Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-06-20 / 25. szám

X. évfolyam. Pápa, 19x5 junius 20. 25. szám. PÁPA ES VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Kathoükus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Ideigl. telelös szerkesztő: Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Nehéz időkben. — Irta: Prohászka Ottokár. — Minél nehezebb az idők járása, annál több lélek kell belénk; úgy vagyunk ezzel, mint az oszlopok, minél nagyobb s vaskosabb boltivek emelkednek föl rajtuk, annál több kitartó s ellentálló erő kell beléjük; de hát így lesz a sok kőből égbetörő, fölséges dóm! Nekünk ezekben a nagy, nehéz időkben főleg meleg bizalomra van szükségünk; bizalomra, mely a sötétség dacára is gyermekszemmel néz a jövőbe, — bizalomra, mely a kegyetlenség dacára is az Isten közellétét érzi. Ah, mily áldott, mily igazán geniális érzés ez! Szentlélektől való! Vannak idők s helyzetek, mikor igazán nehéz megvigasztalódni; ilyenkor úgy van az ember, mintha homokpusztában ülne, perzselő napsugárban s nincs forrás, nincs csak egy szivárgó vizecske is a közelben. — így érezte magát egyszer valaki, akinek puszta lett otthona és sivatag lett az élete, mert fiatal felesége, kit nagyon szeretett, meghalt. Ott ült négyéves kis leányának ágya mellett, aki szintén beteg volt, láz gyötörte s elsorvadt tőle szegényke. »Ah, elmegy talán ez is?« — mondogatta magában a szenvedő vigasztalan apa — »elhagy talán ez is és magamra maradok kettős bánatommal!« A gyermek nyögött s felsóhajtott: »Apikám, félek, végy fel a karodra, — hozzád akarnék jönni!« S az apa kivette az ágyból s terítőjebe csavarta a gyermeket s úgy járt vele föl-alá a szobában míg megnyugodott, elaludt s akkor visszafektette ágyába. Az édesapa karjaiban talált megnyugvást a beteg gyermek. S hol talál a lázas agyú, a lázadó s nyugtalankodó ember megnyugvást? Nem kellene-e a nehéz, keserves időkben nekünk is fölsóhajtanunk: »Atyám, félek, nem látlak, de mégis, sőt ép ezért kívánkozom hozzád! Kérlek, végy fel karodra s szoríts szivedhez: ott majd megnyugszom.« Bármi történjék is velünk, bármi érjen is minket, bármily magányos pusztaság s elhagyatottság ijesszen is körülöttünk: hozzuk mindig öntudatunkra, hogy Istenünk, Atyánknak karjai közt vagyunk, — ha betegen is, — ha vérző szívvel is, — ha bánatos kedéllyel is; de ott vagyunk, nála vagyunk, — s ő akkor is szeret, ha szeretetét nem érezzük! Elismerem, hogy ez az érzés hit szerinti elhelyezkedés s hogy a világias ember erre azt mondhatja, hogy ezt csak úgy hisszük s képzeljük; igen, de hiszen épp ezt akarja az Isten s ez lesz a léleknek, mint új, világot legyőző erőnek föladata és szerepe, hogy a hitben új tényezőt léptessen a világba, melynek erejében kiemelkedik az élet sivárságából. Ha annak a sivatagban ülő s szomjazó embernek lábai mellett egyszerre hűs forrás fakadna: az is nem a pusztaságnak, hanem a mélységnek új adata s adománya volna: nos és ha a lélekből fakad egy új tudat, egy új érzés, azt épp oly kevéssé kell lekicsinyelni, mint a pusztában fakadó forrást, hanem föl kell használni, élni kell belőle s élvezni kell azt! A víz nem homok, hanem egy új TÁRCA. fiz atyuska hadat visel. — Irta: Madarász József. — Még amikor minden mosolygósfényben ragyogott s az emberek békés foglalkozásaikat űzték, nálunk már kerek egy éve annak, hogy Grodox Nikoláj is bevonult a cár hadseregébe. Szülőföldjét valahol a kancsukás Szibéria legészakibb részében éri a gyenge hőt árasztó, vékonyka napsugár. A nyár náluk nem sokban különbözik a mi jó tavaszunktól, ahol az esztendő, legalább kétharmadrészben télben, hidegben alussza rideg álmát. Szegény a növényzet, még szegényebbek az emberek és elhagyatottak. Leggyakoribb esetek közé az éhség tartozik, amikor a cyrilbetüs bibliából olvasva feledik azt, mintegy pótolva az elmaradott anyagot a tanítások szent anyagával. Szóval csendes, jámbor lelkek Starikolov lakói, akik fegyvert nem fognak máskor kezükbe, hacsak a hatalmas földi úr, a fehérbirodalom uralkodója zászló alá nem hívja őket. Keresve sem lehet a favágófejszén és nyeleskonyhakésen kivül más egyebet találni a ház körül, amit bizonyságul lehetne állítani nem jó tulajdonságaik igazolására. Szigorú télen, amikor a csillogó hó vastagon ellep mindent, vad farkashordák üvöltenek az apró faviskók alatt. Ilyenkor előre vermeket ásnak s a tőrbe esett vadakat vastag husángokkal ölik agyon, de a másik régi, jól bevált rendszert is gyakran használják, amikor a faluvégeken tüzet gyújtva, nyers ordasbőrt vetnek bele és annak bűze távol tartja a veszedelmesen éhes csordát. Napi életük sém dicsekedhetik valami nagy változatossággal. Nyáron, ha az égbolt ultramarinszint vált, amin a kerek nap az egyedüli folt, a sovány földeken vannak elfoglalva, épen úgy, mint tavasszal vagy őszszel. Ha a föld hidegebbik oldalára fordul, gerendákból egyberótt házoldalak hézagait tapasztják be ágyaggal s elrendezkednek a télre. Amikor az idő fehérre festi a láthatárt, lassan előkerül valami csürféle helyről a kicsépeletlen árpa, zab és szemezgetik a vézna kalászokból a sötétes szobákban. Ritkán használják még a kézi hadarócséplőt, mert egyszerre csak keveset őrlenek a gurucslón, inkább csak megtörik a gabnaszemet s a korpás lisztféléből sütnek kenyeret, amihez szereznek még egy kis krumplit; néha akad néhány csepp tejecske s azon élik át a telet a hóborította gunyhókban. A szegény emberek között a kultúrát egyedül az öreg pópa terjesztette, amennyire tudta. A földesúr — akinek a falu robotolt — meg Ő voltak a legokosabbak mindnyájuk közöt. Az eset olyan időben történt, amikor nagynehezen kidugták hajtásaikat az elvetett magszemek a fölengedett anyaföldből. A nap pedig szívta föl-följebb az eleven szálakat, míg végre a reménység színébe öltözött a végtelennek látszó róna. A jó starikoloviak együtt vannak kis