Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-06-27 / 26. szám

X. évfolyam. Pápa, 1915 július ix. 28 . szám. PAPA ES VIDEKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. • A pápai Katholikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. e Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Ideigl. telelös szerkesztő: Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Egyszer Hőfer jelentett. A borzalmas jégzajlás kezdetén volt még. Suttogva, remegve ismételgettük a jelentést: »Lemberg még a mienk«. A »még« alatt fölmérhetetlen szakadékokat, örvényt látott megdöbbent lelkünk. A jelentés után hamarosan a cár lett úrrá Galícia szívében. Megindúlt az orosz »kultürmunka«, a monarchia több évtizedes mulasztását helyre kellett hozni. Folyt vígan a mulasztás-pótlás, amelynek súlypontját a vallási téren találja meg mindig az orosz politika — az atyus nagyon aggódik gyermekeinek lelki üdvéért — amíg ebbe a csendes, apostoli munkába bele nem dördültek a mi ágyúink. Majdnem tíz hónapra rá Hőfer újra jelentett. A jelentés mint valami tüzes csóva száguldott át három országon keresztül, gyújtva, milliókat tüzesítve. A fáradt, a sok izgalomtól már-már kimerült lelkeken friss hullámok csaptak át, mámorosak lettünk, megérezte mindegyikünk, hogy nem pusztán egy várossal lettünk gazdagabbak, amelyhez jogunk van, hanem hogy Hindenburg stílusában jó az idegzetünk, óriási erkölcsi tőke uraivá lettünk, hogy győzők leszünk . . . A »Hohenberg Zsófia Gyermekvédelmi Alap'«-ért! SZÓZAT. — Irta: Rákosi Jenő. — Az Európát duló világháború borzalmasan gazdag képsorozatai felett egy asszonyi alak lebeg, mintha e háború tüzein keresztülmenve emelkednék tőlünk egy jobb világba. De bánatos szeme itt csügg az elhagyott földön a maga szegény árváin, akiknek anyja és százezer más árván, akinek patronája volt életében. Hohenberg Zsófia hercegasszony volt a Zzófia Gyermekszanatórium védőasszonya és most árván maradt tőle a szanatórium maga is. Mert hiszen azért, amiért e rettentő háborúban a magyar vitézek halálmegvetéssel küzdenek: az ő vére hullott el elsőnek azért a nagy és szent célért. Azt hittük, hogy a béke munkáiban várja őt egy nagy históriai küldetés nemzetek boldogítása körül, mert lám aki a szerelem csodás és titokzatos lobogója alatt formálta a maga és fenséges férje életét, rakta meg családi fészkét és készült a feladatra, hogy egy koronás főnek legyen gondenyhítő menedéke és biztató angyala: azt váratlanul egy durvább kéz kegyetlenebb történeti küldetésbe taszította át könyörtelenül. O volt a gondviseléstől kiszemelve arra, hogy holttestén át lépjen közibénk a háború réme, amelynek véres feladata, hogy igazságot tegyen népek, nemzetek, országok és fejedelmek között. És most, amikor hadaink páratlan kitartása és vitézsége folytán ennek az igazságnak közeledő lépteit mintha már hallanók: gondolatunk odaszáll a fejedelmi asszonyhoz, árvák anyjához, árvák patronájához, és idézzük elszállt alakját, hogy felmutassuk fogékony szívek előtt. Mert emléket szántunk neki, hozzá méltó emléket, nem kőbe, hanem szívekbe, hálás gyermekszívekbe vésve. Testi élete meghalt egy világkatasztrófa zord előjátékában; lelke éljen elmulhatatlanul a jótékonyságban, a segítségben, a szeretetben, a hálában. TÁRCA. Mátyás király vendége. — Irta: Sárándy István. — Hát biz az nagyon régen történt, amit én itt elbeszélek. Szép Magyarországon Mátyás országolt akkor, az igazságos. Nagy volt a hírünk, nagy volt a becsületünk az egész világon. Ur és paraszt boldog volt egyaránt, mert a király egyformán osztotta mindenkinek az igazságot. Szerették is őt mindenek s ha háborút viselt akár törökkel, akár a rabló csehekkel, seregestül siettek zászlója alá. Tudták, hogy győzni fognak s gazdag zsákmánnyal megrakodva térnek haza. Élt ebben az időben Debrecen városában egy ember; nevezték pedig Persenczky Mihály uramnak. Fiatal ember volt még egészen őkelme, a bajuszát épen hogy ki tudta sodorintani, mégis nagy volt az ő becsülete, nem egyébért, mert hogy nagy vagyont hagyott rá az édesapja. Olyan nagy darab földet, hogy lóra ülvén, egy teljes álló napig tartott, míg körüljárta; három kőtornácos házat és egy fazék aranyat, amely ott húzódott meg a hozszú láda fenekén, a tiszta szobában. Persenczky Mihálynak nem volt senkije, úgy állott, mint az ujjam. Mit csináljon ő e temérdek vagyonnal? Elkorcsmázza, megigya? Nem biz a'. Kifundálta bölcsen, hogy csináltat magának szép ruhát, zsebét teletömi pénzzel, aztán meglátogatja Budavárában a nagy királyt. És miért ne? Ha holmi rongyos vargát, ágról szakadt halászt olyan szívesen fogadott, csak ő neki sem néz el a feje fölött. Utoljára is ő Persenczky Mihály, a leggazdagabb ember Debrecenben és ha a király olyan hatalmas, hát ő is úr a maga szemetjén. Hej, ha beszélhetnék vele — gondolta magában — ha parolát adna: mint irigykednének rám Debrecenben! Talán még főbíró is lehetnék!... Ez a gondolat aztán nem hagyta nyugodni többé. Elszaladt a város leghíresebb szabójához, Czene József uramhoz. Megmérette magát s rendelt nála egy drágalátos öltözéket. Fekete bekecset ezüstgombbal és fekete dolmányt ökölnyi pitykékkel. Hadd lássa a király, hogy nem valami jött-ment, ágrólszakadt emberrel van dolga. Sokáig készítette Czene uram a pompás ruhadarabot — kora tavasztól nyárelőig — de végre is elkészült vele. — Olyan ruha ez — szólott, mikor Persenczky próbakép magára öltötte, amilyent még a király is aligha látott. Bizony-bizony még az sem lehetetlen, hogy beleszeret a bekecsébe s elkéri öcsémaramtól. Hát csak elindult Persenczky Mihály a nagy útra királyt látni. Szép, sárga paripán kocogott Buda felé s három nap leforgása után megállott a szőke Duna partján. Szétnézett: merre is lakhatik Mátyás király? Nem kellett azt kérdeni senkitől, láthatta egyszerre, akinek szeme van. A vén Gellért-hegyen emelkedett egy hatalmas palota, karcsú tornyokkal, ragyogó sárgaréz tetővel. Ki volna olyan nagy úr széles Ma-