Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-09-05 / 36. szám

1915 szeptember 5. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. Városunk nagyon forgalmas s ez azzal jár, hogy sok a szemét, a piszok s a trágya különösen a Főutca aszfaltján. Hát ezt az aszfaltot a hétfői zápor, már nem tudom hányadszor, letisztította úgy, ahogyan emberi igyekezettel megtenni fizikailag lehetetlen dolog lenne! S ez a tisztaság a ragályos betegségek fertőtlenítő intézete . . . Baj, elég nagy baj, hogy a viz a tókertekre szalad. Baj, elég nagy baj, hogy annyi szegény gyenge lovat pusztított el. Annyi hős katonát áztatott el. Annyi magot kicsiráztatott. De erről lehet tenni. Sokkal olcsóbban és biztosabban lehet ezen segíteni, mint a ragadós betegségek ellen védekezni. Akiknek tesz kárt a záporeső: gondoljanak azoknak erre a kimondhatatlan értékű szerepére is és könynyebben találnak megnyugvást káraik közepette is. m. G. A lelkészek és a háború. Sok más igaztalan szemrehányás között, mi napjainkban az egyházat éri, nem utolsó helyen áll az a panasz, hogy a kath. papok, bár testileg teljesen alkalmasok, hadiszolgálatot nem teljesítenek. Négy fő pontba lehet azokat az okokat sorozni, melyek szükségessé teszik a lelkészeknek hadiszolgálat alól való felmentétését; még pedig mindenekelőtt már a természet törvényeivel ellenkeznék a papok katonáskodása, másodszor a Szentirás tiltja, harmadszor egyházi törvények ellenzik, végül pedig az állam rendelkezik oly értelemben, hogy a papok a harcban aktiv részt ne vegyenek-. A természet törvényeivel kerülne ellentétbe az a pap, ki szentmiséket szolgál, gyóntat, feloldoz bűnök alól és azután elmenne embervért ontani. Bár a jogos háború vérontása nem vétek, a papot mindenesetre tisztaságában érintené. De a pap csupán a háború vérontásaiban nem vesz részt, minden egyéb dolgot, mi a háborúval összeköttetésbe esik, örömmel végez. így a betegápolás és a harcolók minden egyéb vallási és lelki szükségleteinek ellátásában működnek közre. Hogy ezen tevékenységük közben állandóan halálveszedelmek között forognak ők is, azt mindenki el fogja ismerni. Ha ezen nehéz szolgálatok dacára a klérus mégis támadásoknak van kitéve, ugy jogosan felmerül az a kérdés, hogy miért nem gáncsolják a katonaság azon részét, mely a háború alatt az élelmezést, egészségügyi szolgálatot stb. látja el és ugyancsak nem vesz aktiv a harcokban részt ? Ami a Szentirás tilalmát illeti az uj szövetségben Szent Pál apostol Titus és Timeteus püspökökhöz irt leveléiben fejti ki, hogy a papnak nem szabad harcra kelnie, villongásokban küzdenie, hanem az összetartást, a szelídséget és a magábaszállást kell szóval és tettel hirdetnie. De különösen Jézus példája után indulva, büntetés terhe alatt tiltja az Egyház az egyházi férfiaknak a harcokba való tettleges beavatkozást; mivel Jézus határtalan jóságában soha senkit meg nem sértett s csak mint a megsértett s csak mint a megsértett isteni Fölség megboszulója emelt korbácsot a templomban latorkodókra. Jézus még azt sem engedte meg, hogy mások harcoljanak Érette. Emlékezzünk arra az erős megrovásra, mellyel Pétert illette, mikor ez Malchus ellen kardot emelt: »Tedd vissza; mert mindazok, akik kardot fognak, kard által vesznek el«! De már az ó-testamentumban is hasonló elvek dominálnak. A papi nemzettség Lévi törzse, a hadiszolgálat alól ment volt s a véres áldozatok bemutatásánál a pap nem ölt, csak felfogta az áldozati tulok ömlő vérét és csak kivételképen a galambot ölte le. Általában egy-két esetet leszámítva az áldozatot felajánló szúrta le az állatot, mert a papnak nem volt szabad vért ontania. Az egyházi törvényeket illetőleg áll az, hogy a lelkészek, kik harcokban aktiv részt vennének, tehát embereket megölnének vagy megsebeznek, a szentségek kiszolgáltatásától és különösen a misemondástól eltiltatnak. Sőt, ha valaki pappá szentelése előtt a háborúban aktiv részt vett volna, ugy a felszentelés csak külön dispenzációval történhetnék meg. Ezen szabály alól csak ott van kivétel, hol az állam a papnak a harcokban való részvételét rendeli, mint Olaszországban és Franciaországban. Végül nálunk és Németországban maga az állam menti fel a lelkészeket a szorosan vett hadiszolgálat alól. Ezeket a törvényeket a háború kitörése után ujabb revizió alá alá vették és még tágítottak is keretein. De nem is ez fáj az egyház ellenségeinek, mert hisz más emberek is fel vannak a hadiszolgálat alól mentve és ha igazságosan összeadnánk az ilyen felmentettek számát, az feltétlenül meghaladná a papokét. Különben az egész dologban az a legérdekesebb, hogy azokban az országokban, hol a szabadkőművesség üli orgiát, a papok hadiszolgálatra _ kötelezettek. Oly államok' melyeket a szabadkőműves protekció teljesen tönkretett és hol a közjó előmozdítása helyett, önzés, személyi érdek, bosszúvágy és stéberség az uralkodó jelszó, ezek az indulatok' a vallás elvei ellen törnek. Monarchiánkban és Németországban fennáll a rend és igazság objektiv, valamint szubjektív értelemben és itt az isteni és emberi jogok És a Gábris bemegy s kettecskén szép csendben megvacsorázgatnak. S talán évek múlva már többen is lesznek . . . Csendben álmodozott játszi tündérekről s térdein ugráló pufók gyerekekről, míg az egyik üsző bágyadt bődülése álmából felrázta. Körüljárt, megnézett, rendben talált mindent. — Majd egy fohászt küldött a hüvős domb felé s egyet a »nagy major« házikója felé s aztán ledült újra, most már nyugovóra a szomorú puszta számadó gulyása. * * * Mint az ifjú fának kérgén ütött sebek idővel beforrnak, de el mégsem tűnnek, Gábris fájdalma is lassan hegedezett. Először fájt neki a friss emlékezés. Tépte, marcangolta apjának halála és ha csak tehette, nem idézte vissza a múltnak emlékét. Inkább a jövendő életét festette szinte ríkitóan eleven szinekkel. De azért csakhamar a múltnak ölében, mint csónakban ringott és hogyha ilyenkor meglepte az álom, visszaélte újra apró gyermek-korát minden örömével, kevés bánatával. — Megjelent ilyenkor a tíz éves Gábris, a kis szűrös vitéz — hogy apja nevezte —. S fel is ébredhetett, az álom himpora nem hullt le lelkéről és a kedves képek bársony finomsággal simogatták lelkét, mint a tónak tükrén átsurranó fecske suhint egyet-egyet a fodros hullámon lágytollas szárnyával. De a jövő, jövő volt a szive vágyaVárta a hónapot, a hetet s napokat, mikor majd zajosabb lesz a kis hajléka. — Hej! mi is lesz akkor! Tudja miért fárad. Kenyérkereső lesz; kedves kötelesség nyomja majd a vállát. Egyik délben épen ebédjét költötte s a Julissal sok szép tervet szövögetett. — Itt lesz a kis udvar, emitt meg a kertünk . . . — Ugy-e ne legyen nagy? Ugy-e édes lelkem ? Majd egy jó darabot felások kiskertnek s eleven sövénnyel körülveszem rendben. Lesz abban ribizkés, epres, veteményes s külön virágágyak kedvencid számára. Udvar se legyen nagy. Egy kis ól ha elfér s kocsi megfordulhat, azt hiszem elég lesz. Csak már itt volna hát! Megfogta a kezét s a szemébe nézett. O meg visszanézett kacsintva vidáman. Mindegyik pilláján könnycsepp-féle rezgett; persze az örömtől, a nagy boldogságtól. S amint így beszélnek, amint turbékolnak »csip-csirip, csip-csirip« — hangzik a kutgémen. Odanéztek tüstént. Fecske volt. Az első! Az idén az első. Ugráltak, tapsoltak, mint tíz évvel előbb. Hogyne! hisz itt a nyár! Itt a hírhozója. — Aztán lassan-lassan megjött valamennyi. Vidáman szántottak a legelőn által; volt ott bogár elég az állatok körül.. * * * Örült a jó Gábris a szive mélyéből. De a pillangó is, hogy csapong virágról-virágra átszállva, hogy fürdik gyönyörrel a lágy napsugárban s jő a pajkos gyermek s leveri kalappal s már a másik percben a földön heverve lebegteti szárnyát. Megjöttek a gólyák, fecskék valamennyi. Merészen üti a virág a bimbaját s a Gábris nem örül. —Pedig hogyan várta! Hogyan leste mindig reggel a napkeltét s este nyugovását. — Csak már hosszabb lenne — sóhajtgatott gyakran. S tnost amikor hosszú, nem is néz fel rája. Csak azt érzi s szinte kelletlenül érzi, hogy süti a vállát. — De hát mi a baja ? Istenkém! mi baja a kerti virágnak, ha ablakba teszik ? Vagy miért hervad el a pompás csokor is? Hisz napjában üde friss vizet kap s hozzá aranyos edényben!... Egy hete tán annak, hogy uránál benn volt s szinte támolyogva jött ki a tanyára