Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-07-18 / 29. szám

18. pápa és vidéke. 1915 július 11. 7. Micke Valter nevű, magdeburgi illetőségű menekült gyárostól az oroszok elkobozták katonai könyvét, adásvételi szerződését, igazolványát, valamint cégtársának, Pokornij-nak igazoló okmányait. Miután az oroszok ezeket az okmányokat valószínűleg kémkedés céljára fel fogják használni, legyünk figyelmesek a Miche és Pokornij névre. 8. Szökött hadifoglyok elfogásának jutalmazását rendeli el a miniszter. E rendelet szerint a cs. és kir. hadügyminiszter 10—25 K jutalmat ad annak, aki szökevény hadifoglyot elfog, vagy oly adatot juttat a hatóság tndomására, mely a kézrekerítést lehetővé teszi. A húshagyó napokról. A m. kir. minisztériumnak a húsfogyasztás korlátozása dolgában kiadott rendeletet a v. tanács a rendőrkapitány útján július 15.-én hivatalos másolatban közöltette az összes vendégfogadósokkal, korcsmárosokkal, mészárosokkal, hentesekkel, kávésokkal, egyletekkel, kaszinókkal, s eszerint az Pápán július 16.-án életbe is lépett. A rendelet szövegét a napilapok útján bizonyára ismeri a mi olvasó.közönségünk s ezért annak leközlését fejtegetéseink mellé feleslegesnek találtuk. Annyit mindenekelőtt megállapíthatunk, hogy a rendelet, melynek országos érdeket célzó helyes alapgondolatát legkisebb okunk sincs kétségbe vonni, Pápa városának s mindazon városoknak és helységeknek az érdekeit, hol a tilalmi napokon, kedden és pénteken tartatnak a hetivásárok, sőt országosvásárok is, igen erősen sérti. Ezalatt nemcsak egyes iparágaknak, a mészárosoknak, a henteseknek, vagy csak éppen a vendéglősöknek, sörödéseknek az érdekeit értjük, hanem az egész városéit. Hetivásáraink, melyek valamikor híresek voltak s melyek utóbbi időben úgyis sok tekintetben hanyatlani kezdettek, ezek után egészen tönkre fognak menni; mert az a falusi nép, mely még eddig be-bejött Pápára s ha pénzzé tett valamit, abból a pénzből valamelyest csak itt hagyott a vendéglőben, vagy egyáltalában nem fog megjönni, vagy pedig hamar haza fog sietni falujába. Mert azt, amit eddig szívesen evett, pörköltet, gulyást, azt nem kap, mást pedig ehetik otthon is. A rendelet egyébként bővebb magyarázatra is szorul. Pl. »ez a tilalom nem vonatkozik a húsiparban előállított olyan állóképes húskészítményekre, amelyeknek előállítása hosszabb időt igényel és fogyasztása hosszabb időn át történik, nem vonatkozik továbbá a szarvasmarha, borjú és sertés levágásából nyert és emberi táplálkozásra alkalmas melléktermékekre«. A pápai rendőrkapitány ezek szerint friss kolbászt nem enged árusítani. Viszont sonka, szalámi, füstölt hús, füstölt kolbász, vagy pedig tüdő, máj, vese, velő bátran árusítható akár nyers állapotban, akár ételnek elkészítve. Miután még eddig visszaélésről nem tettek panaszt, helyi példákkal nem világíthatjuk meg a rendelet egyes pontjai elleni kihágások minőségét, annyit azonban méltán elvárunk, hogy addig, míg az új helyzetbe bele nem tanulnak az érdekeltek, bizonyára csupán félreértésen alapuló kihágásaikat enyhén fogják büntetni. Arra nézve pedig, hogy Pápa város érdekeit hogyan kellene megvédeni, bár hallottuk, hogy mozgalom indult meg, nem tartjuk célravezetőnek azt a kérelmet, hogy városunk számára más böjti napokat jeleljenek ki, valamint hogy azt sem, hogy a hetivásárokat tegyék át más napokra. Sajnos, hogy éppen minket, Pápa város amúgy is sokat szenvedett és tűrt, már teljesen elcsigázott lakosságát érinti ez az újabb országos intézkedés a legfájdalmasan, de majd csak beletörődünk idővel ez újabb nélkülözésbe. Hogy egypár iparos majd becsukja a boltját, egy-két vendéglős meg az üzletét, — ki törődik most azzal? Ilyen mindennapi látvány fel se tűnik már. Győrött észre se veszik, hogy kedden és pénteken nem árusítanak húst, Pápa azonban nagyon megfogja érezni. Háborús mozaikokból... i. Péter és Pál után hagyományosan megcsendült a sok kasza. Ma jól benn vagyunk júliusban . . . Történelmi időket élünk . . . Hazánkhatárán kivül hősök teremnek, hullanak, sírhalmok domborulnak — a halál kaszál; bent az érett kalász omlik kévébe, a gabnából mindenütt kereszteket raknak egybe — arat a magyar. Két aratás egy és ugyanazon időben... A szines mezőn a fehérruhák közé vegyül a »mondur« kékje vagy szürkéje, pajzán leánykák rózsás ruhácskája, bánatos özvegyek, anyák, testvérek gyászfeketéje; öröm, vagy vigasztalanul szomorú boldogság ég csendes parázsló tűzzel mindenik lelkében... Vigasztalás, hogy a hazáért harcolt az, aki miatt gyászt hordanak . . . Néha itt-ott felcsendül egy-egy szaggatott, szomorú, aratónóta . . . Megállnak. A kasza éle a kis üllő és a kalapács közé kerül, kopácsolnak egy ideig, azután a köszörűkő rekedtes hangon munI kálja, finomítja a szerszámot tovább . . . Ezalatt leik ük vágtat a tarlókon át messze, nagyon messzire, ahol a kopár hegycsúcsok hatalmas árnyékai feketén vágódnak bele az ezüstös kékbe; ott, ahol a másik aratás vari, a havas meredek oldalakon; ahol a hulló kalásznak piros nedve folyik a fagyos sziklákra; ahol bár agyvelők loccsannak széjjel, de megtörik az ellen ereje; ahol nem lehet gondolni sem a hazai meleg, napos aratásra ... Észak-kelet felöl is kapunk üzenetet — fú a szél . . . Egyre szürkébben, sötétebben borul a horizontra valami hamuszínű nagy felh ő. A fák lombjai jobbra-balra hajlonganak — kívánják az esőt, a száraz kalász pedig lelógó fejét fel-fel csapja s ilyenkor perlekedve utasítja vissza zöld növénytársainak kivánságát, amiért régi ellensége, a konkoly nekihimbálja magát nagy mérgében a kalász szárának . . . A felhő elvonul s magasabb szférában másik gomolyog A hatalmas, mindent agyon törni akaró, hegyalakok csatát vívnak egymás között, a hanyatló nap sugarai előtt. Villan, dörren a magasság titkos méhe — talán nem is fönt születik meg a dörej, a villanás, hanem az orosszal vivódó magyarok ágyúinak zaját, echóját adják a borzalmas felhőóriások — s megreszket minden és mindenki idelent. Az eső mégsem esik . . . A szélszárnyán odább vándorolnak a felhők, úttalan-utakon, titkos cél felé .. . A nap elbúcsúzott. Utolsót vág az arató kaszás, a marokszedő utoljára vesz markába, az utolsó kéve is a keresztbe kerül s az egész kép, a lenyugvó emberekkel elmerül a jótékony éjszakának misztikumában . . . II. A templomnak magasra nyúlik a tornya. Öreg harangjának oly mélabús kongása van, hogy a szívig szól . . . Külső oldalán nagy az egyszerűség, bent ragyognak a márványfalak s a beomló napsugár aranyosra festi még a levegőt is . . . Szép, nagy melódiákat énekel a hivők serege és méltóságos, szomorú búgással kiséré éneküket az orgona ... A katonák áhítattal forgatják a csattos imakönyvet. Szemük oly vizes, lágy fényben csillog, amely a könnyezést szokta megelőzni. Ilyenkor a nyomorúságok és hántások felébrednek az emberekben és mintha ez a fojtogató bús muzsika kiolvasztaná valamennyit a lelkekből . . . A mellékoltárnál, a templom hajójának mélyén, leborulva térdel egy törődött aggastyán . . . Ezüst hajfürtjei, ha ránéz az ember, mesélnek a »nagy idők«-ről, amelyeketátélt, harcolt, szenvedett . . . Felemeli arcát a Megfeszített fájdalmas vonásaira, amelyekből talán a legöregebbet sem láthatja már, vörös gödrökbe mélyed apró szeme, amiben az életmécses utolsó vibrálása fénylik csak . . . Egy katona figyeli, amint fokozódik áhítata a legújabbkori Matuzsálemnek ... A napsugarak a túloldalon lévő Szűz Mária-kép aranyrámájára vetődtek s ott megtörve csillogó aranyfürdőbe merítették, majd a nagy, mélyen búgó akkordok idegesen reszkettek a levegőben s neki rohantak a boltives falaknak s megsemmisültek . . . A misének vége . .. Felkel mindenki ... A jó öreg megtapintja puha, langyos kezével az oltárkövet s a keretes latin imákat mindkét oldalon, a