fényük újra lángra lobbant, mikor a falu póstása két rózsaszinű tábori lapot is lobogtatott. — Tisztelendő uram! irt a fiam újra! Kettőt is egyszerre! Olvassa föl gyorsan! A plébános elvette a lapokat s az ágy mellé ülve, olvasta az elsőt: »Édesanyám, lelkem! Tudom, hogy várja az Írásom , sietek hát írni. Az elmúlt héten kemény napjaink voltak. Egymásután kaptuk hazulról a a csomagokat, persze az oroszok lőtték át közénk. De hála Istennek, semmi bajom sem lett. Hát édesanyám, hogy van ? Nem
