Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-10-31 / 44. szám

pápa és vidéke 1915 október 31. Végül hozzátok szólok, magyar Anyák! . . Nyugodjatok meg hőn szeretett fiaitok sorsa felett, tudva azt, hogy hősök voltak s hősök maradnak egy nemzet előtt. Arra is büszkék lehettek, hogy gyermekeitek védték hazánk határát, a Kárpátok szent bércein, vérük és életük árán. Igen, Ők védték az ellenségtől, hogy meg ne szentségtelenítsék hazánk vérrel áztatott földjét... A világháborúban ismét bevált a sokat énekelt »Szózat« e sora, hogy: itt élned, s halnod kell. Ők megtették kötelességüket. Itt éltek hazánk szent földjén s itt haltak meg, ahol bölcsőben ringatták Őket. A magyar zászlót most megismerte az egész világ, most büszkébben leng az elfoglalt várak ormain, mint egykoron . . . Most pirosabb a sok kiömlött vértől, fehérebb a sok ártatlan élettől és zöldebb a rét bársonyos takarójánál, ami azt jelenti, hogy a magyar hősök egy hosszan tartó békéért küzdöttek ezernyi halállal . . . Ma, midőn a halottak napját kegyelettel ünnepeljük, lelki szemeim előtt látom a budapesti kerepesi-temető kapuinak felírását: »Feltámadunk!«. . . Bizvást bizzunk a Mindenhatóban, hogy a sok kiontott vér árán felépül egy új »Magyarország«. Menjünk ki imádságos kegyelettel a névtelen hősök sírjaihoz, gyújtsunk egy-egy szál gyertyát, mondjunk egy imádságot, adjunk egy szál virágot azoknak, kik hősök voltak, akik hősök maradnak. Ne menjünk el közönbösen, hétköznapiasan, a dísztelen, elsárgult falevelekkel borított halottakhoz. így mennek évről-évre. — És mennek az idén is. — Nem szűnik meg a processió — mennek mint más évben — csak sürübb lett a processió — és mégsem szaporodott meg a sírok száma. — Nincs talán egy kis fényponttal sem több itthon a temetőben. — Ez idén messze van a temető fény nélkül — többnyire sír nélkül — valahol — mindenütt... Ez idén halottak napja nem lesz csupán csendes ima mint más évben. — Nem lesz tisztán áhítatos fohász, mely a sziveket megelégedéssel, nyugalommal tölti el. — Lesz — lesz egy óriási jajkiálltás, mely el fog hangozni a föld egyik sarkától a másikig Jajkiáltás és zokogás, mely nem fogja kímélni talán azokat sem, kik nem szeretnek hallani és tudni — mely talán elég hatalmas lesz, hogy oda jusson a legóvatosabban védett fülekhez. Fog remegni a világ, meg lesz szakítva a természet harmóniája — szét fogja tépni az Ember szenvedésében. — Sok ezren fogják követelni halottjaikat. — A sok árva, — a sok özvegy lélek össze fog olvadni egy óriási panaszban, végtelen szemrehányásban — fognak találkozni ott, ahol a lelkek találkoznak, — ott, ahol a fölfogás hősök sírjainál . . Áldó imádság mellett mondjuk el szent, névtelen neveiket. Te pedig, nemzeti zászlónk, lobogj büszkén, lobogj, porba ne hullj soha. S ti névtelen hősök, pihenjetek békén, legyen könnyű a magyar hant, tudva azt, hogy — feltámadunk . . . Háború és kultúra. — Irta: P. Mattoska J. Libór. — II. Valláserkölcsi világnézetre van szükségünk. Arra a bizonyos ráeszmélésre, mely öntudatunk mélységeibe igazít. Arra a bensőséges, igazi, őszinte meggyőződésre, hogy az ember boldogulásához és lelki igényeinek kielégítéséhez nem elégséges a föld, az anyag, a fizikum, a technika, a kultúra; nem elégséges az állat- és növényvilág pazar változatossága, a természet bája; nem elégséges a mulandó élet sivár, üres, kegyetlen és tökéletlen adománya; az élvezetek, kéj, gyönyör ürömteljes pohara: de kell hozzá Isten, eszmény, lelki kultúra, erkölcs, túlvilág, tiszta öröm, lélek és halhatatlanság. Kell hozzá hit és vallás. — Csak a vallásos világnézet kialakulásával kezdődik az ember; addig az ember csak szám, de nem lélek és érték. Él, de cél, eszmény, boldogság és öröm nélkül. Küzd, harcol kielégítő jutalom nélkül. Alkot állandó, maradandó jelleg nélkül. Olyan az élete, mint az északi sark zord kietlensége, hideg levegője fény és napsugár nélkül... De hagyjuk ezeket az általános megfigyeléseket, ezeket a tetszetős szónem tudja már őket utolérni ... És itt a földön fognak menni sürün, sötéten — lassan, idegen sírokhoz, régi, békés sírokhoz.— És sötét lesz, — sötétebb lesz, — a fények ki fognak aludni. És újra föl fog jönni a nap. És lesz megint valami, ami elmúlt — ami volt. — A sóhaj még ott fog lebegni a világon, beléje fog olvadni az ember nyögése. — De azok, kik tegnap ott voltak a csendes temetőben — az idegen síroknál, — azok ma tanúi lesznek egy hősi halálnak, — fogják látni a természet agóniáját. — Egyszerre fény fogja elönteni a világot, valami nagy fény, és úszni fog minden aranyban, ezüstben, bíborvörösben, a legpazarabb színekben. Lesz egy nagy, dicső örömkifejezés. így búcsúzik a világ, — adja utolsó percében a legszebbet*, mire képes. — Azután szürkeség, — nehéz, sötét felhők, — hideg szél. — Valahol messze fönt nyugtalanul röpül ide-oda sok varjú. — Ilyen a hősi halál ott künn a harctéren is, — adják ők is a legszebbet, mire képesek, — egy fölvillogás, — egy láng — csend — sötétség — Halottak napja . . . Báró Szentkereszthy Elza. virágokat és nézzünk befelé. Legyünk igazságosak és őszinték. A felületességek szemlélete és az igazságok általános beállítása nem elégséges ahhoz, hogy tanuljunk és cselekedjünk. A világháború által felszínre hozott sok és nagy igazság legnagyobbika az, hogy az ember Isten nélkül, vallási meggyőződés és tiszta erkölcs nélkül képtelen a boldogulásra; képtelen arra, hogy igazi, erős és minden tekintetben tökéletes anyagi és szellemi kultúrát teremtsen. Eddig máskép volt és sajnos, hogy. így volt. A régi kultúra miazmái napfényre kerültek és az emberiség undorral fordult el attól a kultúrától, mely megcsalta és kilopta szívéből a tavaszt... A hitetlenség és erkölcstelenség szellemétől tönkresilányított ember új kultúrát követel. Olyan kultúrát, mely a rög, a kenyér, a munka, a fáradság mellett életét is biztosítja és soha el nem boruló boldogsággal telíti a lelkét. Erre pedig csak a valláserkölcsi alapokon nyugvó kultúra képes. A jövő kultúrájának ez Lesz az első alapköve. Modernek vagyunk. Haladunk és világosodunk. Megvalósítás felé visszük az Istenszabta kultúrprogrammot, hogy az ember »uralkodjék az egész földön«. A »modern« kifejezés határozottan fejlődést, tökéletesbülést jelez. Mindenre ami új, szecessziós, különleges vagy rendkívüli, rámondjuk, hogy »modern« s ez a »modern« szó a mai kultúrember szemében elég ahhoz, hogy fölkeltse az érdeklődést. Én is élek e jól hangzó amulettigével, de én nem a fejlődést, a haladást jelzem vele, hanem a dekadenciát, a vallási hátramaradottságot, vagy ha tetszik: a vallási visszafejlődést. Mert az tény, hogy bármennyire is haladtunk a kultúrában, bármilyen szellemi és anyagi produktumokkal gazdagítottuk a modern társadalmat, vallási téren igen hátramaradtunk, mondjuk így: lörtetéseinkben, munkáinkban, kulturális vívmányainkban megfeledkeztünk az őserörői, a forrásról, az Istenről és eretnekekké váltunk. Korunk, az ő szellemi termékeiben, bölcseleti és tudományos kutatásaiban és fölfedezéseiben mellőzi a Teremtőt, megveti a hitet és a vallás géniuszának oltárára fölteszi az embert: az »Ubermenseket«, hogy ez uralkodjék a föld fölött. A művészetek, az irodalom magukra vették a hitetlenség tógáját, elindultak világhódító útjukra, hirdetve az új vallást, a »modern vallást«, mely