Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-10-10 / 41. szám

4. pápa és vidéke. 1915 november 10. Ehhez az kell, hogy az ember átadja magát Istennek lelke legmélyebb radikálizmusával s hogy mélyen meg legyen győződve arról, hogy e rettenetes zenebonába rendet és értelmet csak a hit teremthet s hogy a világháború borzalmai közt is énekelni csak az örökélet s az örök szeretet képes. Ezt érezte a zsoltáros is, mikor így énekelt: Kész az én szivem, Isten, kész az én szivem, hogy énekeljen és zengjen neked dicsőséget. Ébredj föl, szólalj meg zsoltárom és hárfám! Hálát adok neked, Uram, a népek között és dicséretet mondok neked a nemzetek között; mert nagyobb az egeknél irgalmasságod és a felhőkig ér a te igazságod. (Zsolt. 107.) Harcterek, kötözőhelyek, kórházak, sírok, özvegyek s árvák felhős bánata fölé emelkedem, valahányszor hozzád térek s onnan hozom magammal azt a lelket, mely a népek harcai közt is hálát mond s a nemzetek dúló viszályai közt is dicséretet zeng a nagyobb, a mindenek fölé kiemelkedő Urnák. — Testvérek, fölföl a léleknek e pacsirta szárnyaira — kapjunk fel azokra a zsoltárdicsérte vadgalambszárnyakra. Ezek azért emelnek ki minket a bajok fölé, mert a végleg diadalmas hatalomhoz, az örök jóhoz, hol már rossz nincsen — magához az Úrhoz visznek. Ezzel az érzülettel szivünkben hivatásos enyhítői leszünk minden bajnak s rossznak. — A hivatás kedv és érzék! Akiben Isten van, abban a "fossz ellen való kedv van; annak kedve van ellentálni a rossznak; kedve van megküzdeni vele s ereje is van hozzá, hogy győzzön rajta. — Azért kell nekünk mindennap reggel Istenbe kapcsolódnunk, l.ogy az erőteljes, bátor érzés s a kitartó szeretet lüktessen végig rajtunk. Bajok ellen, könnyek, szenvedések ellen küzdeni csak oly ember képes, aki az élet folytonos, friss erőivel töltekezik — aki belső, lelki világát nem a benyomások, hanem az isteni hit igazságai szerint építi ki s aki minél nagyobb a környékező gyűlölet, annál öntudatosabban állítja bele azt, amit lelke legmélyéből kiáshat, t. i. a krisztusi szeretetet. Ez a legnemesebb életmód azután egyszersmind a legkönnyebb is, amennyiben vigasztal és boldogít. Az ember a szó szoros értelmében elemében van, mikor szeret s mikor a szeretet által az egész életnek értéket adhat, még pedig isteni értéket. Ez a mi ambíciónk; legyen a mi művészetünk is. Ami újra beigazolódott A gyönyör Endymion-álmában nem igen bogozzuk a »honnan ? hová? . . .« lelket hasogató kérdéseket. De már a fájdalom izzó kohójában, az élet mélyesmély katasztrófáiban, amikor véres könynyek szüremkednek szemünkbe és sebzett szivünknek igazságra és vigasztalásra, reménységre és segítségre van szüksége, a bölcselet élő valóság, sőt Ruzsó telién sorsát tehát megpecsételték — vásárra kerül. A részleteket apróra megbeszélte a kis család, azután nyugalomra tért. Ezt megtehették, mert az esti vonat elment s reggel öt óráig ezen a vágányon nem is jön másik. Két nap múlva megtörtént a vásár. A fejős háziállatot jó áron adták el. Amikor »ruzsó« gazdát cserélt, következett a bevásárlás a fiúk részére . . . Szeptember elején a vásárolt holmikkal felszerelve elindultak a kis nebulók apjuk oldalán városban lakó nagynénjükhöz. Sok dolga volt ott Rózsának is, több napot vett igénybe azoknak gyökeres elintézése. Pista, Danika megkezdte a tanulást, maga pedig ügyeit végezve, jókedvvel indult haza. Gyorsan mult a nap a tizennégyes őrház körül. A hold már nehezen várta, hogy tüzesfejű vetélytársa leguruljon a porondról, hogy azután maga vegye át a küzdelmet — a sötétséggel viva — s halványra fessen mindent, amire csak rávetheti szőke sugarait . . A homály később az erdő lombjai alatt húzódott meg s az épület túlsó oldalán talált menedéket, amit az égi reflektor nem bírt bevilágítani. Az őrháznak a sínpárok felőli oldalán voltak az ablakai. Az üvegszárnyakon át a padlót vonta be a fény ezüstös mázzal. Terézia asszony a napi fáradalmakat piheni ágyában, de még nem alszik. Anyai gondjai nem engedik s elkalandoz oda, ahol hű párja két kincsükkel most tartózkodik; tán reménysugárral szívében jövőjükön töri eszét s azért nem jön szemére az álom ... A holdba bámul, mely épen szembe került az ablaknyilással. Az révedező szemeit sugárszálain a padlóig vezeti; de újra, ijedten néz fel és elkiáltja magát: — Jézusom, ne hagyj el! Mi ez? . . . Egy alak áll ott. Teste félig elvonja a betörő fényt útjából. Majd megfagyott ereiben a vér ... A fehér koponyafejes magas alak, csontos karját előre nyújtotta és kopogott az ablakfán ... Az őrné. nem bírt megmozdulni ... A zörgés erősbödött anynyira, hogy az üvegtáblák repedeztek már. Végre elcsendesült a lárma, helyette siri hang hatolt a szobába: -— Nyisd ki az ablakot. Jöjj ide! Rózsáné nem mert a rettenetes alakkal ellenkezni s szótlanul engedelmeskedett . . . — Látod, hogy ki vagyok?! Megtehetem, hogy kaszámmal eloltom nyomorult mécsesedet és családodét is, de nem teszem. életszükséglet a lélekben. Az érző kebel, az alapjában nemes lélek ihletetten tárul föl a józan bölcselet harmathullása előtt. E sorsdöntő nagy pillanatok nehézségei is arra lendítettek minden értelmes és érző lényt, hogy »én

«-je tengermély világába bocsátkozzék, oda, ahol az örök metafizikus és a természettől keresztény lélek őslelke lélekzik s födözze föl ott a lélek halhatatlanságot kérő ősösztönét, őshonvágyát az örök haza után. És miről győződött meg? Hogy »én

«-je óceánmély világából az isteni származás és rendeltetés bélyege világít elő. Örök emberi természeténél fogva Isten-kereső, keresztény lélek. »Én«-je tengerszemén a gondolkodás világ és mindenség fölényessége ragyogott föl. Újra beigazolódott, hogy kipusztíthatatlan ösztön elemi erejével él minden emberben, egyéniségek és kultúrfokok szerint ugyan, de kivétel nélkül az örök haza, az örök boldogság utáni szomjúság. Sőt a Krisztusnak utánzásában elfoglalt lelkekben, kiknek az eszmék és a szentek örökségéből is jutott, kráteri tűzlávaként jelentkezik az örökkévalóság szomjuzása, nosztalgiája. Kétségtelenné vált, hogy az ember egész mivoltja világfölényességre beidegzett, s a halhatatlanság eszméje nem a lehetetlen fantázia szörnyű szülöttje, hanem a szíve szívén, lelke 'elkén nőtt élő valóság. Mindezt összevéve nem csoda, ha a pozitív-atheista világnézet képviselőinek minden fáradozása, mellyel a halhatatlanság eszméjét az emberiség szívéből kiirtani iparkodtak, az egyetemes emberiség elutasító álláspontján minden Megkönyörülök rajtatok, ha pénzeteket oda adjátok nekem . . . — Könyörgöm, az nincs itthon. A takarékban tartjuk . . . — Az sem baj. Holnap hazahozod. Azonban rólam hallgatni fogsz, mint a sír, mert ellenkező esetben mindnyájan a halál fiai — az én fiaim lesztek. Hatalmamban vagytok! Megértetted? — Igen! — Holnap este eljövök érte. Itt legyen ám! Jegyezd meg magadnak, amit most mondottam . . . Szegény asszony ájultan rogyott össze. Későn, amikor már a reggeli vonat is áthaladt a kis állomáson, ébredt fel kábultságából. Szerencse, hogy semmi baj nem történt ezalatt. A délutáni órákban magához vette takarékkönyvecskéjüket és ballagott a pár kilométer távolságra fekvő városka felé. Amikor a takarékpénztárban megjelent, nem sokan tartózkodtak ott. A hivatalnokok figyelme az asszony sápadt arcára terelődött. Ismerték őt jól, hisz azt a pénzt is, amit őriztek, ami a Rózsa-család tulajdonát képezi, mind ő vitte be apródonkint. Most az egész összeget visszakéri . . . — No, Rózsáné asszony! S mire is kell magának az a sok pénz (pedig dehogy sok,