Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-06-27 / 26. szám

1915 junius 27. pápa és vidéke. 3. gondoljuk el a férfi büszke nézését, ha a világ harcában rendületlenül megáll. És gondoljuk el az agg jóságos tekintetét, mellyel egy élet minden küzdelmén keresztül menve, az esti alkony csöndes nyugalmával tekint azokra, akik arra a küzdelemre még most indulnak ki. Ami azokban a tekintetekben kifejezésre jut, azt nyelvünkkel ily mértékben soha kifejezésre juttatni nem tudjuk, mert hisz érzelemvilágunknak szavakkal való kifejezésre mindig fogyatékos és töredékes s csak tekintetünk utján tudjuk benső érzelmünket megértetni azzal, kinek lelke annak felfogására képes. A háború számos áldozatai között bizonyára a vak katonák a legszánalomraméltóbbak, amivel koránt sem akarjuk azt mondani, hogy a rokkantak, vagy általában azok, akik a háborúból súlyos sebbel, vagy betegséggel terhelten térnek haza, nem igényelhetik szintén a legnagyobb mértékben részvétünket. Hisz az ember csak érzékeinek s tagjainak teljes birtokában tudja kifejteni azt a tevékenységet, melyre lelke ösztönzi s elképzelhetjük azt a kínt, melyet éreznek azok, akik előbbi munkakörüket a háborúban szenvedett sérülés, vagy betegség következtében, nem tudják többé betölteni. Ha az ember naponként s a nap minden órájában kénytelen érezni, hogy többé nem az, aki volt: — ez az érzés a szívnek és léleknek állandó keresztre feszítése s a legnagyobb gyötrelem, ami az ember lelkét eltöltheti. Éppen ezért kötelessége a társadalomnak gondoskodni arról, hogy azok, kik életük, testi épségük veszélyeztetésével az itthonmaradottak javáért szálltak sikra, munkakört találjanak, mely ha nem pótolja is egészen azt a foglalkozási kört, amelyből elszakadtak, legalább feledtesse részben, hogy maguk választotta emberi feladatuk teljesítésében gátolva vannak. EJódászhatatlan erkölcsi kötelessége ez a társadalomnak, hisz ezzel csak részben rójja le háláját azok iránt, akik mindenüket hajlandók voltak áldozatul hozni. S bizonyos megnyugtató érzés az, ha látjuk, hogy a társadalom ezt a kötelességét ma majdnem mindenütt elismeri, mert hisz a sebesültek és rokkantak iránt érzett rokonszenvnek annyi felemelő jelével találkozunk, hogy azt csakugyan általánosnak vehetjük. A háború a sok iszonyatosság mellett, az emberi lélek eldurvulásának annyi jele mellett, nemesítő hatással is van. A rokonérzést a szenvedők iránt, a kötelesség tudatát azok iránt, akik éppen miérettünk szenvednek, soha nem gondolt mértékben ébresztette fel az emberi lélekben. Midőn azt gondoltuk, hogy már-már elveszünk az én imádásában, az önzésben, vesszük észre, hogy vannak lelkünknek nemesebb lendületei is, melyeket éppen a háború eseményei szabadítottak fel eddigi lekötöttségükből. Erezzük, hogy az én a maga önös érdekeivel háttérbe szorul nagy eszmék és nagy célok érdekében vivott küzdelemben és embertársunk iránt való kötelezettségünk egyre láthatóbban lép előtérbe. Az emberi lélek két erős érzést foglal magában; az egyik az önfenntartás érzése, a másik embertársunk iránt való rokonszenv érzése. Ebből a két érzésből két kötelesség fakad; egyik önmagunk iránt, a másik embertársunk iránt. Az első könnyen mehet túl az erkölcsileg megengedettnek határain s lehet önzéssé, egoizmussá; a másik meg van óva attól, hogy az erkölcsileg megengedett határain túl menjen, inert legerősebb megnyilatkozásában is csak azokat a kötelességeket valósítja meg, melyek az emberre, mint társaságban élő erkölcsi lényre várnak. Egoizmus és altruizmus nemcsak az egyes lelkeknek, hanem a világtörténelemnek is mozgató erői. Mindazokban a korokban, melyekben az egoizmus uralkodik, vele együtt uralomra jut mindaz, amit dekadens korok jellemző kísérőjéül szoktunk tekinteni: az élvezetvágy, az eszmények kigunyolása, a teljes erkölcsi nihilizmus. Míg mindazokban a korokban, melyekben az altruizmus jut uralomra, vele együtt jönnek mindazok a kisérő jelenségek, melyek az emberi lélek legszebb tulajdonságait tükrözik vissza: ragaszkodás az eszményekhez, önfeláldozásig menő felkarolása embertársunk ügyének, odaadó önzetlen munkásság mindazért, ami a szép, jó és igaz hármas egysége alatt foglalható össze. Ki tudná megmondani, hogy melyik pillanatban jut túlsúlyra az egyik a másik felett ? Hogy ezt a nagy világháborút megelőzőleg tényleg az egoizmus foglalta el az emberek lelkét legalább is túlnyomó részben, az kétségtelen, hiszen a világháború a maga összes borzalmaival együtt, ebből az egoizmusból született meg. És ennek az egoizmusnak rettenetes példáit mutatja az a lelkiismeretlenség, melyet a posztócsalások, a papiros bakancsok, az élelmiszer-uzsora címén eléggé ismer közönségünk. Ezek az undorító megnyilatkozásai az egoizmusnak, mikor egyesek mások életének könnyelmű kockáztatásával s szorult helyzetük kizsarolásával igyekeznek maguknak minél több hasznot szerezni, a maguk utálatosságában az egyetemes társadalom közmegvetését s közös gyűlöletét hívják ki. Mivel kihatásaikban minden egyesre kiterjednek, minden egyes természetszerűleg reagál ellenük s kitörülhetetlenül bevésődik a lélekbe az önzés túlhajtásainak iszonyatossága s a társadalomra romboló volta. Ez az érzés lesz — biztosan reméljük -— az altruizmusnak diadalra juttatója. Az évezredes bölcsesség szerint »Post tenebra lux«, »Post nubila Phoebus«, »boru után derü«, »felhőből süt ki a ragyogó napfény«. Az éjt fölváltja a hajnal, nemcsak a természeti világban, ha— Először is babot, disznócsülökkel. Persenczky elfintorította az orrát s gőgösen legyintett a kezével. — Én az ilyesmit meg nein eszem. — Bizonyosan jobb eledelhez van szokva ? — Meghiszem azt, találja ki, hogy mi az én legkedvesebb eledelem ? — Husieves csiga-tésztával? — Feljebb, barátom. — Csirke, hosszú mártással ? — Még följebb! — Ugyancsak válogatós lehet kegyelmed. Csak nem a csuka mája ? Az ugyan drága és finom falat. A király is azt szereti. — Annál is feljebb! — Ejha! Pástétom? — Még egy icit-picit feljebb! — Csak nem fácán-madár? — De bizony az. Végre eltalálta. Fácán-madár az én eledelem és tokaji bort iszom reá. — Szép, szép...— dünnyögte a fiatalember. — Ilyesmit én is ritkán eszem, pedig én a királyi udvarban lakom. — Igazán ? — érdeklődött Persenczky Mihály — és micsoda ott, ha nem illetlen a kérdésem, lovász? — Feljebb — felelt most már az egyszerű köntösű férfi. — Istálló-mester? — Még feljebb! — Pedig az már szép állás lehet. Magam is elvállalnám. Talán a csatlósok főnöke? — Annál is feljebb! — Fő-fő ajtónálló? — Még feljebb! — Udvarmester? — Még egy icit-picit feljebb! Persenczky most már megszeppent. Tyühaj, kutya-kutyánszki, ez a sehonnai nagy úr lehet. — Várkapitány ? — No még egy kicsit feljebb! Persenczkyt elfutotta a méreg. Nini, hiszen ez az ember engem bolonddá akar tenni. Haragosan rákiáltott tehát: — Csak nem maga a király?! — Végre eltalálta. Én Mátyás király vagyok. Persenczkynek megremegett a térde, de azután csak elkezdett kételkedni. — Kötekedik velem kegyelmed ? — Nem én. Igazat mondtam. — Hát így néz ki a király, mint maga ? — így biz' a. — Ilyen apró, zömök termete van ? — Bizony. — így csára-hajszra áll a hajafürtje ? — Összezilálta a szél. — Ilyen csúnya az orra ? — Nem az orr teszi az embert. — Ilyen kopott ruha? — És nem a ruha teszi az embert. A gőgös Persenczky ezt már nem állotta ki tovább. Elfutotta a méreg. Se szó, se beszéd, fülönfogta a királyt s elkezdte maga után húzni. Tehette, nagyon erős ember volt. — Gyere csak, te gazember. Majd adok én neked, bolondot csinálni a becsületes emberből. Tudom én, milyen a király. Drágalátos posztóból van a ruhája, gyémántgomb fityeg rajta s az orra nem ilyen fertelmesen csúnya, mint a tied. Gyere csak, viszlek magammal a várba, majd ott megtanítanak móresre s elmegy örökre tőle a kedved, hogy máskor királynak add ki magadat. Persenczky elindult a gyalogösvényen ismét, fülénél cipelvén a királyt maga után. Már előre örült neki, hogy egy ilyen csalót leleplezhet a felséges király előtt, aki Mátyásnak adja ki magát. A király tűrte, hogy Persenczky maga után huzza. Ment vele szépen, még útba is igazította; erre megyünk, nem erre . . . Mikor a kapuhoz értek, a király megdöngette az ajtót.