Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-08-22 / 34. szám

i 2. pápa és vidéke. 1915 augusztus 22. Valóban, méltóbban nem fejezhetnénk ki hálánkat Isten és a nemzet vértanúi iránt. A nemzeti fogadalmi templom nemcsak örökös tavaszt tartana fönt a lelkek világában: a nagyokban óriási gondolatokat és elhatározásokat keltene a kicsinyekben meg bámulást ébresztene, hanem tanúbizonyságot tenne amellett is, hogy valóban a Szent Szűz szemenszedett nemzete vagyunk. Eró'sen rácáfolva azon hiedelemre, hogy visszamaradottak és versenyképtelenek vagyunk a nagy Nyugattal az erős, tevékeny katholikus hitben, cáfolat lenne a magyar turáni átokverdesésre, nehezen mozdulásra, ázsiai közönbösségére ... A magyar katolicizmus nagyságáról minden Demosthenesnél szebben beszélne. Mert olyan nagyok vagyunk, amilyen nagyok gondolataink. És gondolataink oly nagyok, amilyen magas a tárgyuk. Ha a haza, a katolicizmus dicsősége a gondolatunk, akkor oly csúcspontra hágtunk, melynél magasabbra nem repülhetünk. De ne csak gondoljunk nagyot, akarjunk nagy stilusban cselekedni is! Csak igy valósul meg a legnagyobb magyar próféta álma: »Magyarország nem volt hanem lesz«. P. Agnell. Nagy köszönettel vettük jeles munkatársunk hozzászólását és várjuk a többit is. A szerk. A király születésnapja. — 1915 aug. 18. — Az egyház. Mult számunkban közzétettük, hogy kedvező időjárás esetén a kis gyakorlótéren tábori mise lesz és csak ellenkező esetben tartják meg a nagytemplomban az ünnepélyes istentiszteletet a király születése napján. Ily értelemben mentek is szét a meghivók úgy az egyházi, mint a katonai részről az egyes hivatalokba. Aug. 14.-én d. u. (tehát lapzárta után) kelt átiratában a helyőrség parancsnoksága utalással a honvédelmi miniszternek egy erre vonatkozó újabb rendeletére megkérte a plébániahivatalt, hogy Őfelsége születése napján az ünnepi istentiszteletet tekintet nélkül az időjárásra a főtemplomban tartsa meg. A tett előintézkedések után végre felvirradt a nagy nap. Már 8 órakor, mikor a nagyharang ünnepélyes, mély búgása jelezte az ünnepi mise megtartását, a Tapolca partján felállított mozsarak is durrogtak. A nagytemplom környéke, mely az aznapi országos vásár miatt a piaci forgalom folytán amúgy is megélénkült, nemsokára megtelt az ünnepi istentisztelet kezdetére várakozó közönséggel. Közvetlenül 9 óra előtt szép 4-es sorokban, lassú, megható menetben felvonultak a sebesült katonák. Lehettek vagy 500-an. Perceket vett igénybe, míg bejutottak a templomba, hol a f>adsorok két oldalán sorakoztak fel. Megjöttek a hatósági képviselők, a tisztikar s a 9 órai ünnepélyes beharangszó, s ismételt mozsarazás után megkezdődött a mise. Az első padban Wüest Lerenc és Kalmár Károly uradalmi tisztek a kegyuraság képviseletében, oldalt két díszruhás hajdú. A következő padban Mészáros Károly porgármesterrel, a Lerenc-József-rend lovagjával az élén a v. tanács és tisztikar képviselete. Ott láttuk Lamperth Lajos, h. polgármestert, v. tanácsost, Csoknyay Károly, v. főjegyzőt, Szokoly Viktor, v. aljegyzőt, Vágó Gyula, v. iktatót és másokat. A díszőrséget a padok mellett 4 díszruhás v. rendőr képezte. Ott volt továbbá dr. Teli Anasztáz igazgató a bencésrendi r. k. főgimnázium, Hiebsch Dezső perjel az irgalmasrend képviseletében. A postát Mayer István póstafelügyelő, az adóhivatalt Hermann Pál adótárnok és Arányi József ellenőr, a dohánygyárt Stichleutner Ede kezelőtiszt, Varga György tiszt és Tárnoki László gyakornok, a kataszteri hivatalt Kovács József felmérési felügyelő, Véssey József főmérnök, Imreh Béla mérnök és mások képviselték. A szentélyben a tanítók padjában Grátzer János igazgatótanító néhány tanítónővel és tanítóval, továbbá az irgalmas nővérek tantestülete csaknem teljes számban. Kivülök még minden más hivatal és hatóság részéről jelent meg valaki, míg a katonai tisztikarból óvári Szeőke Bálint őrnaggyal az élén mintegy 40-en voltak jelen. Németh Imre káplán, Balogh, Csigi és Tomor klerikusok asszisztenciája mellett az oltárhoz lépett és intonálta a Te Deumot. Majd kezdetét vette a szentmise. A kóruson 4-szólamu férfikavarja fel zúgásával az esthajnal csendjét. A molnárcsalád ősi kúriája pedig nemes gőggel tekint a dombról széjjel előre ugró homlokzatával az ereszkedő esti homályban. A malomnál mélyebben, a völgy fenekéből, Tarnocy földesúr nemrég készült kastélya ágaskodik tornyával. Az utolsó sugarakban fürdő ablakszemeivel vigyorogva, gúnyosan kiséri figyelmével a hempergő nagy vizes malomkereket, mint annak robotos alakjára rohanva zuhog a súlyos víztömeg s hivalkodva kérdezi tőle: Ki nagyobb úr? Te, aki paraszti munkát végzel, vagy én, aki kényelmesen szemlélem . . . A kerék izzadva végzi megszokott munkáját tovább, zavarni az oktalan fecsegőtől nem engedi magát, de nem is ér rá. így a kevély szomszéd válasz nélkül, legyőzetlen maradt. Pedig várt rá beszédes szemeivel egészen a szuroksötétig, aminek beálltával azután teljesen megnémult. Sásonyfalu fehér oldalas, pirosra mázolt pléhfedővel bevont torony-ablakainak zöld rácsozata mögött estimára csendült meg a vékonyhangú harangocska. A szántóföldeken megálltak a fáradt kezek s imához kulcsolódva össze, esdőleg emelkedtek a szemek a magas Ég felé ... A föld munkásai lassan vándorolnak otthonuk felé . . . Töreki, az öreg molnár még mindig ott ül helyén. El van merülve a természet gyönyörűségében s egy-egy ponton hosszú ideig áll szemlélődő tekintetével. Kedvenc tajtpipájából — szinte gépiesen — hatalmas szívások után füsthullámokat ereget a hársfa sötétedő lombjai alá. Lőrinc fia átadja a malom gondját a legénynek és szobája felé megy. Míg a házban el nem tűnik, apja gyönyörködve nézi sudár termetét, amint ruganyos lépésekben elhalad előtte. — Mikor volt az, amikor én is ilyen duzzadó erőben, fiatalon jártam-keltem ezen a régi verandán — így sóhajtott fel Töreki, majd újra gondolataiba merült. — Abban az időben az ákácfák nem födték el még enynyire a falu házait. Most alig itt-ott lehet látni valamit a sok görbehátu, bogárszintetejü házikókból. Pedig ő onnét hozta feleségnek Borbálát, a szegény, de szép és jó Borbálát, amikor a szülő nagynehezen beleegyezését adta . . . Most fia járja az utat arrafelé ... A hosszú-utca az egyedüli, ami a faluból innen legjobban látható. Azon most ballag haza a tehéncsorda, egész jól ide hallik a kolomp hangja . . . — Be sok is történt legénykora óta: Szülei meghaltak; nemsokára azután pár évre követte őket az örökbirodalomba fiatal felesége is. Az ismerősök közül is sokan elhaltak; a régi megszokott környezetből nincs már élve más, csak Lőrinc, nó meg az öreg Zsuzsa néni maradt vissza a régi cselédek közül s a maga hatvan évével vezetgeti a háztartást: főz, mos, takarít kettőjükre. Bizony elkélne valaki a ház körül, aki gondjaikban segédkezet nyújtana. Ha jól választana fiam. Most Lőrinc előkerült újra a házból. Ki akarván apja tekintetét kerülni, azért a ház hátulsó része felé lopódzott, hogy úgy közeledjen rendes esti útjához, ami a folyó partjának visz. Az öreg molnár pedig szemével kisérte minden mozdulatát, mivel még délután feltette magában, hogy kielégíti kíváncsiságát: meglesi, egyetlen gyermeke kinek teszi a szépet, mert nem akarja, hogy hozzá nem méltó hálójába kerítse őt . . . A poros országúton minden lépés nyomán kis porfelhő támad. A finom por azután felemelkedik a kavargó páratengerbe, ami hosszú sávban nyúlik el a folyóviz mindenik oldalán. A rokkant faluvégi háznál egy új fahid van verve. A szürkeruhás ember megáll és hallgatódzik itt . . . — Előbb jöttem volna, mint O? — szólalt meg kisvártatva — vajon merre veszi útját, ha ide ér ? Meglesem . . . Elbujt a közellévő galagonya-bokor ágai közé. Alig hogy ez megtörtént, tompa lépések váltak hallhatóvá, mert a vízpartot vastagon benőtte