Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-12-05 / 49. szám

X. évfolyam. Pápa, 19x5 december 5. 49. szám. PAPA ES Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A papai esperesi kerület papságának es a pápa-csóthi esperesi kerület tanítói körének, hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katbolikus Kör. Ideigl. telelös szerKesztő: Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Hadi rokkantak és árvák menháza. Megnyitóbeszéd az alapitó-bizottságnak 1915 november 29.-én tartott gyűlésén.*) Mélyen tiszteit Uraim! A most folyó háborúnak, — bár reméljük, hogy győztesen fogjuk befejezni, — feltétlen vesztesei is vannak : azon szerencsétlenek, kik roncsolt testtel hagyták el a harcmezőt, s azok, kik a harcban kenyérkeresőjüket vesztették el. Mindkettőjükről gondoskodni az államnak volna kötelessége; ámde a szerencsétlenek nagy száma, s a háború okozta óriási költségek kamatosítása lehetetlenné teszik, hogy az állam oly mértékben gondoskodhatnék róluk, mint az kötelessége volna. A társadalom kötelessége lesz tehát pótolni az állam segélyzését, együttműködni, hogy a rokkantak a lehetőség szerint újra beolvadjanak a társadalom hasznos tagjai sorába, az árvák pedig neveltessenek, oktattas*) A gyűlés teljes referádáját lásd »Hadi rokkantak és árvák menháza« című hirUnkben, sanak, hisz ők részét képezik a jövő Magyarországnak. A társadalom e feladatát vállalja is. Szerte az országban, itt is, ott is, előadások, vitatások, pénzgyűjtés, stb., mutatják az actio megindulását. Jóleső érzéssel mondhatjuk, hogy városunk lakói is kiveszik részüket. Böhm Ignác polgártársunk, nemes szívének sugallatát követte, midőn polgármesterünknek megtette már ismertetett ajánlatát, hogy boldogult fia emlékére alapítványt tesz, egy, rokkantak elhelyezésére szolgáló, menhely céljaira. Köszönet, hála neki! Az 0 nemeslelkű alapítványa indítja meg azon lavinát, mely nem rombolni, hanem alkotni fog! Az első lépést továbbiak fogják követni: lelki szemeim előtt áll egy alkotás, melynek keletkezéséhez a város lakosságának minden rétege hozzájárul. Ez panteonja lesz Pápa hőseinek, díszterme a holtak emlékének kegyeletét szolgálja, munkatermei a rokkantaknak kenyeret adnak, lakosztályai az árvák otthona. így legyen! A gyermekvédelem erkölcsi kötelességünk. Nemsokára ránk köszönt a második háborús karácsony. A gyűlölködés vad lármája harsog bele a Megváltó születését hirül hozó angyalnak szavába. Ez évben még több a bánatos gyermek, mint valaha volt. Menjünk el a békét hozó angyallal az elhagyatott árva gyermekekhez, fájdalmat enyhíteni és könynyet szárítani, hogy legalább a szeretet fenséges ünnepén felejtsenek el mindent, ami ártatlan kis szivüket nyomja. Magasztosabb, ideálisabb és kedvesebb dolgot még nem szült a kötelességtudó társadalom, mint éppen a gyermekvédelem. Az árva gyermekek segélyezése erkölcsi kötelességünk. Ma, midőn a nemzet fiai elvéreztek a hosszú harc alatt, kötelességünk a hátramaradt árvákat tulajdon gyermekünknek tekintenünk, hogy szükséget ne szenvedjenek. A szegény tudatlan árva könnyezik és apját keresi, hogy vájjon hol van ? mikor jön már meg ? mért is ment el ? ... Mi felnőttek tudjuk, hogy mért ment el és miért nem jön vissza az, aki ott maradt a tettek mezején . . . A gyermek vár, vár türelemmel, TÁRCA. Ott Jársz a téren . . . Ott jársz a téren megtépett ruhában, Hajad kibontva messze leng utánad; Szemedbe' láz ég és az ajkaidra Sóhajt fagyasztott — égetett a bánat. Üldöznek egyre vad, kemény tusákon, Csipös, hideg szél legfeljebb, ha csókol, Dermedt kezével görcsösen kap érted, S majd' összetörsz a szörnyű borzalomtól. Nyugalmad nincsen, sem nappal, sem éjjel. Megrebbensz mindig egy-egy vad rohamra, Ugy érzed, mintha rettentő csapással A zord Halál is ellened rohanna ... De két szemedben ekkor láng lobog föl, Mely minden ármányt, ellent összeéget, S tépett ruhádban ott ragyogsz a síkon, Te glóriás, te diadalmas — Élet! Tomor Árkád. Tábori lapok. Rózsaszínű, kusza betűkkel telerótt lapok! Valamikor édes szerelmet, messziről küldött halk vágyódást mosolygott a színetek, s aki kapta, aki elolvasta a sok, féltett titkot, tirólatok lopta arca pirulását, rózsaszínű fényét. Ma is messziről szálltok; úgy várnak benneteket most is, mint a békés idők rószaszinü levélkéit, tele remegéssel, tele aggódással, reszkető örömmel. Pedig de 9okszor — nem is szerelmes suttogás a titkotok, nem is a jó hír galambjai vagytok, hanem álorcái a sötét halálnak, ki nem mer kopogni gyászfekete színben. Hány szivet telítettetek boldogsággal, hány halódó reményt keltettetek újra, s hányat öltetek meg, ti rózsaszínű, kusza betűkkel telerótt lapok!... * Az öreg asszony alig hallhatóan suttogott az ágyban: — Bizony szomorú sor ez .. . Innenonnan egy esztendeje már, hogy fekvő beteg vagyok. A hús lefogyott rólam, a csontjaim fájnak, a mellemre ólomsúllyal nehezedik valami .. . Orvost is hivattam a szomszéd városból. Nem azért, mintha a haláltól félnék, de most még nem akarok, nem tudok meghalni, hát a szenvedést akartam enyhíttetni kissé. Csak rám nézett, aztán megsimította az aszott kezemet; vigasztalást is mondott, hogy nincs már a számomra orvosság, hogy nem gyógyít meg más, legfeljebb az ágy . . . Az asszony lehunyta a szemeit, mintha így akarta volna kipihenni a hosszú beszéd fáradalmait. A plébános, ki reggelenként be szokott nézni betegéhez, nein is zavarta addig, míg szempillái újra föl nem nyíltak. — Én tudok, néném, más orvosságot is. Ugy-e, ha a fia hazajönne mostan, tán meg is gyógyulna. Bízzunk az Istenben! — Ugy is az imádság minden könynyebbségem . . . Imádkozom, mozog a szám s mikor elfáradok, előszedem a régi imádságos könyv fakó képeit. . . Csak elnézem őket csendes áhítattal, de akkor is imád-