Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-07-18 / 29. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1915 augusztus 234. tisztában volt aziránt, hogy nemcsak értelmünk nem változott meg minősé­get illetőleg szemernyit sem, amelyből pedig a XVIII. század kezdeményezé­sére valóságos kultuszt üzünk, de a modern lélek mindenségében sürü iszap­réteg alatt vergődő metafizikai, vallási ösztön annál elemibb erővel fog ki­törni,, mihelyt megszabadul a salaktól és iszaptól, minél vakmerőbben dol­goztak annak elnyomásán, kiirtásán. És tényleg, a világháború előidézte könny- és vertengerből annál illatosab­ban s ragyogóbban feslik ki a hit vi­rága, annál szebben pezseg újra benne az élet, minél jobban szadadultak meg a lelkek a fájdalom tüzében a salaktól és iszaptól. Hogy mennyire pezseg újból a hit mennyei virágában az élet, bizonyítja az a tény, hogy Európa imádkozik. A portól az uralkodóig — néhány cinikus lelket leszámítva — mindenki Istenre és lelkére gondol. P. Agnell. Értesítők ismertetése, i. Kath. főgimnázium. A pannonhalmi Szent-Benedekrend pápai kath. főgimnáziumának az 1914/15. iskolai évről szóló Értesítőjét, melyet dr. Teli Anasztáz igazgató tett közzé, a következőkben ismertetjük: Ha az ember ezt a 88 oldalas, csinosan kiállított, kitűnően szerkesztett Értesítőt forgatni kezdi, mindjárt az első lapon, »Intézetünk besorozott ta­nulói« jelzéssel egy sikerült fénykép­másolatot talál, melynek szemlélésénél egyszerre kell, hogy elszoruljon a szive. Égy 16-tagu csoportkép ez, pelyhedző állu ifjak, a főgimnázium VI., VII. és VIII. osztályait most végzett, de kato­nának besorozott tanulóinak a képe. És habár e kép bizonyos vonatkozás­ban nem is teljes, mert hiszen az a 4 önkéntes, ki már a tanév elején és folyamán önkéntesen állt be katonának, nincsen, mert nem lehetett rajta a ké­pen, ez az élethű kép mégis világosan tükrözi vissza azt a csapást, mit a kul­tura szenved a fejünk felett viharzó világháború folytán. Az aranyifjúság, a haza reménye, az ars et musica jövő­beli hadserege, melyre a tudomány és művelődés örökös előretörésében, az egyes mívelt államok közötti nemes versenyében és az elsőbbségért folyó dicső harcában szegény magyar hazánk­nak oly igen nagy szüksége lett volna, áthelyeztetett a nemzetek mérkőzésének ama csatasíkjára, hol a modern teknika minden kigondolható találmányával ha­lomra öldöklik a kultura háborújára edzett, de a haláltusára még gyenge ifjúságot. Ez a kép tehát egyszersmind képe a jelenkornak, képe a lefolyt tanév­nek is. »Midőn ezen örökké emlékezetes iskolai évnek történetét Értesítőnkben kissé részletesebben közöljük, ... az a cél vezérel bennünket, hogy áz utókor számára megörökítsük, milyen hatással voltak az iskolai életre a jelen évben a nagy idők és fontos események«. így vezeti be az igazgató az is­kolaév történetét. Elmondja azután az Értesítő szer­kesztője, hogy békés időben fényes ünnepségekkel kellett volna megülnie az intézetnek ezt az évet, melynek ele­jén fejlődött ki teljessé és melynek vé­gén először tartott érettségi vizsgálatot a főgimnázium. »A fegyverek zajában elnémult az ünnepi érzés«. Legfontosabb eseménye a tanév­nek egyébként az, hogy a főgimnázium modern, tágas épületéből hadikórház lett s a tanítás a már kevésbé meg­felelő, szűk r. k. elemi iskolában folyt. A tanórák számát is redukálni kellett nemcsak a tanhelyiségek elégtelensége, hanem amiatt is, hogy a rajztanár ka­tonáskodott, egy bencés tanár pedig betegség miatt szabadságon volt. Az iskolaév egyéb eseményeinek felsorolása után a felsőbb osztályúak és a kisebbek kongregációjának a szép működése van leírva, majd pedig a hivatalos látogatások és vizsgálatok ada­tai következnek az Értesítőben. A felsőbb hatósági rendeletek és leiratok után jön a tanári testület név­sora. A rendi tagokból, élükön dr. Teli Anasztáz igazgatóval, 13-an tanítottak a 8 osztályban, nevezetesen: Hevesi Bernát, Agatsin Gyula, Lengyel Zénó, a VI. o. főnöke, Kelemen Krizosztom, az V. o. főnöke, Blazovich Jákó. VIII., dr. Niszler Teodóz, IV., (Ekamp Raj­mund szabadságon) Tomor Árkád, III., dr. Lovas Elemér, II., Mátrai Guido, VII., Kuzmits Virgil és Blaskovics Pia­cid, az I. o. főnöke. A világi tanerők­ből csak Süle Gábor tornatanító taní­tott ez iskolai évben, mert Boksay Endre, rajztanár és Zsilavy Sándor, énektanító katonai szolgálatot teljesített. A másvallásu növendékek hitoktatói mással, a tartalom a zenével szerves, elválaszt­hatatlan egészet alkotnak. Ez jellemzi Wag­ner újszerűségét. Ami magát a darab zenéjét illeti, úgy azt hisszük, hogy mindenekelőtt koloritját, hogy úgy mondjuk parfümjét kell kiemel­nünk: azt a csodálatos mesteriséget, mellyel Wagner a darab anyagát egy rég letűnt korból kiragadja s batásos zenei plaszticitás kíséretében a 19-ik század színpadjára viszi. Míg a régebbi iskolának nagy mesterei (Beethoven, Mozart) magának a drámai cse­lekménynek figyelembevétele nélkül kompo­náltak magukban véve szép és hatásos áriákat, duetteket, terzetteket és ensembleket s emel­lett akár »Don Juan«-t, akár »Figaros Hoch­zeit«-ot, akár »Fidelio«-t komponáltak, egyéni­ségükben minden alkotásuknál ugyanazok maradtak; addig Wagnernek nagy koncep­ciójú változatossága valóban csodálatos és páratlan. Ha megfigyeljük drámáit »Rienzi«­től kezdve a »Parsifal«-ig, mindegyiknek zenéjében felfedezhetjük a darabot jellemző specifikus és definitív kifejezésformát. »Rienzi«­ből Rómának ősi erejét és pártvillongásait jóformán kézzelfoghatóan érezzük ki. A »Holländer«-ben a tengernek örökösen zúgó nyugtalanságát halljuk. A »Tannhäuser«-ben a német szerelmi dal és a germán erdő szólal meg előttünk beszédes zenei nyelven. A »Lohengrin« karakterisztikumát a szent Gral távoli ködökön átszűrődő ragyogása adja meg s míg a >Niebelungen-Ring«-ben a né­met ősmondák fuvallata száll felénk, addig a »Parsifal«-ban az őskeresztény idők utáni fájó vágyódás illet meg bennünket. Míg a Wagner előtti korban éppen nem volt szokatlan, hogy ugyanazon anyagot többen is feldolgozzák, addig amit Wagner egyszer megkomponált, azt mindenkorra mint befejezett tényt könyvelheti el a zene­história. Hányatott, viszontagságos életének tud­ható be, hogy zenedrámáit nem sikerült ko­rának kereteibe úgy beleillesztenie, mint ahogy ő azt szerette volna s amint azt a régi görög tragikusoknál látjuk. — Úgyszólván minden darabjában találkozunk a régi iskolára emlé­keztető melódiákkal, melyek többé-kevésbbé részlethatásra tartanak számot. Ilyenek: a Brautchor a »Lohengrin«-ben, a Preislied a »Meistersinger« ben, a Liebeslied a »Wall­küre«-ben, stb. De Wagner még ezekben is eredeti és egyéni. Legpregnánsabb bizonyí­tékot szolgáltatnak erre nézve a »Tannhäuser« egyes darabjai. A szélesen hömpölygő zarán­dokkar, Tannhäuser szerelmi dala, Wolfram lírai ömlengése (»Gegrüsst sei uns, du küh­ner Sänger«), Elisabeth imádsága a kereszt­nél (»Allmächt'ge Jungfrau hör'mein Flehen«): mindmegannyi fényes bizonyságai Wagner önálló egyéniségének. A későbbi Wagnerre emlékeztetnek azonban már a »Tannhäuter« Vénusz-scénái, amelyekben a zenei melódia megragadó drá­mai deklamációkban oldódik fel s melyek­ben Wagner az első lépést teszi ahhoz a pszikológikus-kombinatórikus stilushoz, a mellyel »Lohengrin«-ben is találkozunk, amely azonban még csak a »Parsifal«-ban áll előttünk a maga teljes kifejlődöttségében (Gralsfeier). Laikusok előtt sem ismeretlen és min­dig kedvelt zenedráma marad Wagner »Lohen­grin«-je. Ezen darabjában még szembeszökőbb Wagner eltérése nagy elődeitől úgy az opera (Spontini, Meyerbeer), mint a romantika (Weber) terén. A tulajdonképeni melódia mellett ezen darabban lép előtérbe először az egész műn végighúzódó zenei »motívum«, mely mintegy ismertetőjegye a cselekmény minden fázisá­nak és karakterének. Ami emellett Wagner teremtő genialitását még becsesebbé teszi, az azon szimbolisztikus és misztikus idea, mely már előbbi zenedrámájában a »Tann-

Next

/
Thumbnails
Contents