Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-08-08 / 32. szám

X. évfolyam. Pápa, 19x5 augusztus 8. 32. S2ám. PAPA ES VIDEKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Ideigl. telelös szerkesztő: Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóezky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Amire égető szükség van. Az élet öntudatunk zenéje. Ez a zene azonban csak azesetre lesz harmonikus, csillogó zene, ha friss, mély és tiszta az öntudat. Friss, mint a vízesés az alpesi erdőben; mély, mint a kék égboltozat; és tiszta, mint a gyöngyöző kristályvíz. És abban rejlik öntudatunk frissesége, mélysége és tisztasága, hogy lelkünk mélyes-mélyén érezzük a legdrágább kincseket, az élet valódi tartalmát: a mindig zengő lelkiismeretet, mely harmóniába önti mindazt, ami szépség és erő van csak e földi bolygón; szabadságunkat, mely fényözönt és tüzet áraszt szivünkbe; a helyes világnézetet, mely igaz fogalmakat nyújt alanyi világunkról, az életről és a halálról. Ezen szép, harmonikus, világfölényes élet napfényes virányaira nem vezet el a természet, nem igazit el a tudomány, a művészet: hanem kizárólag a halhatatlanság eszméjének, az öröklét fölséges gondolatának középponti állása és e centralis elv következtetéseinek vasszigora. Csak aki a földet a túlvilág, a végest a végtelen sikjába emeli, a természet rendjét a természetfölötti távlatába veti öntudatának és szabadakaratának napfényes virányain, ég örökké gyémántos lángban, éli át az életet Himalája magasságig és óceánfenékig. Szive szemhatárán a remény oázisának örökzöldje, a sugárzó öröm és béke Paradiso-ja ragyog. Egészséges lelkének tropikus gazdag klímája alatt egy örökké napsugáros éden, egy örökké virágos kert pompázik és illatozik, amely fény és illat az élet összes sebeit és küzdelmeit bevonja és megdicsőíti. Még a szenvedések sürü fellegek borította napjain is vigaszt sugároz szivébe egy-egy szivárvány szerény megjelenése: a sajgó szivéből feltörő sóhaj, a megsebzett lelkét elborító szomorúság a hit fényén áttörve a vigasz szivárványát tükrözi vissza: hisz minden tőr- vagy tűszurás uj érdemvirágot kelt. Arcának vonásain ott boronghatnak a fájdalom redői, ott a szenvedés szántotta barázdák, de a túlvilági hit fénye a megnyugvás zománcával hinti be egész lényét. Akárminő katasztrófák zuduljanak is rá, lelkét nem sorvasztja az aboulia betegsége, a lelki és erkö.lcsi paralizis aszukórja: a földi lét avarja az ő vallásos szemlőlédésében tavaszi erdőhöz hasonlít, melynek csupaszságára és szürkeségére mindenfelé fakadó zöld fények esnek. Aki ellenben a túlvilági hit fényétől megfosztottan, a szabados életigazoló ateizmus párnáján pihenve, gyönyörűséges, delikát, játszi élet napfényében sütkérezik, kész az erény, a becsület ... feláldozására is, csakhogy szivét a szenvedés rueg ne érintse. S ha mindennek dacára mégis szivén találja, összeroskad, kétségbeesik, megőrül vagy az öngyilkosságban keres menedéket: mivelhogy hijján van az igazi műveltségnek, a lelki kulturának, mely lelkét a csapások súlya alatt is megtartaná a méltóságos benső élet illatos ösvényén. Összeroppan s öngyilkosságra is TÁRCA. Tábori napló.*) 1915 jul. 20. Elállt az eső, sürü, sötét az éj; csendes az egész front, csak olykor-olykor hallatszik egy-két puskaropogás. Még egyszer végigjárom a rajvonalat, az őrszemek éber figyelemmel bámulnak a vak sötétségbe, a többiek átázott sátorlapjaikba burkolózva alusznak. A jobb szárnyon egész délután dörögtek az ágyuk... holnap mi kezdjük! 1915 jul. 21. Némán haladok szakaszom élén, keleten mind világosabb lesz az égboltozat s a fekete sötétségből lassankint pirosba játszó ólomszürke felhők halvány körvonalai bontakoznak ki. Mire kivilágosodott, mi már egy kis erdő túlsó szegélyén beástuk magunkat. *) Levél helyett irta szerkesztőnk egy a harctéren levő honvédhadapród-rokona. Tőlünk jobbra-balra nyomulnak előre a rettegett tizennyolcasok, a muszkák eszeveszetten puskáznak, csak ugy csattognak a fák a fejem felett. A husz éves újoncok (csak egy pár hónappal fiatalabbak, mint én) ijedten húzzák le fejüket, csak most vannak először ütközetben. Az egyik fehér léggömböt mutat, de a csengő durranásra ugy lehúzza magát, hogy csak a hátizsák teteje látszik ki a fedezékből. Most már ő is ismeri a muszka srapnellt. — Mindig erősbödő zúgás hallatszik. »Húzzátok le magatokat!« — kiáltom — a következő pillanatban husz lépésnyire előttünk hatalmas durranással becsapott egy gránát, a fekete füstoszloptól egy ideig nem látunk semmit. Ezt már ismerik a fiuk, ebből kaptunk tegnap is egy néhányat. De ni! Előttünk igen élénken kezd a muszka pufogatni, valószínűleg ellentámadásra készül. Századparancsnokom kiadja a parancsot: »Sz—i szakasza előre az utig!« Egy percre rá kint van már a rajvonal a rozsban. Rajonkint mozgunk előre, egy-egy ember felugrik, fut egy darabig, földhöz vágja s beássa magát. Még nem vettek észre. A balszárny egy kis magaslatra ér, közben gukkerral keresem a muszka rajvonalat, a drótakadály felső szélét látom is már. Egyszerre csak sipol az egész levegő, mire rögtön egy barázdába vágom magamat. Balszárnyamat észrevették s most össztüzeinek ránk. »Megsebesült a hadapród ur!« — kiáltja valaki kétségbeesett hangon. Mikor gyengült a tüz, felemelkedtem s harsány hangon kiáltottam: »Első raj egyenkint előre!« No, erre aztán jobbról-balról emelkedtek ki a rozsból a kigömbölyödött arcú gyerekek s megnövekedett bátorsággal szökdeltek előre, mert hát mégsem sebesült meg a hadapród ur. Egy pár könnyű sebesüléstől eltekintve, szerencsésen elértük az utat, ott beástuk magunkat, én pedig a rajvonal közepe táján, egy beégett ház kéménye mögé húzódtam, honnan betekinthettem az egész szakaszt s