Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-07-25 / 30. szám

244. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1915 július 11. Legnagyobb vitát keltett a drágasági pótlék iránti kérvény. Elutasították, mert a háborúval járó terhek a várost oly mértékben veszik igénybe, mely a lakosság teherviselő képességével sehogy sem áll arányban. Végül miután a folyó évi költségvetésbe felvett 4650 kor. az átvonuló katonaság elszállásolására nem elegendő, a közgyűlés (névszerinti szavazással 8 igen 1 nemmel, tehát csak kilencen voltak már jelen) a közélelmezésre megszavazott, de fel nem használt 100 ezer koronából 20 ezer koronát fenti célra megszavazott. Néhány illetőségi ügyben hozott elutasító határozat után a közgyűlés 7 óra után véget ért. Gyászrovat. A Szent-Benedek-rend gyásza. A kegyetlen halál egy hosszú, rnnnkában eltöltött életnek vetett végett e hó 15.-én Bakonybélben, ahol Ollinger Alkuin György, Szent-Benedek-rendi aranymisés áldozópap, a Ferencz-Józsefrend lovagja, nyugalmazott jószágkormányzó, az apátsági konvent tagja hosszú betegeskedés után életének 82., szerzetességének 63., áldozó papságának 56. évében elhunyt. A megboldogult hosszú életének a legnagyobb részét, 45 évet, mint a főapátsági birtokok győri kerületének jószágkormányzója Kísmegyeren töltötte és Győrmegyében, ahol a törvényhatósági bizottságnak is tagja volt, osztatlan tiszteletnek örvendett. Halála előtt egy évvel ment nyugalomba Bakonybélbe, ahonnan most az Úr magához szólította hű szolgáját. R. i. p. — szor alkalma nyilt, hogy tekintélyét ezzel is emelje: »Régen volt ez már liba ! Több évet élt már eddig is, mint sok ember. Ez a nagy madár az én nevelésem!« A fiatal tanító egy alkalommal kiszámította: ha a vén szárnyas minden tavaszon lerakta a maga 14—16 tojás illetményét, akkor átlagos számítás szerint már 570 libának adott életet. Az első-, másod- és harmadizigleni unokáinak száma pedig mérhetetlen sok lehet. A jegyző és az öregtanító fiai összekaptak azon, hogy libának vagy ludnak nevezzék-e ezt a szegény állatot. Nem bírták eldönteni a kérdést, miért is sirva mentek apjukhoz magyarázatot kérni. Egyszóval egész legendába merült Ircsikné házatája. Ezt azonban ügyes manőverrel saját maga csinálta, mint a tűz a szelet maga körűi csendes időben. Az esthajnali csillag már fenn ragyogott az égen, amikor megjelent a Sárándi gazda házában, ahol nagy tisztelettel fogadták. A kíváncsi tömeg szorosan köréje gyűlt; csupa szem és fül, leste a történendőket. Ircsikné fáradozásai sem értek egy szikrányit sem. Az állatok makacskodása nem puhult meg, sőt fokozódott. A százféle illatés bűvszer még jobban vadította a szegény párákat s úgysem bírtak velük az emberek, mint azelőtt. Az éj fátyla lassan ereszkedett a tanaFejes Pál. Hirtelen, váratlan halállal mult ki e világból a város egyik legtekintélyesebb iparos-polgára, Fejes Pál. Agyszélhüdés érte s alig egy-két napi kínos vergődés után július 17.-én kiszenvedett. Vele a becsületes munka, tiszta jellem, mély vallásosság révén nagy tekintélyre emelkedett család főoszlopa dőlt ki éppen akkor, mikor virágzásbán levő kovácsműhelyét már fiára, jelenleg azonban a harctérre szólított ifj. Fejes Pálra ruházta át és csak addig vezette, míg fia hazajön. A pöröly, melyet még 64. évében is nagy életkedvvel kezelt, egyszer csak hirtelen kihullott erős karjából. Ravatalát itthon Jevő gyermekei, unokái, testvérei, rokonai, barátai, ismerősei és tisztelői megilletődve állották körűi és a mély fájdalom bús könnyei az őszinte részvétnek voltak igaz tanujelei. A hétfőn, délután 4 órakor fényes egyházi gyászpompa kifejtése mellett végbement temetésen, melyet Stetiger Gyula, csóti plébános, mint az elhunytnak rokona végzett, a fentjelzetteken kivűl erősen volt képviselve a r. k. hitközség elöljárósága, az iskolaszék is, melynek szintén nagyrabecsült tagja volt és a tantestület is. Közel 34 éves házasságából származott gyermekei közül Mariska leánya Szeleckv Ferenc, v. rendőrségi iktatónak neje, Pál fia a harctéren van, Juliska és Ilus leánya még hajadonok. A hátrahagyott özvegy, ki a nemrég elhalt id. Tóth Józsefnek, az Alsóváros legmódosabb gazdájának a leánya, de évek óta gyengélkedik, a váratlan haláleset következtében szinte vigasztalhatatlan és bánatát még a városszerte megnyilvánuló általános részvét is alig tudja kodó népre, akik a képzelt boszorkányokat nem tudták kiűzni a lovakból. Egymás után párologtak el a javasasszony után s így a gazda magára maradt háza népével. — Bár ki tudnám sütni, mi lelte testelelküket — sóhajt a sikertelenségek után Sárándi keservesen. — Ha valaki rendbehozná dolgukat, hálás lennék érte. így még fedél alá sem tudom kötni őket. Most ugyan meleg van s még kint az Isten szabad ege alatt is jó. De később mi lesz? Valami betegséget kapnak s azután potom áron túladhatok rajtuk, ha tudok. Pedig jó fajlovak. Ilyenek még nem voltak nékem... Kár, kár, nagy kár lehet még belőle . . . — Adjon Isten jó estét! — Hertelendi Mátyás most szólalt meg, pedig már rég az udvaron tartózkodott s észrevétlenül jutott a tanakodó gazda háta mögé. — Ne haragudjon Ferenc bátyám, hogy hívatlanul jöttem házába. Hallottam azt a furcsa históriát, ami lovaival történt. Ez nem fordulhatott elő ok nélkül. — Ha segíteni jöttél öcsém, akkor téged is szívesen látlak — vágott közbe az öreg — de ha kárörvedeni, már is nyitva van a kapum s amint jöttél, mehetsz is. — Távol áll tőlem efajta szándék kedves uram bátyám. Ne is említse! Engem a jóakarat vezérelt ide. Ha lehet, segítek. — Téged akkor a jó Isten küldött enyhíteni. De mégis meg kell nyugodnunk Isten szent akaratában és vigaszt találnunk abban a tudatban, hogy a korán elhunytnak áldott lelke, mely annyi jótettnek volt a sugalmazója, a boldogság örök hazájában él, a tisztes ipar munkájában fáradhatatlan teste pedig a csendes pihenésnek van szentelve. Áldás poraira! Hálanyllatkozat. Hálás köszönetet mondunk mindazoknak, kik felejthetetlen halottunk, Fejes Pál kovácsmester elvesztésén érzett nagy fájdalmunkat részvétükkel enyhíteni szívesek voltak. Özv. Fejes Pálné és családja. Resch Kálmán. Néhai Resch Lajos, volt pápai uradalmi főkertész legifjabb fia, Kálmán, ki alig néhány évvel ezelőtt hagyta el a Ludovikát s mint hadnagy a nagyszebeni honvédezredhez lett beosztva, a háború kitörése óta vitézül küzdött a galíciai harctéren, ahol időközben főhadnaggyá nevezték ki. Mint sajnálattal értesülünk most, a fiatal, rokonszenves főhadnagy a harctéren elesett. Tiszttársai, kik a kedves modorú főhadnagyban legkedvesebb bajtársukat vesztették el, elhatározták, hogy a holttestet Pápára szállíttatják, hogy atyja mellé legyen temethető. A holttest megérkezésének idejét lapunk zártáig nem közölték még, de valószínű, hogy a temetés Pápán a jövő hét folyamán végbe fog menni. Széles fiam. Add a kezed, hadd szorítsam meg jól. Ilyen nem történt meg még. Nem emlékszik rá ősz fejem. Segíts rajtam. Meghálálom néked is, akiről eddig nem jól vélekedtem. — Jó, hát mondják el, mint volt az eset. Én ráakarok szolgálni hálájára és majd Borcsa felöl is beszélgetünk. Nagy körülkerítéssel elmeséltette mind,, amit anélkül is tudott — de azért a legjámborabb arccal végig hallgatta. Végül újra tenyerébe csapott a leány apja s biztatólag így beszélt: — Ha úgy leszen, amint Ígérted, nem ellenzem kívánságod teljesülését. Az a fő most, hogy minél előbb megszabaduljunk a boszorkányoktól, akik az állatokba mentek lakni, ha igaz, amit a javasasszony mondott. A legény biccentett fejével egyet, de nem felelt rá szóval. Az előkészületeket sietett megtenni a műtéthez, de hogy mit fog. csinálni, arról fogalma nem volt senkinek sem. Azt már azonban tapasztalták, hogy a gőgösnek híresztelt legény egy cseppet sem az. Borcsa is észre vette ezt a nézetváltozást s biztató szemekkel nézett Mátyásra és közelebb húzódott hozzá, hogy segítsen maga is. Sárándiné vizet hozott a vödörbe. A gazda pedig az utasításhoz híven egy köteg szalmát tüzel hamuvá a kemencében. Borcsa a kocsirudat és az istállóajtót mosta és kefélte, Mátyás pedig a kihűlt pernyével kentebe a nedves helyeket.