Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-09-12 / 37. szám

1915 szeptember 12. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. széken és az íróasztalánál dolgozott, hanem részt vett Veszprém vármegye, nevezetesen Pápa városának politikai s társadalmi mozgalmaiban. Ezen a téren való szereplése alapította meg szónoki hírnevét. Az alkotmány visszaállításakor újjászervezett városi tanács tiszteletére rendezett fáklyásmenet alkalmával, a városi tisztikart a polgárság nevében ő üdvözölte. Befolyása a városra akkora volt, hogy az ö szava nyerte meg Szabó Imre számára, a pápai gróf Eszterházy Pál befolyása ellenére, a pápai országgyűlési képviselői mandátumot. Örökemlékű fényt vet nagy hazafiságára és szónoki erejére a dákai és a veszprémi jelenet. Pápán megtudták, hogy a dákai grófnénál, özv. gróf Batthyányi Lajosnénál látogatóban van a nagy száműzött: Teleki László gróf. A kegyeletes üdvözlés elhatározása a pillanat műve volt. A volt honvédek közül négyen: Krisztinkovich Ede, Zombay Gyula, Fischer Sándor és Zichy Ottó gróf mentek ki Dákára tisztelegni. Egyszerre hírül hozzák a grófnénak, hogy egész Pápa városa útban van. S csakugyan 4000 ember hömpölygött Dákán a grófi park körül. A város megbízásából a hires Tarczy Lajos, kollégiumi tanár üdvözölte a nagy hazafit. Beszédjének nem volt nagy hatása. Ekkor a polgárok nagy tömege »Halljuk VaszarytL kiáltások-között egy sovány, halovány arcú, de villogó szemű fiatal papot, Vaszary Kolost az asztalra emelte, aki beszélt szépen, lelkesen a hazafias kötelességről és megkérdezte a nagy hazafit: Lehet-e még reménye hazánknak, hogy a letarlott szabadság mezején új virágok nyílnak ? A rögtönzött gyújtó beszéd akkora hatást idézett elő, hogy a nemzet vértanújának özvegye, illusztris vendégével együtt lejött az erkélyről, hogy megköszönje a lelkes szónoknak elragadó beszédjét, miközben Teleki László gróf meg is ölelte a lelkes bencés tanárt. — A másik jellemző eset Veszprémben történt. Az 1861.4 októberi diplomát követő alkotmányos mozgalmak alatt Veszprém-megye Fiáth József báróban új főispánt kapott. A vármegye Vaszaryt bízta meg, hogy a fáklyásmenet alkalmával üdvözölje. Január egyik fagyos estéje volt, a főispán Bezerédy Miklós v. püspök és kanonoknál szállott meg. Hogy a szónokot közelébb hallhassa, lejött az utcára. Vaszary javában szónokol, mikor a közönség nem csekély bámulatára a főispán oda rohan hozzája és oda kap a bundához, melynek prémje egyik fáklyától tüzet fogott. Vaszary Kolos hamar felismerte a helyzetet s így szólt a prémet oltogató főispánhoz: Ne oltsa el Méltóságod ezt a bár gyönge külső jelét a szíveinkbén égő forró szeretetünk lángoló tüzének, melyet szavakban tolmácsolni úgyis képtelen vagyok. Diáksegélyezés. A világháború okozta anyagi veszteséget a nemzeti áldozatkészség számtalan uton-módon és eszközzel igyekszik pótolni. A hadikölcsönjegyzés, a föld terményeinek összehalmozása, az ágyuk, puskák, lőszerek, a tengeralattjáróknak tömeges előállítása s a harctéren való felhasználása: mind ezt a célt szolgálja. Az anyagi veszteségekkel szemben tehát — mint tapasztaljuk — kitűnően megálljuk helyünket, bárhogyan támogatja is Amerika az ántántot lőszereinek a velünk ellenséges európai államokba való becsempészésével. Más és sokkal fontosabb kérdés: miként pótoljuk majd a hosszú ideig tartó háborúban szenvedett nagy vérveszteséget s vájjon lesznek-e elégséges számban férfiak, kik tudománnyal, hittel, honszerelemmel telítve s felvértezve mint útmutatók, tanítók és apostolok állanak élére a már nem küzdő, hanem dolgozni akaró nemzetnek ? Mert tagadhatatlanul igaz, hogy számra kicsiny nemzet vagyunk s az is igaz, hogy a háború után a nagy vérveszteség következtében még kevesebben leszünk. Hozzá meg éppen azokat veszítjük el, akik szivünkhöz a legközelebb állottak, kik a küzdő és dolgozó katholicizmusnak kiváló egyéniségei voltak. Mikor egy-egy ily, a kath. köztevékenység lelkes bajnoka az élők sorából eltűnik, nemcsak az ő elmúlását siratjuk, hanem azon bánkódunk még inkább, hogy nincs más jelesünk, aki helyébe lépne, aki ugyanazon eréllyel, kitartással, önzetlenséggel folytatná az általa megkezdett munkát. De nekünk, kik a magyarság s a magyar katholicizmus szebb jövője után vágyódunk, nem sírnunk s bánkódnunk, hanem kutatnunk kell ama tiszta forrás után, melyből a magyar közélet számára új erőt meríthetünk: ' az ősi hit s honszeretet által megszentelt s ma is a maga érintetlenségében fenálló családi tűzhely útján! S minthogy e forrás a szegényebb néposztályban található fel leginkább az eredeti tisztaságában, arra kell törekednünk, hogy úgy a városi, mint a falusi szegény családok fiait felkaroljuk, neveljük és taníttassuk. Az Egyház, mint minden jó és nemes eszmének hordozója, a szegénysorsú diákok ügyét jelenleg is a legdenütt, mint az árnyék a napvilágnak. Tudtam, hogy szerelmem remér elen és én mégis görcsösen ragaszkodtam szép álmaim tündérvilágához. S azok az álmok egyszer mintha kezdtek volna a földre szállni. Az uraságom kétezer pengő fizetésbe egyezett velem s egyszer csak megkérdezte tőlem, nem volnék-e hajlandó az ő asztalához jönni. A kosztot majd a fizetésből leszámítjuk. Hát persze, hogy hajlandó voltam. Pont egy órakor megjelentem az ebédlőben. Márta kedves közvetlenséggel fogadott, kijelelte a helyemet — éppen vele szemközt s azontúl ábrándos költemény volt az életem. Mikor az ételt megfújtam, akkor is epedő sóhajtás szakadt föl a lelkem fenekéről. Kovácsy Dániel szűken mérte a szavakat. Valami borzongásféle ült folyton a nyakában. Mártával azonban tereferéltünk, nevetgéltünk, kötekedtünk. El is feledtük volna közben a papát, hacsak a fekete körül oda nem szól stentori hangján az inasnak: — Gyuri, a pipákat! Abból a többes számból nekem is jutott. Ott tanultam meg tulajdonképpen pipálni. Eleinte még nehezen indultam a cigaretta után, de lassan beletanultam. A végén már olyan bodros füstfelhőket eregettem az öblös tajtékból, hogy gusztus volt nézni. S ti mellett beszéltük meg a gazdaság dolgait. Mert én minden ábrándozásom dacára gazda is voltam, valóságos hangyaszorgalmú gazdatiszt. Ha a tiszteket kiállításra találták volna vinni, bizonyos, hogy én nyerem meg az érmet, ugy huztam-vontam későn korán Az ő vagyonáról volt szó. És ő érte is dolgoztam. S elég különös, az én vesződségem minden jó szándékom dacára is hínárra rakott épület volt. Fönn lengett még a zászló, de alul már roska*dozott a zsombék. Az a borongás az uraság homlokán rég jelenté a vihart. De én még mindig nem tudtam olvasni a jelekből. Valami elkedvetlenített, az igaz. Nem kaptam ki a fizetésemet. Esztendeig dolgoztam már a gazdaságban s annyi gázsit sem láttam, miből egy gallérra tellett volna. Közbe elszántam magamat, szólok az uraságna, de ilyenkor akárcsak a lelkemben olvasott volna. Márta rám emelte kérő, könyörgő két szemét és én elvesztettem lábam alól rögtön a földet. Aznap az öreg megint pipával fizetett ki. Lassan aztán öntudatra ébredtem. Tisztában voltam már vele, hogy sülyedő hajón vagyok. A patkányok jobbra-balra menekültek, a cselédek sorra szökdöstek; sok terhet a hullámokba kellett dobni: a végrehajtó segédkezett mellette. És én ? Márta rám nézett az ő mélységes tüzű tekintetével. Sok bánatot, fájó panaszt olvastam ki belőle s én nem mozdultam a kormány mellől. Kovácsy Dániel megint pipával kinglt. A hazulról jövő levelekben lumpnak, haszontalan fráternek tituláltak, hogy nem tudom jövedelmemet eléggé beosztani. És nem mentegetőztem, hanem újra csak pénzt kértem. így történt ez három esztendeig. Akkor azután megroppant a hinár egészen, Kovácsy Dániel kezét nyújtotta s csak anynyit mondott: — Köszönöm, barátom, eddigi hű szolgálatát. Mától fogva nem én vagyok már az ur a háznál. Hanem azért egy pipát ugy-e elszívunk még közösen? Gyuri, hamar! Márta is jelen volt. Lesütött pillákkal állott mellettem. Én hol a levégzett uraságra, hol meg a tündéri szép leányára feledkeztem. Vártam ezt a percet, de most, hogy itt volt, mégis megdöbbentett. És most vakmerő gondolatom támadt, megragadtam Márta kezét s bensőségteljes részvéttel mondtam : — Márta! hadd osszam meg önökkel sorsomat jövőre is. Szabad-e kezét kérnem ? — Márta, te velem jössz — volt a rideg válasz s utána nyomban felém fordult Kovácsy Dániel, mondván — önnek uram sokkal tartozom, tudom, ha kért volna, ki