Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-10-03 / 40. szám

4. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1915 december 5. volt marcaltői plébánosról. Mindegyikről volt néhány szép szava s különösen utóbbiról megjegyezte, hogy még nem látott paptemetésen annyi hivőt úgy sirni, mint Domnanich temetésén. Ezzel kapcsolatban bejelentette, hogy Varga Sándor marcaltői plébános, miután az ottani kántortanító nejét temetik e napon, továbbá Schermann József nagygannai plébános és Zarka József nagygannai sirbolti lelkész és káplán, miután az ut egy részét gyalog kellett volna megtenniök, a nagy esőzés következtében nem jöhettek el a koronára. A tárgysorozaton levő ügyeket pontról-pontra vitatták meg. így a könyvestábla új intézményét igen szép sikerrel karolták fel a kerületben. Tudomásul szolgált a kéttornyulaki kereszt- és zászlószentelés, ami a hitbuzgóság és áldozatkészség jele. Szükségesnek találta a kerületi papság, hogy a hadbavonult tanítók felmentessenek a katonai szolgálat alól. Tudomásul vették a nagygannai iskola renováltatását és elismeréssel vannak Zarka József nagygannai káplán iránt, aki a döbröntei iskolában egész tanéven át tanított. Érdemeit jegyzőkönyvbe iktatják. Tudomásul veszik, hogy Mezőlakon Füzy István nyárádi plébános buzgólkodása és gróf Esterházy Sándor bőkezűsége folytán havonta egyszer istentisztelet van, amennyiben Pápáról jár ki pap misézni és prédikálni. A templom hiányos felszerelése miatt pedig a központi Oltáregyesülethez kérvényt intéznek. A külsővathi plébánialak épitési ügyében (melyet lapunk egyik legutóbbi számában ismertettünk) újabban az a fordulat állott be, hogy a főszolgabíró felhatalmazta a plébánost a szükséges építkezéseknek a község terhére való keresztülvitelére. Füzy István nyárádi plébános indítványára a kerületi papság kimondotta, hogy mai gyűléséből kifolyólag kéri a főszolgabírót, hogy az építkezés ügyében előállott kellemetlenségeket ne a plébános vállaira rakja, hanem igyekezzék azt saját hatáskörében elintézni. Az esperesnek, mint tanfelügyelőnek az iskolákról szóló jelentése tudomásul szolgált. E szerint a háború miatt általában nagy visszaesés van a kerületben, Nagyganna és Nyárád kivételével mindenütt hanyatlott az iskola, még Pápán is. Azután a Pápa és Vidéke c. hetilapot, melyet a kerületi papok amúgy is járatnak, de mely a kerületi plébániai ügyek mindenkor készséges támogatója és általában kath. irányánál fogva hű referense mindannak, ami katholikus hitvédelmi szempontból történik, hivatalos közlönyükké választották, felhatalmazva a lapot arra is, hogy ezt a lap homlokzatán kitehesse. Szentgyörgyi Ignác külsővathi plébános ezután szép felolvasást tartott arról, hogy milyen legyen a prédikáció ? Tartalmas, praktikus eszmékben gazdag felolvasását nemcsak nagy figyelemmel hallgatták, hanem nagy köszönettel fogadták. Szép jelenet volt, mikor a gyűlés vége felé a pénzeslevélhordó az esperesnek épp akkor kézbesített 500 K-t, melyet egy jószivü úr küldött a hivek között leendő szétosztás céljából. A kisérő levelet nyomban felolvasta az esperes az egybegyűlt kerületi papoknak is. Végül a papi nyugdijalapra, Katholikus Sajtó-egyesületre, Szent László-társulatra és a tanítókörre szóló tagsági díjakat fizették be, mire esperes néhány szó kíséretében a gyűlést bezárta. Egy időszerű rendelkezés! A hosszú idő óta tartó háború nehéz viszonyai az iskolai és nevelési téren is éreztetik hatásaikat. A társadalmi szokások közül sok olyat, amelynek mélységes lélektani alapja, nagy nevelő hatása és értékes megőrző ereje van: kezdenek a viszonyok kikezdeni. Ebből a szempontból nagy fontosságú rendeletet adott ki dr. Vértesy Gyula tanfelügyelő. Ezt a rendeletet sokan talán szigorú hangúnak gondolják s azért kelletlenül olvassák, de el kell ismernünk, hogy — ha nem is mindig tanítónőjelölteknél, de az ő korukban levő leányifjúságnál — sok kellemetlen megfigyelést tehetett a nyitott szemmel járó ember. Városunkban különösen a szülők figyelmébe ajánljuk a tanfelügyelő rendelkezését, amelyet azért adunk közre, mert meg vagyunk győződve róla, hogy általános érdekű ügyben érkezett ez a rendelet a tanítónőképzők igazgatóságához. A rendelet a következő: Tekintettel arra, hogy személyesen is meggyőződtem róla és ezt illetőleg panaszok is érkeztek hozzám, hogy az intézet kint lakó növendékeinek az utcán való viselkedése nem mindig felel meg ama komoly pálya követelményeinek, amelyre készülnek, mert jövendőbeli tanítónőknek, akikre nemcsak generációk tanítása, hanem azok nevelése és lelki életének kiművelése is bizva lesz, nem engedhető meg és nem nézhető el az, hogy az utcán, főleg az esti órákban férfiakkal kisérgettessék magukat, azokkal flirtőljenek és egyáltalában, hogy a háborús idők jól hangzó, hangos jelszava alatt főleg az itthon levő katonákkal úgy viseljék magukat, hogy nemcsak a közfigyelmet, de a közmegbotránkozást is felhívják magukra, úgy viselvén magukat, ahogy azt, fájdalom főleg a mostani időkben nem ritkán az iskolákból rég kikerültelitől is látják. Felkérem tehát a Tisztelt Igazgatóságot, hogy szíveskedjék figyelmeztetni a növendékeket, már csak az intézet eddigi megőrzött jó hírneve érdekében is, hogy amint valamelyik növendékre olyan viselkedés bizonyul rá, mely nem méltó ahhoz a pályához, melyre készül — ellene a legszigorúbb fegyelmi szabályok fognak alkalmazásba vétetni — esetleg a kizárás is. Mert elvégre a háborús évek ezer nyomorúsága mellé még nem szabad odaengedni prédául a leányifjúság erkölcsi életét is. Kérem ismételve a Tekintetes Igazgatóság eljárását. Veszprém, 1915 szeptember 24.-én. Dr. Vértesy Gyula kir. tanfelügyelő. Adakozzunk, a Kath. Sajtóra ! A fényfolyó. Nem volt bántó, sötét az este. A hold már előre készült, hogy az álmok se fázzanak, ha eljön az órájuk. Hideg fénnyel tette barátságossá, meleggé az estét. S várta, hogy észrevegyék. Ott állott a hajó a kikötőben. Mozdulatlanul, remegés nélkül várt indulására, de már ott égett a piros lámpa árboca orrán. Már világosak voltak a viz szinére néző kerek kis ablakok, miknek fénye a partig fut s a parton elkísér mindenkit. S mindenki tudja, hogy a viz szinén elringó fények az ő szemében futnak össze. S azt hiszi mindenki, hogy csak az övében. S valóban, csak akik tudják, és érzik ezt, csak azokéban. S a hajó kerek ablak-szemeiből tágranyilt nézéssel rohantak a partra a sugarak, hogy az emberek szemükbe fogadják őket. S akkor nem volt sötét, bántó az este. S akkor nem volt félelmetes a nagy viz. Meleg selyemnek érzett s kívánságot keltett a belefekvésre. Elindult rajta a hajó s olyan jó volt állni födélzetén. Idegesen remegett gépjétől nagy fekete teste és széthasította orra a hullámokat. S nem maga szabta meg útját. Fölöttünk csüngött a hold s végig szaladtak sugarai a vizén. Alig vettük észre, mikor ért el hozzánk. Keskeny gyalogösvény mutatta utunkat, fényből kirakva s mi gondolkodás nélkül ráléptünk. A barna vizén végig fekvő szalagot kicsépkézte fekete foltjával a hajó keskeny orra s egy sötét emberalak, ki előttem állt s aki után már csak a.. viz szinére lelapult ezüstbid látszott. S a lelkünk rálépett a hidra. S a kormányos durva keze megérezte lelkünk vágyódását és a fényfolyam medrébe vezette hajóját s vezette végig a végtelen felé.' S akkor én rábíztam életemet egy durva kezű, álmodó lelkű emberre, ki kemény tartással fogta a kormánykereket, hogy hajója le ne térhessen a meseútról. S vitt a hajó az álmok felé. S én abban az útban elfeledtem mindent, mi durva. Csak fényt és árnyékot láttam, csak remegést és bugást hallottam és hullámcsobbanást. S én akkor megfogtam valakinek a kezét s elkezdtem mesélni neki, mint álmomban szoktam. S én akkor csak a hídról meséltem, amelyre léptem, az aranyfolyóról, amelyen végig vitt minket a hajó s arról a durva kezű emberről, aki szintén álmokban él s aki szintén szeret úszni a fényben s aki nem fél, hogy megfullad benne. S olyan jó volt akkor önfeledt szavakat mondani s olyan jó volt akkor a mesék útján nem egymagán járni, megértő szempárba belefeledkezve megértett ajakkal meséket mondani. i S ott úszott hajónk a fényes sugárfolyóban, fölfelé, mindig folyása ellen s már nem is tudtuk, hogy a vizben vagyunk. Eltűnt mellőlünk a sötét hullámú viz, csak a fény vitt bennünket, szívott magához, mint a holdkórosokat . . . Nagyot zökkent a hajónk s mintha magasból estünk volna, fölébredtünk. Két