Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-09-12 / 37. szám

4. PÁPA ÉS VIDÉKE 1915 szeptember 12. hatékonyabban istápolja. Papi házak és zárdák számos diákot látnak el lakással, élelemmel, ruházattal, tekintet nélkül arra, vájjon az így kinevelt diák hálás lesz-e irányukban; mert, ha hálátlansággal fizetnek egyesek, ezt leginkább a beprotezsált s elkényeztetett diákok teszik, kik a velük gyakorolt jótékonyságot mérlegelni sem tudják s akiknek lelkületét a vallásos nevelés hiányából származó és életük későbbi folyamán erőteljesebben fellépő elpuhultság már most megmételyezi. Ebből kiviláglik, mennyire meg kell néznünk azt a diákot, akit jótéteményünkben részesíteni kívánunk s hogy mennyire megfontolandó, miszerint a diák jellemnevelésére gyakorolt erkölcsi befolyásunk az anyagi segélyezésnél is százszorta értékesebb. Világi egyének nem kevésbbé tartoznak felkarolni a diáksegélyezés ügyét, mint az egyháziak. Tehetős és vallásos családok a legnemesebb tettel gyakorolják, ha egy-egy, arra érdemes szegénysorsú s a tanulásban jó előmenetelt tanúsító diákot magukhoz vesznek, őt a családhoz tartozónak tekintik s a családfők ugyanazon gonddal, szeretettel kezelik, mint saját gyermeküket. Magyar s kathoükus közéletünknek nem egy kiválósága nevelődött s fog is felnevelődni a jótékony diáksegélyezés útján. Mellőzve azok neveit, akik, mint egykor szegénysorsú diákok, az egyházi élet különböző fokozatain fényes állást töltenek be, világi jeleseink közül csak kettőnek a nevét hozom fel: Zala Györgyét, az egykori falusi gyermekét, akit egy pécsi kanonok nevelt az ország egyik elsőrangú szobrászművészévé és Huszár Károlyét, aki — mint hallottam — diákkorában a szatmári jezsuita-konviktus szegénydiák-kosztjával táplálkozott s néptanítóvá, majd újságíróvá, végül a kath. politikai élet egyik jelességévé küzdötte fel magát. is fizettem volna, minden bizonnyal, de leányomat, az utolsó tőkémet három évi szolgálatért nem adhatom. Tekintetem Mártáéval találkozott. Gyöngéd hála ragyogott benne, de mégis kivonta kezét az enyémből, odament atyjához, megölelte s ugy rebegte: — Igazad van, gazdatiszt felesége mégsem lehetek. Az inas akkor nyomta kezembe a pipát éppen. Meg akartam fogni, de mégis kifordult belőle. Utána magam is kifordultam az ajtón és sírni kezdtem. Sirtam keservesen. Mikó Ignác úr bevégezte elbeszélését. Két könny ragyogott most is a szemében. A fiatal ember, ki eddig figyelmesen hallgatta, fölkelt, kezét nyújtotta az öregnek s csak ennyit tett kozzá: — Köszönöm, bátyámuram, hogy megvigasztalt. A diáksegélyezés mindenkor hálás feladata volt és lesz is a magyar társadalomnak. S bár adakozókészségét nagyon sokfelé veszi igénybe a háborús szükséglet: ne feledkezzék meg a szegénysorsú diákokról sem, akik felnövekedvén, a rájuk pazarolt jótékonyságot egykor a köz érdekében kifejtendő áldozatos munkájukkal hálálhatják meg. S. P. Zászlómegáldás. A szövőgyári munkások, anélkül, hogy erre bárki felszólította volna őket, saját kezdeményezésükre két nemzeti szintí zászlót készíttettek és felajánlották a pápai helyőrség legközelebb indult menetszázadainak. Nem fogjuk, mert nem is "szabad a részleteket közölni, hogy a menetszázadok mikor és merre mentek s csak éppen a szép tettnek egyéb részleteiről adjuk le a következő tudósítást. Egy szép vasárnapon, a plébániai mise után Kriszt Jenő esperes a templom szentélyéből rövid beszédet intézett a hívőkhöz, mely beszédben közölte a hívekkel, hogy két egyszerű, de a célt tekintve annál értékesebb zászlót fog megáldani. Ismertette és dicsérte a munkások áldozatkészségét és hazafias felbuzdulását, végre az előírt szertartás keretében, mely alatt a kóruson a képezdészek megfelelő kardalt énekeltek, megáldotta a zászlókat. Istentisztelet után a kaszárnyában volt a zászlók átadása. A szövögyári munkásnők egyike, Orovits Mariska az egybegyűlt huszárokhoz a következő beszédet intézte: »Kedves Hadfiak! A magyar nemzet jelvényét, ezen nemzeti zászlót a szövőgyári munkástestvérek nejében hoztuk ide azon célból, hogy átadjuk Önöknek, akik készek hazánk megmentéseért életüket is feláldozni. Mi, akik édes hazánkért életünkkel nem fizethetünk, hazánk iránti szeretetből, hadseregünk iránti tiszteletből felajánljuk elfogadásra ezen csekély ajándékot. Hazánk Pátronája, a Boldogságos Szűz, kinek képét ezen lobogókra illesztettük, védje Önöket minden veszélyben, hogy hazánk dicsőségére, s a mi örömünkre mindnyájan visszatérhessenek. Isten vezérelje mindnyájokat!« E keresetlen, egyszerű szép szavakra Remete Aladár százados válaszolt. Dicsérte a munkások e nemes cselekedetét, megköszönte a harctérre vonulók nevében a zászlókat és külön elismerését fejezte ki Orovits Mariskának bátor és megható szavaiért. Mint később értesültünk hasonlóképpen zászlót készíttetett s a menetszázad indulása pillanatában az állomáson megáldatta azt Kisfaludy József hadnagy, a nyűg. szombathelyi rendőrkapitány, ki, mint annak idején jeleztük, néhány héttel ezelőtt aktiváltatta magát és most ment szintén a harctérre. Kívánjuk, hogy ez egyszerű lobogók a diadal jelvényei legyenek! = Értesítés. A Sávoly-puszta felmérésére vonatkozó földadó kataszteri munkálatok a helyszinelési felügyelőségtől leérkeztek és a város adóhivatalánál f. hó 12-től okt. 12-ig betekintés végett közszemlére kitétettek. — Észrevételek a v. adóhivatalnál tehetők meg. Elfogulatlan szemszög alatt. A lélek metafizikai szükségletének szomja, kilendülése a földöntúli, a földfölényesség, a végtelen után szakadatlanul izgatja az emelkedett érzésű sziveket s felsőrendű elméket. A lelki mélység magaslataira vágyódó emberi sziv még a halálos ágyán is az örök, a végtelen után kiált. Minél jobban szállja meg a pusztulás, az enyészet komor gondolatának az éjszakája, annál hatalmasabb erővel tiltakozik benne valami az ellen, hogy véglegesen, teljesen elpusztuljon, elenyésszen. Nem halok meg teljesen: ezt kiáltja neki valami titokzatos benső hang, mely áttör az enyészet, a pusztulás sűrű ködén, hogy a remény csillagát tűzze élete egére. Nem halok meg egészen. Ez a tudat belénk oltódik, velünk születik, — ez az Ur csókja a lélekre, a szenvedő emberiségre nézve a vigasz forrása, az igaz hit alapja. De nem csupán a hit, a remény táplálkozik belőle, rajta épül föl az igazi, diadalmas kultura is. Mert csak akinek a lelkén ott ég az isteni csók, a halhatatlanság meggyőződése, akiben a túlvilágba vetett hit élénken égő, lobogó fáklya, mely odavilágit élete minden útjára, fényét rálöveli minden cselekedetére: méltóságos műveltségű, erkölcsöséletü, teszi az élet és haladás törvényévé az Isten és felebaráti szeretet parancsát. A ki ellenben nem isteni gondolatokkal, igazi ideálokkal: méltóságunk tudatával, balhatatlanságunk ragyogó eszméjével épiti ki benső világát, a piszkos föld sarába esik, rémületesen tapad oda az anyaghoz. A túlvilágban nem hisz, ott nem remél semmit, mindent az ideiglenes életben akar elérni, élvezni: élvezni mindenáron. S mivelhogy a pénz ad rangot, tekintélyt, méltóságot, nyitja meg az utat az élvezetekre, a gyönyörhöz, ez okból a boldogság után való vágynak minden erejével ráveti magát a Mammon növelésére, táncol őrülten az aranyborjú körül, azzal mitsem törődve, hogy ezáltal másokat eltipor, megsemmisít. Igazi alvilági, állati »béte humaine« ál' előttünk rettentő fogcsattogtatásaival, bömböléseivel . . . Elfogulatlan szemszög alatt szemlélve már most mindazt a gyalázatot, bestiális fortéimét, aljasságot, amit a háború felszínre vetett, érthető, miért kellett e borzalmas időnek ránkszakadnia. — Azért, hogy napvilágosságu bizonyítékokkal igazolja az örök igazságokat: az a művelődés, mely nem neveli a Lelket, az egész embert, gyakorlatilag semmis; az a világnézet és tudomány, mely kiejti szelleméből a természetfölöttiek vezető fonalát, nem műveltséghez, hanem szörnyű visszaeséshez vezet, az: ember egész lényén, valóján holt pontokat terem.