Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-10-03 / 40. szám

1915 október 3. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. Innét azon tény, hogy a lelkiismeret elleni cselekedet, történjék bár a legnagyobb titokban, amikor tehát sem szégyentől, sem büntetéstől nincs mit rettegnünk, olynemű félelmet eredményez, amely semmiféle más nyomasztó, fájdalmas érzéssel sem vethető egybe. Hacsak a hivők látóhatárát övedzenék ezen sajátos érzés, vagyis a lelkiismeretmardosás vérpiros lángjai, akkor ugyan azt mondhatnánk, hogy képzelt istenüktől rettegnek. Csakhogy a hitetlen természete mélyéből szintúgy felhangzik a kárhoztató »jaj!«, ha ajkával tagadja is. »Éjjel-nappal keblükben hordják vádlóikat«, zengi gyönyörűen Lucanus. Istenem! Milyen rettenetes lehet azok helyzete, akik milliókat kergetnek a legsötétebb gyászba?! Mennyire szánnivaló szerencsétlenek! P. Agnell. Ma van a sajtóvasárnap! Korona. A pápai espereskerületi papság őszi gyűlése. — Pápa, 1915. szept. 28. — Pápa, Külsővath, Marcaltő, Nagyganna, Nagytevel, Nyárád és Pápakovácsi. Ez a hét plébánia képezi a pápai esperesi kerületet, melynek lelkészkedő papsága mult kedden Pápán tartotta gyűlését, hivatalos néven koronáját. Rendes körülmények között is fontosak az ily értekezletek, a mai viszonyok pedig még nagyobb fontosságot kompoziciót és kifejezést Rafaeltől, precizitást Dürertől; talán még Velasquez technikáját és Murillo kolorit-jét is élvezte, kortársuk is lehetett; az utána élők közül legföljebb Overbek teremtőereje, vagy a legújabb Cornelius univerzalitása méltó e képhez . . .« Zúgott a fejem, hüledeztem, s az első prelekcióból semmit sem jegyeztem volna meg, ha az »Eximie« azóta több kiadásban meg nem ismétli. Hatása azonban rögtön volt. Megkértem az »Eximie«-t, hogy maradjon nálam pár napig és átmustráljuk alaposan a két tűzre készített rakományt. Az »Eximie« kiderült, mosolygott és — maradt. Még abban az órában kiadtam az ediktumot, hogy aki hozzányúl engedélyem nélkül a »kiselejtezettek- «-hez, fülét veszem. A vége az a közösen hozott komoly határozat lett, hogy régi helyére vándoroltatjuk a »kiselejtezettek« legtöbbjét és szakértőkkel felújítjuk. Az »Eximie« fölfedezte, hol becses az anyag, hol a munka, hol a historikus, hol meg az egyházi momentum. A legkeményebb dió volt számomra a blamázs elviselése a nép előtt és a széthéderelt egészek és részek visszarekvirálása. Ámde nem azért volt az »Eximie« hetven és egynéhány esztendős, s hozzá még juttatnak a koronáknak, mert hiszen a világháború folytán, ha mindenben, hát ugy legkülönösebben a pasztoráció terén merülnek fel újabb és újabb teendők. A hivőket az Isten csapása közelebb terelte papjához; a nyáj jobban veszi körül pásztorát most, mikor a szenvedés és a nyomor fenyegeti, sőt már sújtja is. A szóban levő pápai koronáról azonban még az esetben is hosszabban emlékeztünk volna meg, ha nem ily világra szóló események kölcsönöznének neki fontosságot, még pedig kötelességszerüleg, mert a pápai espereskerület papsága ezen a gyűlésen tisztelte meg lapunkat azzal, hogy hivatalos közlönyévé választotta azt. S noha a koronák nem titkos értekezletek, de mégsem annyira nyilvánosak, hogy lefolyásukat a legapróbb részletekig közölhetnők, a mennyire módunkban áll, főbb vonásokban mégis hűen fogjuk visszaadni a történteket. A plébániai főtemplom e napon ünnepi díszt öltött. Oltár, szentély, az első padsorok stb. akár a legnagyobb ünnepeken drága szőnyegekkel, drapériákkal ékeskedtek és már egy órával a mise kezdete előtt a nagyharang jelezte a hívőknek, hogy ma idegen, de testvérnyájak pásztorai jönnek a templomukba. A szentmisén, melyet a szószékről előzetesen kihirdettek, a nagy munkaidő és a kedvezőtlen időjárás dacára igen sokan vettek részt. Az első padokban, buzgó imáikba merülve, helyet foglaltak a kerület papjai, a kóruson megjelentek a r. k. polgári leányiskola három felső osztályának növendékei és kezdetét vette az istentisztelet. Kriszt Jenő esperes előbb Veni Sanctet intonált s az elhangzott karének és ima után csendes szentmisét mondott, mely alatt szép változatosságban karénekek és szólók hangzottak a kórusról. A szólókat Tóth tiszteletbeli sz.-széki ülnök és címzetes helyettes alesperes a nyugalomban, hogy ne tudott volna kisegíteni a hínárból. Számba rágta a szót, s én — nem ugyan minden pirulás és izzadás nélkül — valahogyan kiés megmagyaráztam a szószékről a »Judáségetés« szerény keretekbe való szorításának fő- és mellékokait. Az igazán jó nép bevette a mentegetődzést botrány nélkül, s bőven adakozott a restaurációra. Én is áldoztam rá penitenciául megspórolt káplánpénzemből és nem annyira szégyenből, mint hálából meghívtam az Eximie-t minden szüretre. Már nem jár, csak kétszer jöhetett; — Isten nyugosztalja! Örökre mementómba zártam, már azért is, hogy olyan tapintatos volt és nem hordta szét afféremet mások előtt. Különben már most nem röstelkedem a megtörténtekért. Önnek is elmondtam, azt sem bánom, ha a remekül újra induló Havi Közlöny-be rakja, — de talán nevemet ne említse. A jó ügy és a Havi Közlöny kedvéért szívesen leírtam. Dr. Jantausch Pál. Anna, pápai zenetanárnő énekelte az ő bájos, az egyházi szerzemények megfelelő interpretálására oly kiválóan alkalmas hangján. Mise végeztével az esperes a kerületi papsággal bevonult a kápolnába, hol Horváth József atya, a pápai Ferencrendiek házfőnöke lelki gyakorlatot tartott velők. A pápai quardián a gyakorlatból, a pasztoráció köréből vett példák egész halmazával tette emlékezetessé és tartalmassá elmélkedését, mely bizonyára mélyen vésődött a hallgatók szivébe. Csak ezután kezdődött meg a tulajdonképeni korona, melyet a Pápai Katb. Kör téli helyiségében tartottak. Kriszt Jenő esperes elnöklete mellett jelen voltak Pethő János pápakovácsi, Füzy István nyárádi, Szentgyörgyi Ignác küisővathi és Légár Hugó nagyteveli plébánosok, továbbá dr. Bereczk Gyula és Dragovics István pápai hittanárok, Wimmer Károly pápai tanitónőképezdei igazgató, végül Kreutzer Ferenc pápai káplán. A kerületi jegyző távol lévén, elnök a felveendő jegyzőkönyv vezetésére Kreutzer Ferencet kérte fel. Utóbbi ily minőségében megnyitásul felolvasott egy szakaszt a szentírásból, szent Pálnak Timótheushoz irt első levelének második fejezetét. Elnöklő esperes ezután a szentirás beszéddel szavaiba kapcsolva a bekezdést, hosszabb nyitotta meg az értekezletet. Alludált a háborúra, mely igazságos a mi részünkről. Békére és nyugalomra van szükség. A háború óta értekezletet nem tarthattak a közlekedés nehézségei miatt, sőt most is hiányoznak egyesek e miatt. A háború szép feladatok elé állítja a lelkészeket. A pap kitartásra buzdítsa a hiveit. Erős hitet plántáljon a lelkekbe. A hadügyminiszter elismerte, hogy a vallás, a lelkek gondozása hatalmas előny a hadviselés szempontjából, tapasztalta a lelkészek buzgóságának a Itatását és súlyt helyez arra, hogy a katonaság a lelkiekben se érezzen szükséget. Itthon szintén kell ápolni, növelni a buzgalmat, amire az ájtatosságok, hadi litániák tartása igen alkalmas. Megemlékezik Esterházy Pál grófról, a hősi halált halt ifjú huszárkapitányról, aki a kerület több plébániájának a kegyura volt. Megemlékezik az új kegyúrról, gróf Esterházy Jenőről s indítványozta, hogy Pál gróf emlékezete jegyzőkönyvbe vétessék, Jenő grófot pedig a kerületi papság e gyűlésből kifolyólag üdvözölje. Miután az indítványokat elfogadták, elnök a 'személyi változásokat jelenti be. Először üdvözli Légár Hugót, cisztercita rendi lelkészt, ki mint okleveles középiskolai hittanár tanári pályáján is bizonyára sokat foglalkozott a pasztorációval. Majd Wimmer Károly igazgatót mutatja be a kerületnek. Nagy tevékenységet várnak tőle. Dragovics István hitoktatót is szivélyesen üdvözli az esperes, majd pedig'megemlíti Varga Sándor marcaltői plébánost, ki bár nemrég jött a kerületbe, régebben, mint pápai káplán tagja volt a kerületi papságnak és igy ismerik. Ezzel kapcsolatban megemlékezik az elnök a Nagytevelről Tósokberéndre távozott dr. Czapáry László cisztercita lelkészről, majd a Pápáról Miklósiba diszponált dr. Újvári Endréről, végül az elhunyt Domnanich Sándor,