Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-06-27 / 26. szám

2. pápa és vidéke 1915 augusztus 2. Hohenberg Zsófia nevére gyermekvédelmi alapot kívánunk létesíteni s ebben fordulunk a magyar nemzet gyermekeihez, hogy segítsenek meg bennünket. Aki valaha boldog volt anyaságától, aki mint gyermek volt boldog édesanyja mellett; aki mint árva valaha könyet ejtett és érezte felebarátja simogató kezét, avagy aki meglátta vigasztalás nélkül az árvaság keserves ábrázatát: a boldog boldogságának okáért; aki boldogtalan, az azért, mert tudja mit jelent árvának, betegnek, szegénynek, boldogtalannak lenni: mindenki a saját jó szivéért és Hohenberg Zsófiának boldogsága teljében átlőtt anyai szívéért jöjjön és segítsen adományával nemes és szent célunkban. A háborúban elfolyt vér, a békében folyó könnyözön keserveit akarjuk enyhíteni és egy mártirasszony tragikus halálának emlékébe kapcsoljuk a jó cselekedetet, melyre társul kérjük a magyar társadalom szívét, lelkét, eszét és becsületes két kezét, Isten és az árvák nevében. Ünnepi beszéd a vak és rokkant katonák segélyezésére rendezett hangversenyen elmondotta: dr. Antal Géza orsz. képv. Néhány év múlva lesz 4 tizede annak, hogy a legyőzött Francia ország az 5 milliárdnyi hadisarc utolsó részletének lefizetése után, a párisi világkiállítást rendezte, egyikét a legnagyobb szabású világkiállításoknak. A francia nép meg akarta mutatni, hogysem a háború, sem az akkor óriási hadisarc nem gyarországon, hogy ilyen házban lakjék ? Nem illet az mást, csak a magyar királyt. Persenczky vállára vette a tarisznyáját, a lovát bekötötte egy vendégfogadó istállójába, aztán elindult a királyhoz vendégségbe. Ki se bontotta az elemózsiát. Minek is? Majd megtraktálja a király. A Duna partján egy öreg halász bóbiskolt csolnakja mellett, ahhoz fordult. — Adjon az Úristen jónapot, bátyám. — Neked is, hasonlóképen, édes öcsém. — Nem vinne át engem a csolnakján a túlsó oldalra ? — Megtehetem a sok dolgom felől. Megalkudtak öt rézpénzbe és hamarosan áteveztek. Persenczky, mikor földet ért a lába megkérdezte az öreg halászt: — Mondja csak, bátyám, merre kell felmenni a várba? — Itt ni — magyarázta az öreg. Ezen a gyalogösvényen baktass egyenesen, amíg egy márványgrádicshoz nem érsz. A márványgrádics egyenesen a királyi vár kapujához vezet. Isten megáldjon. — Isten legyen vele. A halász visszakiáltott. — Mi dolgod van neked a várban? törték meg, energiája még mindég képes nagyot létre hozni s ipara és művészete a világ bármely nemzetének iparával és művészetével fölveszi a versenyt. Akkor még nem volt az a gyűlöletig fokozódó ellenszenv, főleg kulturális téren tapasztalható, melynek ma fájdalom a francia tudományos testületek kezdeményezésére oly visszataszító jeleit látjuk. Az 1878-iki párisi világkiállításon a világ minden nemzete részt vett, hogy magára vonja a figyelmet a technika és a művészet terén produkált, mesésnél mesésebb alkotásokkal. A világkiállításnak csodái között, maguknak a francia lapoknak egybehangzó nyilatkozata szerint a legnagyobb csoda egy magyar festőművész festménye, Munkácsi Mihály »Milton« ja volt. Lánglelkü festőművészünk, az angol irodalom és minden népek irodalmának ezt a nagy alakját, ki férfi kora leijében vesztette el szemevilágát, mesteri felfogással ábrázolja családi körében. Az egyszerű szoba közepén álló asztal bal oldalán ül Milton: gondolkodó homlokára szemmel láthatólag kiül a mély gondolkodás munkája; vele szemben figyelő arccal ül legkisebb leánya Éva, tollal kezében várva, hogy mint mondja apja tollba halhatatlan remek müvének az »Elveszett paradicsom«-nak egyes sorait. A háttérben a másik két nővér ugyancsak figyelő arccal fordul az apa felé s várja annak ajkairól a halhatatlan és halhatatlanná tevő igéket. Végtelen tragikum és végtelen megnyugvás jut kifejezésre a festményben. Tragikum, mert az egyéni szabadság egyik legnagyobb alakját s harcosát, a gondolkodók és költők egyik óriását megvakultan, előrehajtott fejjel karszékében ülve látjuk, képtelenül arra, hogy lelkének gondolatait maga vesse papírra. És végtelen megnyugvás, mert érezzük, látjuk, hogy a-vakság sem akadály abban, hogy egy hatalmas szellem a maga leghatalmasabb megnyilatkozásait ne közölje Persenczky nagy önbizalommal felelt vissza. — Hát csak meglátogatom a királyt. Az öreg halász beült a csolnakjába, aztán megcsóválta a fejét. — Bolond ember lehet még ez is. Azt hiszi, hogy a királyt csak úgy szire-szóra meg lehet látogatni, amint azt a mesében hallotta. Nem tudja a boldogtalan, hogy a királynak király a barátja. De csak hadd menjen, majd észretér, aztán nem fog ezután olyan sokat hinni magáról. Persenczky is ment a gyalogösvényre. Ment, ment, de az ösvénynek csak nem akart vége lenni, a márványlépcsőt meg sehol se látta. A kanyargós, bokros uton mindjobban eltévedt s egy jó órai bandukolás után ismét csak ott találta magát, ahonnan elindult: a Dunaparton. — Ejnye, ejnye, mérgelődött, ez az öreg halász lóvá tett engem. Csak volna itt valaki, aki útbaigazítana. Épen arra jött egy fiatal ember kopott, barna köntösben. — Adjon az Isten. — Adjon az Isten. — Hova? hova? — A várba igyekszem. — Én is. embertársaival s ne nyújthassa az örök szép forrását azoknak, akik ahhoz zarándokolni akarnak. Ki tudja, ha testi szemeinek épsége megmarad, látta volna-e Milton oly élénken azokat a dolgokat, melyek földi szemeink elől elvannak rejtve, a rossznak évezredes küzdelmét a jóval s a jónak diadalát a rossz fölött? Ki tudja, hogy Milton, ha figyelmét apró földi dolgok elvonhatták volna a nagy gondolattól, képes lett volna-e arra, hogy remek művét megalkossa? Ám e vigasztaló gondolat csak részben enyhíti azt a tragikumot, melyet a vak ember sorsa kelt bennünk s melynek maga Milton oly megdöbbentően megragadó kifejezést adott, mikor nagy eposzában a tényt aposztrofálja, sorokban, melyekben a világtalan egész sóvárgása bennlüktet, melyekben ott ég a vágy, hogy a fényt s mindazt ami abban s azáltal látható, újra, ha csak egy percre is sikerülne megvakult szemeivel felfogni. Alig tudjuk megérzékíteni magunk előtt azt a rettenetes veszteséget, melyet a szem világának elvesztése okoz. Hiszen legbensőbb énünk, lelkünk alig találja meg többé a módot, hogy kifejezésre juttassa azt, ami ott belül forrong, ha a lélek tükre: a szem örökre elhomályosodott. Mert a szem az, mely érzelmünket a legközvetlenebbül juttatja kifejezésre; csak gondoljuk el a kiáded szemében megcsillamló örömet, ha édesanyját látja és kezeivel felé repdes, inig kicsi szivének egész boldogsága megjelenik szemeiben. Gondoljuk el, micsoda öröm s megelégedés sugárzik a játéktól kipirult gyermek szemeiből. Gondoljuk el, micsoda mély értelmű tekintet az, mely a felnőtt ifjú, vagy hajadon szemeiből, ha egymás pillantásával találkoznak, a világ minden villámánál gyorsabban átrepül. Gondoljuk el a nő önzetlen jóságtól sugárzó tekintetét, mikor kisdedét karjára emeli s — Ejnye be jó, legalább magával mehetek, én itt úgy sem igen tudom a járást. — Hát hova való kegyelmed ? — Debrecen városába, felelt Persenczky önérzetesen. — És mi dolga van a várban ? — Meglátogatom a királyt. A fiatalember rábámult. — A királyt? — Azt hát. — Tán ismeri ? — Nem láttam biz' én soh'se. De hiszen épen azért megyek, hogy meglássam s elmondhassam odahaza: beszéltem a királlyal, paroláztam is vele, hát úgy nézzen ezután mindenki a szemem közé. — Egyszóval dicsekedni akar vele? — Ugy van az barátom, hogy én nagy úr vagyok, ahogy rám néz. Van ezer köblös földem, három házam és egy fazék aranyam. Most még csak egy kis dicsőség, meg egy kis tekintély hiányzik. — Nagy úr lehet az úr — válaszolta a fiatalember, akinek láthatólag nem tetszett ez a hencegés — nem is igen merek magával szóbaállani. Pedig meg akartam hivni magammal ebédre. Itt a Duna partján, a halászcsárdában, pompás az eledel. — És mit akar ott ebédelni?