Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-07-25 / 30. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1915 augusztus 242. csünket magába zárja, és még komoran hirdetik a mi nagy gyászunkat a templomok, egyházi, iskolai és uradalmi épületek ormairól a fekete zászlók, végül fejünk felett dúl még a minden örömöt elfojtó, csak nyomort, szenvedést hozó, vért és életet követelő világháború, majdan, ha az idő behegeszti mély sebeinket és a nyomort a béke legközvetlenebb következménye, a jólét, a harci zajt a diadalmas győzelem fölötti örömrivalgás váltja fel, osztozkodni fognak velünk nemcsak e város, hanem a Haza összes polgárai. És minél többen fognak osztozkodni örömünkben, az annál teljesebb lesz. Fekete varjukárogás. Éj van, rémes orkán takarja el kulturánk ideáljait s a finoman kulturázott emberben, aki ezelőtt a XX. század elbizakodottságával rótta a haladás ösvényeit, olynemü érzések bizseregnek, amelyek fonnyasztanak hitet, reményt, bizalmat.. ., melyektől sötétlik sír, oltár, kereszt ... A lelke mélyes mélyén síró fájdalomból született kételyek, zord, jégvermes gondolatok nehézkes varjuszárnyakon suhognak el a sötét kháosz borzalmai, a háború áldozatainak rothadó hullái fölött s károgják: ha léteznék Isten, nem lehetne háború. . . Ezen varjukárogás feketének ugyancsak elég fekete, de gondolatnak egyáltalán nem mondható: napsugár nem ünnepel, harmónia nem cseng-bong benne. Nem egyéb az, mint a végtelen sejtő vágyát nélkülöző, lapos lélek vetülete. Mert aki pörbe akar szállni az Istennel, annak oly rendszert kell elfogadnia, melyből a mindenre fényt deritősírontuli életet nem lehet, nem szabad kikapcsolnia. Ha pedig nem a teizmus Istenét veszi, a szkepszis és agnózis vizeire kell eveznie, ahol minden véges és mulandó, minden sötét és érthetetlen. A finoman érző, mélytekintetü és mélyen gondolkozó lelkek azonban, kiket rendeltetésünk fönséges és szívszorongató problémái gyötörnek, e sötétséggel és érthetetlenséggel be nem érik. Nekik fénysugarak kellenek, melyek a lét és sír éjjelébe világítanak. Látni akarnak s e látás hajnali sugarai: a belátás, hogy végtelenszerte többet akarunk, mint a fizikai viiág, az anyagi és technikai kultura, hol felséges vágyakozásunk a kielégítetlenség forró és tüzelő hullámai közt még lapos ürességben, enerváltságban dermedez; a fülismerés, hogy szivünk feneketlen örvény, melyet az édes haza, a puha családi fészek, a tudomány, művészet, dicsőség .. . be nem töltenek. Szivünk tengerszeme végtelen tartalom után eseng. S mivel értelmeink, vágyaink a végtelenbe törnek, lelkünk nem veszendő anyag, hanem isteni szikra, mely visszatörekszik oda, ahonnan származik. Ha tehát hajónk sülyed — más tengerbe csupán ... A háború borzalmai megszakítani látszanak ugyan a kor haladását; a dolgok aláfelé látszanak nehézkedni, hogy igazolják a fekete varjukárogást. De a világszellem kitűnő uszó, a förgetegek és hullámok el nem boríthatják. Sőt, oly értékeket vált ki az eseményekből, melyek szaszafraszillata, ragyogó fénye ősörök elemei az emberi tökéletesedésnek, haladásnak, boldogságnak. Ezek pedig: az idealizmus felvirradása, az ultraizmusnak a legnagyobb zsarnok, az. önzés, fölötti győzelme. A rothasztó, puha béke alatt az egészségtelenül egyoldalú anyagias kulturának előhaladását nyomon követte a földi javaknak határtalan hajhászása s úgyszólván kizárólagos életcélnak való tekintése, a nyárspolgárias elkényelmesedés, az önzés állatias és elállatiasító, szívleien és kegyetlen hatalmának az emberek millióiban való felléptetése. Most az én nem bálvány többé, hanem szolgája a köznek, a hazának. A szívekben frissebb, fenköltebb érzések dobbannak meg. Egy messzeható lelki, szívbeli renesszánsz kezdi átjárni a zord téli tájt. Az önzés dermesztő hófúvásait, jégzajlásait a testvéri ragaszkodás langy, fűillatos, üde fuvallatai kezdik fölváltani. A lelkek mélyes mélyén rügyez, pattogoz, bimbózik az igazi szeretet. Ezen lelki rügyfakadás, bimbólingás között akaratlanúl is elámulnak a varjak bosszús, szívet-velőt hasító fekete károgásán .... P. Agnell. Városi közgyűlés. — 1915 július 19. — A m. hétfői városi közgyűlést, mely egyike volt a hosszabbaknak, mert hiszen több mint 4 órán keresztül folyt, meglehetős érdeklődés előzte meg, mindamellett nem voltak a széksorok nagyon túlzsúfolva, a képviselők alig egy harmada jött el csak a tanácskozásra. Az érdeklődés tárgyát a drágasági pótlék képezte, no meg az a hír, hogy a v. főmérnökről valami interpélláció készül. Győri Gyula a Pápai Hírlapban gondoskodott arról, hogy a közfigyelmet egybe olvadt előtte minden, mégis türelmesen várt, mig a felkelő hold fénye a fák itt-amott megritkuló koronái között lebugygyant a zöld pázsitra. Tompa dörrenés rázta meg a levegőt^ amit az erdő mélye százszorosan adott vissza. A lövés nyomán valami vörösszőrü állat magasan ugrott, azután élettelenül nyúlt el holdsugarakban fürdő erdei talajon . . . A kertek alatt jött vissza a legény. Bent a rókát ledobta a legelső fa tövéhez. Valami titokzatos műveletbe kapott, miután először felkötötte hátsó lábánál fogva a fa ágára a kimúlt állatot. Az acélpenge megvillant s mindjárt el is merült a róka bendőjében, ahonnét viszont a mája került előazután ... A többi fölösleges rész a sertésólak végében egy-két villa alom utján takartatott el a kiváncsi szemek elől. Hogy valami kópéságra készül Hertelendi barátunk, az bizonyos, és hogy lakilc benne furfang, le nem tagadható. Ok nélkül nem hisszük el senkinek, hogy éjnek idején más emberfia portáján kószálódjék valaki. Már pedig, mikor úgy hajnaltájt egy fekete felhőgombolyag a szépen világító hold elé gurult, ez a szerelmes ifjú felhasználva az. alkalmat, átszökkent a palánkon Sárándiék udvarára. Ne tessék rosszra gondolni, becsületes fiu ő, csakhogy agyafúrt is egyben. Szóval egyebet nem csinált, mint valami vét megpuhítani valami módon. Az öreg pedig ugyancsak szavalt a fiu ellen, ha valahol szóba hozták neki: — Legyen akármilyen jómódú legény, házam becsületére nem engedek szégyent. Én, életemben nem voltam soha olyan nagyratarti. Szóba álltam a legszegényebb emberrel is. Átok lenne nemes famíliámra, ha a gőg közibénk keveredne. Kikerülne az egész falu. Ezt el akarom kerülni! A Sárándi porta fekete kátránnyal mázolt deszkakapuja tágra van nyitva. Várják a legelőről haza a lábasjószágot. Az égbolton utja végén tart a nap. A kerek udvaron a majorság rikácsol, csípeg s így várja a gazdaasszonyt, aki csakhamar eleséget szór a lármás jószágoknak. Ezek egy csomóba futottak s idegesen kapdossák (fel a szemeket. Az ügyesebbeknek több jutott, amiből parázs verekedés keletkezett, amit még a nagyhangú kakas kárászkodása sem birt megszüntetni. A tyúkok tépték, nyűték egymást, a kakas vörösszintjátszó szárnyával a földet szántva, közibük rohant, mire azok széjjel rebbentek. Mihelyt azonban a hivatlan békebiró az udvar másik oldalára fordúlt, újra kezdték a viaskodást. A felvégről — amerre a »Nyakigláb« korcsmája van — ide hallik a hazatérő gulya kolompjának zörgése, az állatok fel-felhangzó nyújtott bőgése. Ezeket azonban mégis megelőzte a disznócsorda s a vén sertés vigan röfögve rohant kölykeivel az udvarra. Most meg a kotlóstyuk jutott kellemetlen helyzetbe, mert a malacok fiókái között nyargaltak át, hiába repdesett, jajgatott az öreg koca előtt, amely nagy kegyesen meg is állt csapkodó állattársa előtt, de addig a többi röfögő elvégezte a dolgát s a kotlósnak is menékülni kellett apróságai után a tornácra. A tehenek, ökrök megjöttek. Sorba megkapták ételporciójukat s kicsinyenként megszűnt a lárma, elült a zaj a majorságban. Matyi legény, amikor Borcsától elbúcsúzott, házukba tért vissza. Leakasztotta helyéről lankaszterjét s így felfegyverkezve megindult az erdő felé. Távozását nem vette észre senkisem. Hiányzott az estebédnél is. Az öreg Hertelendi nem nyugtalankodott, mert gyakran, különösen nyáron, megtörtént, hogy fia a mezőn barangolva, megkésett. Elérve az erdői, lassan haladt előre és figyelmesen vizsgálta a talajt. Megállt. A helyet megjelölve, oldalt ment s úgy keresgélt tovább. A sürü cserjésben megállapodott, lefeküdt s lövésrekész fegyverrel lesben maradt. Mindjobban sürösbbödött a homály és