Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-08-15 / 33. szám

2. pápa és vidéke. 1915 augusztus 15. A király! Még alig van vége a hétnek, amelyet a trónörökös diadalmas ünneplés közepette töltött közöttünk az ország fővárosában. Még alig csendesedtek le a magyar szivekben a királyi család iránti ez alkalomból országszerte felcsapó szeretet érzelmei. Még hatása alatt állunk annak a diadalmas harctéri sikernek, mellyel az uralkodóhoz hű hadseregünk a háború évfordulóján ősz királyunkat megörvendeztette: s íme már új alkalom kínálkozik, új nap támad, amelyen újra lelkes ünnepre készül az ország és diadalmas hadserege egyaránt. Új nap, ismételt alkalom nekünk, hogy a magyar király őfelsége és a királyi ház iránt érzett hódolatunkat, ragaszkodásunkat, szeretetünket és törhetetlen bizalmunkat tudtul adjuk országnak-világnak. Szerdán ősz királyunk születésnapja lesz. Augusztus 18. Hej, ha visszagondolunk egy évvel előbbre! Ha felidézzük azokat az érzelmeket, gondolatokat és sejtéseket, melyek tavaly ilyenkor járták át egész valónkat és bensőnket a rettenetes — szinte világkatasztrófa számba menő — háború kitörése után ... Ha — szinte kissé szégyenkezve is — elgondoljuk újra, hogy tavaly hogyan szerettük volna nevezetessé tenni ezt a napot s mivel óhajtottunk ajándékot vinni a felséges úr elé születése napján és . . . és mit! Hogy azt szerettük volna, s arra vágytunk, hogy a trónörökös pár durva meggyilkolása által ejtett sebet a felbujtó Szerbia méltó megíenyítése enyhítse e napon az uralkodó szivében. Igen, ha visszaemlékezünk még, hogy a levert Szerbiát szerettük volna erre a napra már ott látni a felség lábainál: akkor el kell ismernünk, hogy az idén mi érzelmeinkben nemesebben s a király jóságos szivéhez megfelelőbben várjuk e napot. Most nem meghódított idegen országot; nem véres, elpusztított nemzetet, elgyötört sziveket rakunk oda — hanem mást. Ez is ország, mégpedig meghódított ország. Ez is nemzet, ami most lesz trónusa körül — de nem elpusztult, vonagló. Most is szivek, sok sok millió piros, meleg, dobogó szivek lesznek az ajándék! De ezek a szivek önként: szeretettel telve, hódolattól vezetve, a ragaszkodás vágyától űzetve jelennek meg előtte. Ezek a szivek a mi sziveink! A magyaroké csak úgy, mint birodalmának egyéb népeié. Ezek a népek az ő népei! A magyar szent korona országaihoz tartozók csak úgy, mint a birodalom egyéb vidékein élők. Mily nemes, mily szép, mily örvendetes egységgel, a szivek mélyébe markoló melegséggel; egy rettentő, de hősies, küzdelemben megedzett nép hűségével rakja le a magyar nép a király születése napján a fölség trónusához ragaszkodásának és szeretetének minden jelét. Benne való bizakodásának, soha ily mértékben nem tapasztalt jóságában és királyi bölcseségében való hitének zálogait. Ismeretes dolog olvasóink előtt, hogy egy hatalmas küldöttség megy az önt el a napsugaras, kulturlelkek gyümölcse: a szív közvetlen jósága és emberszeretete. Pedig mennyi körülöttünk a dermedt, fanyar, béna, a nagy stílusú, boldog élettől naptávolban álló lélek! Ezeket mind fel kell ébresztenünk! Nemes, hatalmas erők csirái szunnyadnak örvénylő mélységeikben; ezeket ki kell fejlesztenünk, tökéletesítenünk! Számtalanok fejletlenül viszik magukkal a sírgödörbe herkulesi, nemes, a szív kifürkészhetetlen tengermélyében pangó energiáikat, mert egyszer sem ömlött el rajtuk a jóság virágnyitó napfénye. Tapasztalati tény, hogy filozófiával, tudománnyal nem lehet a fanyar, epés, béna lelkekben hajnalt deríteni; nem erőszak, lecsepiilés ... a lelkek felébresztésének kulcsa, hanem az uri, nagy stilü lelkek egyenruhája: a finomság, a delikat és szálfinom tapintat. Csak ez hatol át a szenvedés őserdején s gyógyít bajokat s emeli méltóságunk oromfensikjára az alacsonyokat . . . Mikoron kerülünk már mindvalamennyien a jóság és szeretet periheliumába, a napsugaras Mária-gyermekek szférájába? . . . P. Agnell. = Énekpróbák a tábori misére és Szt. István-napra még ma 7sl2 órakor és kedden d. u. 6 órakor lesznek a fiúiskolában. imában, mint egy templommá vált babérerdőben, amelyet a nemzet szeretete emelne a Magyarok Istenének ? Meg kellene már most alapozni és később megalkotni egy nemzeti fogadalmi templomot, amelynek két főpillére : a hazaszeretet és a hit. Egy templomot, amelyet építeni, amelyhez téglát vinni mindenkinek joga és kötelessége, aki átérezte és átszenvedte a háború megrázó és fölemelő hullámveréseit. Igaz, hogy ma a nemzetre sok szent kötelességet rótt a méreteiben és jelentőségében óriási háborúnak rendkívül súlyos terhe és a nemzet sebeit nemcsak a kórházakban kell bekötözni. A szegények ellátása, az árvaügy, a rokkantügy és a háború által megingatott gazdasági egyensúlynak helyreállítása még sok gondot ad, sok áldozatot követel a nemzettől. Épen azért a felvetett eszme, a nemzeti fogadalmi templom terve nem kér egyebet, mint egy ígéretet, mint egy fogadalmat, amely a háború véresőjének megszűnte után a győzedelmes béke aranysugaras jövőjében rója majd le háláját, köszönetét Azzal szemben, akinek segítségétől a győzelmet, a békét kéri. Tehát a fogadalmi templom megvalósításának a terve nem a jelen pillanatban kér pénzáldozatot, avagy új anyagi megterheltetést. Csak a nemzet ígéretét, vagyis az egyeseknek hazafias lelkiismeretük és vagyoni helyzetük alapján tett fogadalmát kéri, hogy a háború szerencsés befejezése után néhány éven keresztül évente néhány koronát áldoz arra a célra, amely ma még csak eszköz a nemzeti közóhajnak, a győzedelmes békének elérésére. És ha a gondolat szárnyat ölt, az eszme testté válik, akkor a nemzet lelkében ültetett magból — az ország szivében — egy eleven, egy élő temploma lesz a háború emlékének. Gyermekek imája, anyák könnye, hitvesek szívverése, mátkák sóhajtása, özvegyekzokogása, egy egész nemzet öröme és gyásza, hite és aggodalma, bizálma és reménye büszke bátorsága és féltő könyörgése örökre élne abban a templomban. Megszentelt érzések, egy ország szívverése kongana a harangjában. A haza oltárára helyezett fájdalmak fátylai lengenének tömjénes homályában. A háború orkánja, győzelmi mámora búgna az orgonájában. A hazaszeretet csillaga égne a gyertyáiban. A hősök babérja övezné az oltárát és az örökmécsnek tündöklő lángja hirdetné Isten kifogyhatatlan jóságát. A béke galambja fészket rakna boltíves csarnokában, hiszen a háború hollójától megvédené a Szentlélek oltalma. És így a Szentlélek galambszárnya alá helyezve az eszmét, győzelmes útjára küldhetjük a nemzeti fogadalmi templom megvalósításának a tervét. Egy templomét, amelyet e szent, nagy idők hite épít majd meg. Panteon lesz az, amelyben örökké élnek majd azok, akik e hazáért küzdöttek, véreztek, elestek. Akiket szerettek, akiket féltettek, akiket hazavártak, akikért imádkoztak. Hányan vannak vitéz harcosaink között, akiknek drága, forró vérét idegen föld ismeretlen hantja itta fel. Akiknek sírjára nem ültethet virágot, nem helyezhet keresztet a kegyelet. A templomban elhelyezett kőkocka, egy tégla, egy márványtábla reá vésett névvel, örökre megőrizné emléküket. És századok múlva is hála-babért szórna nekik a kegyelet. Imává vált könnyek itt keresnék szeretteik lelkét, akik a haza védelmére a dobszót követték. Örömtüzek, hálakönnyek, a visszatért hősöknek éltük oltalmáért márvánnyá vált hálaimái még bővebben szolgáltatnák a templom építési anyagát. Észre sem vennők, oly hamar épülne ég felé a tornya és templomszegény fővárosunknak egy új, egy fenségesen szép, monumentális temploma volna. A templom hajójában összegyűjtött tépett zászlók, győzelmi lobogók elmesélnék nemzedékről nemzedéknek, hogy valamikor régen, amikor ezer veszély tört erre a sze-