Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-07-18 / 29. szám

X. évfolyam. Pápa, 1915 július ix. 28. szám. PAPA ES Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Ideigl. telelös szerKesztö: Szentgyörg-yi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Amiben újra pezseg az élet. A világmeglátás és életfelfogás, melyektől az egyén életének a berendezése függ, kétfélekép történik: a személyes Isten vonzalmainak a körén belül és azon kivűl. Ez utóbbi ismét kétféle alapon épül föl: a mindenistenítésen, mely az embert is istenné avatja és az anyagelviségen, mely ellenkezőleg — lefokozza egész az oktalan lényig. Hogy az emberistenítés és őt az az esztelen lények színvonalára sülyesztő két világlátás közül melyik emelkedett a XX. században túlsúlyra, kitetszik azon széltében hangoztatott állításból: a már lázasan rohanó-repülő világban csak az anyagelvi monizmus elvének hódoló modern természettudománynak van létjogosultsága. És tényleg, mióta a fejlődés eszméje annyira kijegecesedett, a személyes Istentől elvonatkoztatott természetbúvárok fülébe, szinte édesdeden csengtek Voltaire eme szavai: »Midőn ketten fecsegnek egymással s az egyik azt sem tudja, mit beszél, a másik meg úgy tesz, mintha értené, ebben áll a filozófia« . . . Sokkal gyakorlatiabbak lettek, semhogy a filozófusok különféle rendszereivel bajlódnának. Jelmondatuk: nincs más ismeretforrás, mint amelyet tapasztalat utján magából az érzékelhető természetből fakaszthatunk. Következőleg csak a fizikai világ látószöge alatt kutathatjuk a lét és élet értelmét s rendezhetjük be életünket. Az anyagelviségnek a mindenistenítés fölött tapasztalható fölényét könynyen megérthetjük, ha szemügyre veszszük, hogy, mig a r,antheizmusban az eszmék és fogalmak szüntelen változnak, illetőleg váltakoznak s emellett jellegzetes homályosságukból mitsem veszítenek, addig a természettudomány homloka köré egy fényesebb győzelmi koszorúk fonódnak. A pantheizmusból csak annyit sikerült kihámoznunk: mi volna azesetre, ha fogalmai igazak volnának, de nem bizonyít semmit sem. A természettudomány ellenbeu úgy hódításaiban, valamint azok kiaknázásában bámulatos tényekkel állhat elő. A technika őrületes ütemben vágtat előre, a gyógyászat csodáin szinte megilletődünk, a művészet pedig a szobrászatot kivéve, a fejlettség szédítő magaslatára vergődött. A siker valóban egészen új fantáziára gyújtotta föl a csekély fajsúlyuakat. Már-már azon vérmes remények kristályosodtak egyesekben, hogy, miként egyik külföldi lap hozta: »Ki tudja, vájjon a tudomány, az élet mestere, nem fogja-e ezen föltételeit módosítani, nem fog-e a végtelen tudomány végtelen hatalmat adni kezünkbe, nem fog-e valamely mindentudó élettanár számunkra örök életet biztosítani ?« A felvilágosodottság álfényében pózoló s a kellő bölcseleti ismereteket nélkülöző közönséget elkápráztathatták a tudomány e nagymérvű hódításai, mert hisz a legtöbbje csakis a külsőségeken csüng, de a mélyebb kutató TÁRCA. Wagner f^iehárd. Erős szövetségesünknek, a hős germán népnek széles dimenziókban elénk táruló vasenergiája, szívós állhatatossága, bámulatos lelki felkészültsége, mellyel immár egy év óta védi a maga igazát s velünk együtt vére cseppjeivel frja a világtörténet új lapjait, feleleveníti lelki szemeink előtt e bámulatraméltó népnek ragyogóan poétikus mitológiáját, mely már annyi költőt inspirált a lantpengetésre Wolfram von Eschenbach-tól, Gottfried von Strassburg-tól egészen Wagner Richárdig. Wagner Richárd születése századik évfordulóját 1913-ban ünnepelte a zenei világ. 1813 május 22.-én született Leipzigben. Középiskolai tanulmányait Dresdenben, később Leipzigben végezte s már ifjúkorában nagy szeretettel foglalkozott dramaturgiával és zenével. Első operáját mint würzburgi színházi karmester, 1833-ban komponálta (»Feen«). Nemsokára rá megjelenik második operája: »Das Liebesverbot«. Következő műveiben (»Rienzi«, Holländer«) új, önálló egyéniségének inkább megfelelő eszméknek bódol, melyek arra késztetik, hogy az opera terén fennálló akkori tradíciókkal teljesen szakítson, így születik meg a »Tannhäuser« (1845, Dresden) és »Lohengrin« (1848). Schweizi tartózkodása alatt egymásután látnak napvilágot zenedrámái (»Niebelungen-Ring«, »Rheinhold«, »Wallküre«, »Tristan und Isolde«), melyekben már az új Wagner lép elénk az ő jellegzetes, kiforrott egyéniségével. Sok nélkülözés után II. Lajos bajor király udvarába kerül, majd 1872-ben Bayreuthbe költözik. Utolsó müvét, a »Parsifal«-t 1876ban Palermoban fejezi be s Bayreuthben adatja elő. Nemsokkal ezután velenczei tartózkodása alatt megbetegszik s ugyanitt hal meg szívszélhűdésben, 1883 február 13.-án. Wagner a legnagyobb befolyást gyakorolta a zene általános kifejlődésére. Nagy költői tehetsége képessé tette őt arra, hogy zenei koncentrációs és alakító tehetségét műveiben kifejezésre juttassa. Eszméi, mint már említettük, a »Rienzi«jét és »Hollander«-jét követő »Tannhäuser«ben öltenek igazában először testet. Kevés zenedráma dicsekedhetik akkora népszerűséggel, mint éppen ez. Meséje nem ismeretlen. Rövidesen össsefoglalhatnók egy mondatba, mely egyúttal Wagner vezérlő ideáját is jelzi drámája megírásánál. A bűnös ember (Tannhäuser) megváltása a nő (Elisabeth) által: ez azon eszme, mely Wagnert már a »Holländer« megírásánál vezette s mely a »Tannhäuser«-ben jegecesedett ki a legszebben nagy formai tökéletességgel. Valóban nehéz eldönteni, hogy a drámaköltő, vagy a komponista Wagnert csodáljuk-e inkább a darabban? Erőteljes, biztos kézzel szövi a mese fonalát; tisztán és hatásosan építi fel a darabot költői egésszé és ami az akkori zenedrámai irodalomban valami »noch nie Dagewesenes« volt: a mese detail-részletei egy-