Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-09-05 / 36. szám

4. PÁPA ÉS VIDÉKE 1915 szeptember 2. a reménnyel, hogy az idő fordultával odaszoríthatja őket anyai keblére. De ez sem búsítja el, ez sem nyűgözi le munkakedvét, erejét. Az üresen hagyott padsorok beszédes, felejthetetlen emlékek lesznek, melyek a társaknak ifjú katonákról, kis diákhősökről legendát regélnek. S nem sírnak miattuk. Sőt mikor a szemük az üresen maradt padsorokra téved, láng lobbanik benne, a kis halvány arcok pirosabbra gyúlnak, a lelkük megtelik hazaszeretettel, — csak az ajkuk súgja lemondással, békén: Várni kell még, várni . . . talán majd jövőre . . . . . . Nehéz harcok, nagy áldozatok közepette nyíltak meg újra az iskolák kapui. Újra megindul a munka, ha lassabban is, mint békeidőben, de tudatosan, határozott léptekkel a cél felé. Reméljük, erősen hisszük, hogy a jövő évi kapunyitás már szerencsésebb körülmények, megújhodott viszonyok között történik. Tomor Árkád. Hasznos veszedelmek. Aki a mult hónap 16-án a grófi uton végigment, annak bizony szomorú kép tárult a szeme elé. A hatalmas esőzések annyira telítették vizzel a város vidékét, hogy a viz rendes uton lefolyni nem tudott, hanem rászaladt a grófi ut melletti kertekre és igazi tókerteket alakított újra belőlük. A kertek bérlői szomorúan álltak ott s csak a mezítlábas kisfiúk merészeltek felgyűrt nadrággal nekivágni a viznek, bogy a szándékolt uborkát, kukoricát, zöld babot stb. mentsék a vízből. De ez a komoly képnek csak egyik része volt! A másikat magán az uton szemlélhette a járókelő közönség! Ott feküdtek 100—150 lépésnyi távolságra az előtte való nap délutánján elhullott harctéri lovak. A katonaság szállította a vidékre őket, de 6—8 a városon át való uton kifáradt már anynyira, hogy a grófi uton nem birt már végig menni. Elcsúszott a vizes sárban s nem lehetett többé talpraállítani. Némelyik azonnal, másik hosszú kínlódás után, kilehelte »páráját«. A közönség riadtan nézte a sárban-vizben fekvő áldozatokat. Keserű megjegyzésekkel panaszkodott a sok zápor miatt,- mely eláztat zöldséges kertet, harcoló katonát s kicsiráztat összerakott drága asztagokat. Nekem ez a látvány s ez a keserű panasz-özön a mult kedden jutott eszembe, amikor újra végigpaskolta városunkat a zuhogó zápor s újra sárba maszatolta a grófi utat, hamar száradó vizréteggel lepte el a tókerteket s áztatta a még meglevő asztagokat. Akkor hálás gondolattal adóztam ennek a zápornak. S ez a hála azért alakult ki bennem, mert éppen akkortájt hozták a lapok az országunkban történt ragadós betegségek statisztikáját. S ennek nyomán elgondoltam magamban, hogy mi lenne velünk, mennyivel szomorúbb és riasztóbb volna az a fekete statisztika, s talán közülünk is hányan beleszámítódtak volna már . . . ha ilyen bőséges és goromba záporesők időnként végig nem zúgnának hazánkon. Emlékezzünk csak tavaszi aggódásainkra ! Valamennyien a ragadós betegségek áradatát vártuk a forró nyár bacillus tenyésztő érája alatt áthömpölyögni hazánkon. Beszéltünk, s bizony nem kis megriadással, arról hogy a kárpáti harcok áldozatai, kiket az irántuk megnyilvánult határtalan nemzeti hála és kegyelet sem bírt a rettentő téli hidegben megfelelő sírba temetni, előmozdítói lesznek valami ilyen rettenetességnek. Örömmel láttuk, hogy vasút, posta, katonai és városi hatóság hogy tesz meg mindent előre a ragály ellen . . . de nem bíztunk sokat bennök. Azt gondoltuk, hogy ez ennek a háborúba merült Európának a végzete, diadalmasan előrenyomuló hadseregünk megállítója. De hála Isten, mégsem lett. S hogy nem lett, annak fő védő eszközei ezek a záporok voltak. Ezt el kell ismernünk s hálás gondolattal kell a gondviselő Istennek megköszönnünk. Mert nem csupán a levegő hült le; nem csupán a porból lett sár, amelyet a szél nem hordhat; nem csupán a mocsárvidékek frissültek fel s tisztulkodtak a posványok: hanem a falvak és városok is mindannyiszor megfürödtek. Ezt városunkon a mult kedden ragyogóan igazolva láttuk! — Nyugodjék csöndesen, béke poraira — mondta az uraság, súgták a béresek s bólintott rá Gábris, az ő »kis szógája« s apja örökében a szomorú puszta számadó gulyása. — Hazamentek minden, csak Gábris maradt ott, meg a két koszorú. Egyiket szép kerti virágokból fonták művészkezek össze — jó ura küldte ezt —, a másikat pedig csupa vadvirágból O kötötte össze, a »puszta virága« s tette le a sirra a Gábris nevében, kettőjük nevében . . . Gábris is megindult . . . Messze hangzott lépte a csendben gyászoló őszi természetben. És hazamentében megköszönte szépen az egyik koszorút éd's apja nevében a jó uraságnak, a másikért pedig elballagott búsan a »nagy major« felé a majornak egyik cserepes házához, az öreg béresnek barna lánykájához. — Együtt növekedtek, együtt játszadoztak s amikor a Gábris tíz esztendős elmúlt, kicsi kis szüröcskét kapott az apjától s künn maradt bojtárnak. Hogy örült a szive a kicsi bojtárnak, hát még a Julisnak, a barna lánykának, ki hordani szokta délben az ebédet a gulyás-tanyára! S mikor ebéd után az öreg lepihent, akkor volt csak élet! Köténykéje alól előszedegette a jobb falatokat. Egy kis tészta féle, friss ropogós lángos — a maga sütöttje — mindig akadt bőven. — S hogy fizette vissza Gábris e jóságot ? Vadvirágból csinos csokrot kötött neki s a kezét megfogva vezetgette szépen és megmutogatta a fürj-fiókákat picinyke fészkükben. Vagy állatairól mondott el egyetmást. S hogy nevettek hozzá! Hogyan mulatoztak! S amikor elértek a nagy itatóhoz, leültek a gyepre s Gábris furulyázott. A Julis hallgatta s bólintgatott hozzá vagy tán el is szunnyadt... Ekkor abbahagyta és a szúnyogokat hessegette csöndben ... A kis bojtár nagy lett, számadó gúlyás lett s ma temette atyját . . . Ily gondolatokkal tért be béresékhez. Megfogta a lányka lágyan puha kezét és csak ennyit mondott: — Áldjon meg az Isten Julis jóságodért — s hogy sirni ne lássa, meg is indult menten a gulyája felé . . . Este lett, mire a tanyához érkezett. Oly különös érzés fogta el a szivét, amint általlépte egyszerű kunyhója alacsony küszöbét. Nem várta az »öreg« korholó szavával. — Ej jó fiam Gábris, hun is csüntörögsz már?! Hej de megrendűlek! De aztán dicsérte s elmondta apránkint, milyen legyen a jó s hű számadó gulyás. Es a sok beszédnek csak az lett a vége, hogy a puha fűre terített szűrökre szépért lehevertek. Az öreg furulyáit s tanította fiát a régi nótákra. Sok régi nótára, szomorúra, vígra... Így volt régen — régen!.. Régen? Nem is régen. Pár héttel előbb is. De most csak egyedül volt a kis tanyában, no meg a bojtárja. — Előkeresgélte a kis örökségét. Egy szép új szűr volt az, pirosra beszegve — az István-vásáron vette tavai apja. — Egy csíkos tarisznya s tulipános láda s öreg éd's apjának legdrágább jószága: ihar furulyája. Mindjárt meg is fújta, de csak bús nótákat fujt el egy-néhányat. Aztán abbahagyva fogta az új szűrét s kifeküdt reája. Kibámult az égbe, a nagy csendességbe. Ragyogott az egész ezernyi csillagtól. Ott volt az övé is, amelyet kiszemelt kis bojtár korában. Azóta csaklesi; félve tekint rája.— Hátha letalálna futni a többivel! — De ni! ott a párja. — Most már ketten mennek. El! meszsze a naptól, messze a többitől ismeretlen tájra. Ismeretlen érzés bizsergeti szivét .... Majd talán jövőre, a jövő pünkösdre, tán egymásé lesznek! — Julis benn a tűznél vacsorát készítget, ő meg a gúlyáját terelgeti csendben s furulyázgat, dalol, ahogy kedve tartja . . . — Gábris, Gábris lelkem! Merre járszjó Gábris? Készen a vacsora!..