Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-10-03 / 40. szám

2. PAPA ÉS VIDÉKE 1915. október 3. arca mintha haloványabb volna; talán a hangja sem a régi érces szózat, a messze kiáltó, bátor harsona. Életerő kell neki, lelkes hivőségre, mely úton-útfélen védelmére kel s jóakaratú, ingyen kritika helyett anyagi áldozatokkal támogatja. Rajtunk van a sor. Értsük meg végre, hogy a sajtó ügye nem egyeseké, hanem valamennyiünké, de e boldogító tudatban egyikünk se várjon a másikra azon a címen, hogy elegen vagyunk. Sok nemes ügy, sok jobb sorsra érdemes cél lelte már kora halálát ebben a másokra számító nemtörődömségben. Rajtunk van a sor! Ez a küzdelem, ha egytől-egyig talpra állunk, csak győzelmes küzdelem lehet, melynek diadalünnepét a késő unokák is érezni fogják. Csak néhány fillért juttassunk legalább neki, hogy élni, dolgozni tudjon, hogy a viharban biztosan álljon; ne vigasztaljon, ne nyugtasson meg bennünket az a tudat, hogy milyen fényes lesz a temetés s milyen hangos a gyászünnepély — az ellenpárton, ha meggondolatlanul, üres szívvel veszni hagyjuk! A szerencsétlenek ... Minden épeszű ember alanyi világában föllelhető a jó és a rossz fogalma. Ha egyesek ferde nevelésük s a környezet átalakító hatása folytán valami rosszat megengedettnek tartanak is, azért a két jelzett fogalom mindenkiben lényegesen különböző, akárcsak az igaz és hamis fogalma. amikor »Júdást égetünk«, volna célszerű hagyni az eltüzelést. »Nem bánom, nincs messze a húsvét«, hangzott utolsó approbdcióm. Hire ment a faluban is. Egyik-másik anyóka kérte a rokkant angyalkákat, a fogyatékos képeket. Nagylelkű voltam; — jut is marad is, véltem. Legnagyobb volt a konkurrencia a hatalmas, sok színű nepomuki sz. János szobráért, végre a biró apja kapta, részben fia protekciójára, részben mert megindokolta, hogy méhesétől különben képtelen elriasztani a garázda fecskéket. — Csakhamar antikvárius lett a fél falu, még a kamasz- és legényemberkék is — kegyeletből-e, vagy más inspirációból-e, nem tudom — műkedvelőskődéssel kezdték fölváltani szokott esti kóborlásukat. Szóval a kertbe hordottak három negyede elemelődött. A maradék azonban még elég gyújtómateriális lehetett a »Judás-égetéshez«, s nem szabad megfeledkeznünk a sekrestyében előkészített hasoncélú halomról. A húsvét közeledett, az irtó háború javában folyt, mert még mindig előkerült valami tűzre való »kiselejtezett«, s mégis, de mégis a fényes kivilágításból, a gyermeAz erkölcsi törvények alapja az összes népeknél ugyanaz és állandó. A legelhagyatottabb vadember ép úgy tartja a hálát, hűséget, igazságszeretetet .. . feltétlen s állandó becsünek, a hitszegést, hűtlenséget, kegyetlenséget... ellenbei az értelmes lény megbecstelenítőjének s önmagában rossznak, mint akár a legkulturáltabb európai. Senki se higyje azért, hogy a világháború előidézői undok tettüket megengedettnek gondolták. Goethe eme szavai: »Halkan szól Isten szivünkben, de érthetően, hogy mit kell tennünk és mit kerülnünk« — rájuk csak úgy vonatkoznak, mint a legjámborabb hivőre. A saját lelkük mélyeibe soha le nem szálló hitetlenek csak azért tagadják ezt az igazságot, mivel álláspontjukból kiindulva teljesen megmagyarázhatatlan. Ha a lelkiismeret nem egyéb, mint merő chemico-physicus, fiziológiai folyamat, véletlen, általános fejlődés útján keletkezett érzet, amely semmivel sem magasabb rendű az éhség vagy a fájdalom érzeténél; ha a lelkiismeret, Haeckellel szólva, csak a »társadalmi ösztönökön alapul, melyeket minden társas életet élő magasabb állatnál megtalálunk«, (Weltrfitsel. 403.) ugyan miként is támadhatott volna valaha- bennünk azon gondolat, hogy olyan kötelességeket is rójjunk magunkra, amelyek semmiféle ideiglenes haszonnal sem járnak ? Ismeretes ugyanis, hogy vannak tények, gyakorlati elvek, amelyeket, jóike k által bezzeg gyakran megálmodott, még a föltámadási processiónál is érdekesebbnek Ígérkező »Judás-égetés«-ből alig lett valami. — Ember tervez, ... — jött a nem várt intervenció! Egy deákkori jótevőm meglepett látogatásával. — Igen tiszteletre méltó alak; hetven és egynéhány életesztendeje az őt filiás parókiáról a penzióba kényszerítette; tudása, erényei és fáradozásai jutalmául kapott a sovány nyugdíjhoz két kitüntetést is, a szomszéd egyházmegye püspöke »tiszteletbeli sz.-széki ülnökké« nevezte ki, s azután lett a saját diöcézisében is valami »címzetes helyettes alesperes«, vagyis »Eximie«. — A szives fogadás után körülnéztünk. A templomkert pázsitján látottak az »Eximie«-re különösen hatottak, szokatlanul kezdett izegnimozogni és — morogni. Egyelőre csak morajlott, mint a kitörésre készülő vulkán, nemsokára azonban tényleg kitört: »Hát ez?!« — Ezt kiselejteztük, Eximie, »Judáségetés«-hez tartogatjuk; rendeltem helyébe újat, valami már meg is jött — magyarázgattam bokros érdemeimet. A szemle-úton az »Eximie« morgása kíséretében a templomon át a sekrestyébe értünk; itt a tűzre szánt halom tetején nyugovó — ugyancsak lehet az ideiglenes gyönyörök legizzóbbját szereznék is meg, mégis már önmagukban rosszalunk és pedig föltétlenül; ellenben másokon, melyek akárhányszor az egyén teljes önfeláldozását is követelik, amelyekért ép azért az életben nem is várható kárpótlás, jutalom, — állandó s föltétlen becsüeknek ítélünk! Mint magyarázható meg, hogy a különböző népeknél s különböző évszázadokban, sőt évezredekben változatlanok maradtak ? Miért nem kerültek soha az emberi divatok és szokások sorsára ? Hisz' az emberek létesítette dolgok nincsenek meg földünk minden emberlakta táján s nem nagyon tartósak. A társadalom nem tart ki sokáig a divatok, művészi irányok, bölcseleti áramlatok, politikai rendszerek . . . mellett. Szakadatlanul új dolgok, irányok után sóvárog és mindig akadnak, akik ebbeli vágyait kielégíteni iparkodnak. Így születnek szüntelen új, friss divatok, stílusok, irodalmi áramlatok, bölcseleti, politikai irányzatok ... A lelkiismeret ellenben mindenkiben és mindig létezett: benne van az az emberben akarata ellenére is. És miért érzi az ember, hogy a jót meg kell tennie, a rosszat meg et kelt kerülnie ? Kétségtelenül azért, mert az erkölcsi törvények az emberi természetben gyökereznek. Csak azért tartják magukat fenn az egész emberiségben, mert az emberi természet lényegéből fakadnak. tűzhalálra itélt piszkos, kopott képen meredt az »Eximie« tekintete és már a vulkán zengésének jeleivel felém kezdte önteni láváját: »És ez is?!« Igen, szakítottam félbe a zelózus restaurátor teljes öntudatával, ez is ki van selejtezve. »Nos, tudja, — kiáltotta már az Eximie — maguk tatárok, barbárok, ikonoklaszták . . ., hozzon vizet és puha szivacsot!« — Vi-zet ? — csak nem készül gutaütésre az Eximie — tűnődtem magamban és szó nélkül hoztam vizet. Az Eximie neki gyürközött a képmosásnak. És íme! már majdnem engem keringett a guta, amikor a tűzre szánt főniksz, vagyis a piszkos kép, újjászületett az egyszerű vízből. — Remek vonások — hebegtem szerényen. Szerencse, hogy bűnrészeseim, a sekrestyések és ministránsok nem voltak ott, s még nagyobb szerencse, hogy az »Eximie« megsajnált és atyai hangon folytatta: »Lássa, ez az egy kép többet ér, mint az egész új rendelése, amit láttam; alighanem az itt egykoron virágzó bencés apátság templomából való, festője nevét nehéz megállapítanom, alighanem valami korán sírba szállt szerzetes-zseni, aki mennyei ihletet tanult Fiésole-től, megfigyelést Leonarde-tól, fönséget Michelangelo-tól,