Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-10-03 / 40. szám

X. évfolyam. Pápa, 1915 október 10. 41. szám. PÁPA ES VIDÉKE. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai esperesi kerület papságának és a páoa-csóthi esoeresi kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Ideigl. telelös szerKesztö: Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóezky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. A katholikus sajtó. Sokszor hangoztatott mondás, hogy a hadviseléshez három dolog szükséges: pénz, pénz és harmadszor is — pénz. A most dúló világháború hatalmas bizonyíték gyanánt eléggé igazolja e mondás igazságát. De nemcsak ahhoz a háborúhoz kell pénz, mely vért ont és városokat romból, hanem ahhoz a harchoz is, mely szellemi fegyverekkel mérkőzik, mely az eszmék világában akar hódítani; itt is elengedhetetlen az anyagi alap, mert sajnos, az eszmék diadaláért folytatott küzdelemben sem az igazság győzedelmeskedik mindig, hanem a világot mozgató anyagi erő: a pénz. Ez a szomorú igazság készteti a katholikus Sajtóegyesületet arra, hogy párthíveihez, a katholikusokhoz forduljon: áldozzanak filléreikkel a katholikus sajtó ügyének oltárán. Talán kicsinyesnek, talán nagyon is mellékesnek látszik e cél sokak előtt akkor, mikor az anyagi megélhetés gondjai nyomnak milliókat, mikor a haza különben is súlyos terheket ró a már-már kimerült társadalomra, de soh'se szabad felednünk, hogy az áldozat szükségességét mindig a cél sürgeti, melyet el kell érnünk, ha gyáván visszavonulni nem akarunk. Ki nem látja, ki nem érzi, hogy ügyünk védelmére manapság is kell a katholikus sajtó, sőt talán inkább kell, mint valaha? Ki nem látja, hogy a katholikus-ellenes sajtó a maga hangos dobverésével már most reklámot csinál a saját eszméinek s mindent elkövet, hogy az elfogott verebet struccá hizlalja ki a háború utáni időkre ? Ki nem látja, hogy az antikatholikus sajtó még e szomorú napokban is sárba tiporja eszményeinket és minden erejével azon van, hogy a háborús világ sajnálatos eseményeit a maga részére kiaknázza? Aki kezébe veszi e sajtó termékeit — pedig hányan vannak ilyenek a katholikus táborban is! — kénytelen-kelletlen be fogja vallani e szavak igazságát. Tehát nem a feltűnési vágy, hanem a kérlelhetetlen szükség viszi a katholikus sajtót, ezt a szegény hamupipőkét az ő közönsége elé, hogy a súlyos viszonyokhoz mérten legalább filléreivel támogassa. Olyan tőkét akar gyűjteni, mely bőséges kamatokat hoz, ha nem is csengő ércben, de ami értékesebb, maradandóbb: szellemi vagyonban, erkölcsi értékben. A most duló förgeteg s még jobban az utána jövő pihenés fényesen be fogja bizonyítani, hogy pusztán az anyaghoz való ragaszkodás nem tölthet el teljesen bennünket. Ez legfeljebb alap lehet, melyen nekünk kell fölépítenünk egy ideálisabb, fönségesebb világ ledönthetetlen falait. Ebben a nagy munkában akkor támogatónk, vezetőnk lenni a katholikus sajtó, de vértelen, sápadt alakjában hiába kopogtat még híveinél is, hisz' a szegényes külsőről nem látja meg belső értékét a látszat után induló, könnyelmű publikum. Rajtunk van a sor. Valamennyien tudjuk, hogy a pusztító vihar ereje őt is megviselte; terheket rakott vállaira anélkül, hogy erejét, energiáját növelte volna. A vére mintha lassabban lüktetne, TÁRCA

. A kiselejtezettek. Van »kiselejtezett« ember, könyv, ruha, rövid és vegyes árú, gép, szerszám stb. stb. Én a »kiselejtezett templomszerek«-ről bátorkodom szót ejteni és kérem kedves paptársaimat, hogy nem egyszer, de ezerszer nézzék meg újra és nézessék meg hozzáértőkkel mindazt, amit, mint »kiselejfezett«-et, a tűzre szántak. Közvetlen alkalmul szolgál e fölszólalásomra egyik kollégám elbeszélése, aki, midőn megtárgyaltuk vele a világháború következményeit a műkincsekre, figyelmeztetett arra a csendes írtóháborúra, amelynek egykoron ő is szereplője volt, de amely nála — temploma javára — szerencsésebben végződött, mint esetleg sok másnál. Legjobb, ha egyszerűen leadom kollégám elbeszélését. — Amikor, úgy mond, mint új plébános helyemen megtelepedtem és megmelegedtem, esperesemmel megcsináltuk úgy nagyjából az átadást. Ugy nagyjából, hangsúlyozom, mert »ki vizsgálná sorba azt a töménytelen sok holmit?« — meggyőző argumentummal mentettük kevésbé pontos munkánkat. Lekaptam gyorsan három példányban az elődöm által 35 év előtt készített, s az évi számadásoknál kis toldásokkal másolt leltárt, megjegyeztük, hogy sok a kiselejtezendő, aláírtuk és . . . successit. »A többit Önre bizom, szólt kegyesen esperesem, szegény boldogult elődje öreg is volt, beteg is volt, sokat nyavalygott, keveset dolgozott, ibant omnia, qua poterant, teremtsen rendet, omnia instaurare ..., nos és ami haszontalan, kiselejtezendő, tűzre vele, elégetni! Szakrárium nincs, elássa a hamut. Recedant vetera, nova sint omnia; gyűjtsön, a nép jó, fog adni. Sapienti pauca. Dabit Spiritus nemcsak eloqui . . .« A kenetteljesen spékelt exhortáció ugyancsak neki lendített a reformnak. Rövidesen persze, gondoltam, alaposan is. Kiismervén a terep- és egyéb viszonyokat, hadat üzentem mindennek, ami nem tetszett. Sekrestyések — kezdtem vezényelni — ez kopott, ez törött, az rozoga, amaz meg rubrikaellenes, ki fogjátok hordani a szedettvedett vacakot a templomkert pázsitjára; majd egy szép, csendes téli estén kivilágítást rendezünk vele; a szakadt csipkék, rongyos ornátusok, lyukadt képek, megtépázott zászlók a sekrestyében, — hogy addig a szél ne bántsa — fogják bevárni egy rakáson a máglyát. »Tűzre vele — elégetni!« így tanácsolta az esperes úr is; »tűzre vele — elégetni«: hajtogattuk folyton a devasztáció részletes munkálatainál, szinte mottóvá lett a bölcs (?) szentencia a ministránsok ajkán, akik anynyira érdeklődtek a terv kivitele iránt, hogy már azon verekedtek, melyikök lesz az első a várva várt tűznél. A sekrestyések természetesen már csak azért is adták meg jóváhagyásukat, mert, mint okadatolták, nem lesz a sok régi szemét körül annyi gond és porolás; a legöregebb sekrestyésnek volt mégis némi javaslata, hogy t. i. a nagyszombati tűzszenteléshez,