Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-09-26 / 39. szám

2. pápa és vidéke. 1915 szeptember 26. hidegíti, a benne honoló szeretet és önszeretet egyensúlyát, melyből a megelégedettség harmatittas rózsabimbói fakadnak, fölborítja. Az összhang helyébe lépteti az önzést, vele a boldogtalanságot. Az önző ugyanis szüntelen örvények közt bugdácsol. Siker esetén boldogtalanító pökkhendiség, nevetséges gőg fűti, ha pedig a sikertelenség sívó homokjában szikkadnak el törekvései, az emésztő gondok számumja szikkasztja ki szivét teljesen. Egyiptomi éjszaka az ilyen szív, hol a vadösztönök tomboló viharában, mennydörgéseiben és jégveréseiben nincs tenyérnyi kék égboltozat, nincs egyetlen szendefényű csillag. Ezen egyiptomi sötétség rengetegében, a sötét hatalmak vulkánjai közt a boldogság rózsája ki nem zsendülhet. Abban a perzselő, bügyogó kháoszban nem emelhet magának oltárt az élet lelke, a benső harmónia. Harmóniát a világ lelkében, az egyedek szivében csak az a kultura teremthet meg, mely műveli, betölti egész valónkat; tudási ösztönünket ép úgy, mint lelkünk gyöngédebb vágyait, mélyebb és magasabb energiáit, az Istenhez törtető lelket; melynél a szív harmonikus életéért, kimélyítéséért való szorgoskodás áll a gondolat középpontjában. Mert bár a kelő és nyugvó nap sugarai az égbenyúló bércek büszke ormát vonják be először is, utolszor is fénybe, azért csak a virágba borult, illatos álmokat lehelő völgyek elrejtett mélyében rak fészket magának a csalogány, ott terjed a rózsayirágillat: — az igazi öröm, boldogság is csak a művelt szív kristályos mélyvizében honol. Csak j,az a kultura hoz virágzást az emberiségre, mely megérteti vele, hogy pálmának és nem kúszó gyökénykének született; melynek melengető sugárzatában megolvadnak a durva önzés jéghegyei, mint ahogy az alpesi főhn csókjára szétpattannak a gleccserek bilincsei s jéghegyek helyett az igazi, boldogító szeretet friss hegyi csermelye cseveg a szív bércei, virágos bokrai, illatos völgyei . . . közt; mely megtanít az önmagunk és másokban a boldogság forrásait fakasztani tudó, önmagunkat másokban felejteni tudó jóságra, amelyből diadalmasan gyullad ki az értelmes, tartalmas, boldog élet. P. Agnell. Iskolaszéki ülések. — 1915 szept. 17. ós szept. 19. — A pápai r. k. hitközség ügyeit intéző iskolaszék gróf Esterházy Pál, volt világi elnökének 1915 junius hó 25.-én bekövetkezett hősi halála és 1915 julius 6.-án végbement impozáns temetése óta nem tartván ülést, az elmúlt héten emlékezett meg feledhetetlen nagy halottjáról. A mély sebek, melyek már hegedtek, újra vérezni és sajgani kezdettek, mikor emléke felelevenődött. Ezúttal a mi sebeink, a nemes gróf korai sírbaszállása fölött érzett fájdalom és rész vét érzetei sajgottak. A gyűlés tartamára a helyiség (elemi fiúiskola) ormára kitűzték a gyászlobogót, hogy necsak a csaknem teljes számban megjelent iskolaszéki tagok, hanem a hitközség összes tagjai is tudomást vegyenek.a gróf elparentálásának idejéről. A díszgyülésről és az elnapolás folytán harmadnap tartott rendes gyűlésről a következőket írhatjuk. A díszgytilés. — 1915 szept 17. — Kriszt Jenő, esperes, egyházi elnök teljes papi díszben foglalta el elnöki helyét. Mellén a Ferenc József-rend lovagkeresztje, vállain pallium, kezén fekete keztyü . . . — Midőn a mai gyűlést megnyitom, bejelentem, hogy Esterházy Pál grófról, isk.székünk és hitközségünk hősi halált halt világi elnökéről kivánok megemlékezni. így kezdte az elnök és felállt. — Tiszti körökben szokás, hogy ha vaskereszttel kitüntetett tiszttársuk belép, mindnyájan felállanak s addig le nem ülnek, míg a kitüntetett helyet nem foglalt. Esterházy Pál gróf nemcsak vaskereszttel lett kitüntetve, hanem életét áldozta a hazájáért. Az iskolaszék tagjai felállanak. Kriszt Jenő ezután elmondotta a beszédét, melyet az iskolaszék néma csendben állva hallgatott végig. Az elnök a hős grófról megemlékezve, a haza, a város, a hitközség, az iskolaszék büszkeségének nevezi őt, kinek halála fáj, de viszont felemelő érzést kelt. A hazáért és igazságos harcban küzdött és esett el. Iskolaszékünket ragyogja be az ő szelleme. Ezt az iskolaszéket a hitközség az ő óhaja szerint alkotta, hithű, hitét bátran valló intelligenciából és hitükért magukat mindig szívesen exponáló földmivesekből sem hogy várakozzék, inkább átsétál a szomszédfaluba. Az öcsémmel de hányszor mentünk át Vrickóra! — Annyit hallottam, hogy* sok prónai származású pap van, hiszen magában Besztercebányán is tudtommal négy van; de, hogy annyi legyen, hogy véletlenül, alkalomszerűen is 20-an, 25-en verődjenek össze, nem mertem volna feltételezni. Ehhez legalább negyvennek kell lennie a létszámnak, ha váratlanul 25 akar találkozni a szülőfalujában. — Van is annyi, — állítja rögtön a tanár. — Ha több nincs! — szól ismét közbe a vicerektor. — Lássuk csak, Antal! Hát itt vagytok úgy-e négyen ? — Igen- — válaszolá a megszólított Zeisel Vince, a kanonokplébános, két káplánja, Bresztyenszky Gyula és Stiffel János, meg én, az négy. Hadd vegyem elő a Scliematismust! — Keresd csak össze először a ti egyházmegyétekből őket. A vicerektor felüti a papi névtárt és lassankint átlapozva azt, egymásután diktálja be őket: — Czeizel Ignác, tuzsinai plébános, Czeizel László, handlovai esperes, Lányi József, jánosgyarmati plébános .... — De, Uraim, ne fárasszák magukat! — szóltam végre. Elhiszem most már, hogy sokan vannak. — Hát még a nyitrai egyházmegye! Az csak úgy hemzseg a prónai. papoktól. Ott van Czeizel Gábor kanonok, Czeizel Antal és Czeizel György, mindkettő esperes, Diera István, Diera Ignác, aztán a Filkorn, a Weber, Rényi Pista, meg ki is még ? — Az üreghi pap, Schwertsig Antal. — Szóval, össze kellene őket gyűjteni. — Ráérő ember vagy, — mondja a vicerektor az öccsének. — Meg is teszem, — feleié az ifjabbik Richter. Sőt, felkutatom az elhaltakat is, mert azok között sok kiváló ember volt. így németprónai volt a hires tihanyi apát, Bresztyenszky Adalbert. — Hát rendpapok is lettek a prónaiak ? — kérdém. — Oh, de mennyien! — felelék a'testvérek és hol az egyik, hol a másik említett egy-egy nevezetes egyént. — Greschner Imre, a híres poéta, aki piarista volt. — Stiffel páter, a víg franciskánus-tanár. — Szigethy Ádám, kiváló pedagógusPremontrei kanonok volt. — De a világiak között is sok derék ember akad, pl. Czeizel Venánt, a sóskúti pap. — Hát a volt körmöci apát, HartmannKonstantin ? Meg a handlovai esperes, hogy is hivták ? — Huszár. — Igen, Huszár Antal. Azután ott van a Richter Ambrus, aki reáliskolai igazgatd volt Körmöcön. — No, ez hallatlan! — kiáltottam felHiszen ez a Németpróna valóságos Papfalva! Még sokáig elbeszélgettünk a németprónai papokról és egyik ámulatból a másikba estem. Elmondották a testvérek, hogy földieikből akadt apát, prépost, kanonok, igazgató, házfőnök, tanár, katonapap, kórházi lelkész, meg egy sereg esperes, plébános, káplán, szerzetes. Soknak polgári kitüntetése volt, így kir. tanácsos, Ferenc József-rend lovagja, sőt az Akadémiának is volt már németprónai származású tagja. Mindent összevetve, az élőket is, meg a meghaltakat is, hát alig van egyházmegye,, melyben a prónaiak nem szerepeltek volna. Besztercebánya, Nyitra, Esztergom, Győr, Székesfehérvár, Nagyvárad, Vác, Temesvár,. Szepeshely mindmegannyi székhely, hol a