Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-06-20 / 25. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1915 július 11. valóság; éppen úgy a lélek, a hit, a bizalom nem világ, hanem egy új erő, egy új valóság, melyre épp oly szükségünk van a világban, mint ahogy szükségünk van a vízre a sivatagban! Az volna azonban aztán az öreg hiba, ha a tikkadó ember a vizet nem látná s ugyancsak, ha a hivő ember megfeledkeznék a hitében s bizalmában rendelkezésére álló fölséges erőkről! Ez öreg hibától óvakodni akarunk s bánatunkban s aggodalmaink közt is öntudatunkra hozzuk, hogy »csitt, ne kételkedjél — Isten karjaiban vagy — szeresd őt s szeresd mindig jobban s bármi ér s bármit vesztesz, hozzá is, meg azokhoz is, kiket elvesztettél, annál közelebb állsz, minél jobban szeretsz!« S ismét »csitt, ne sokat nyögj s ne panaszkodjál, hanem érezd magadat léleknek a világban s a köznapias életben s hordozd magadban a tudatot, hogy több van benned az Istenből mint a ragyogó napban, mint a jázminos bokorban, mint a májusi réten; — hidd el, hogy Isten van veled bajaidban s hogy kisírt szemmel is megpillanthatod őt, ha eszmélsz s szeretsz!«.. Istenem, Istenem, tehát hinni és bízni kell! Ez a mi forrásunk a sivatagban, ez a mi éledésünk csüggedésünkben s vigaszunk bajainkban ... S ez mind nem rajtunk kívül s nem messze tőlünk, hanem bennünk van! Aki erről megfeledkezik, az betemeti a forrást; míg ellenben, aki eszmél rá, annak fakad s úgy fakad, hogy szökel s égbe viszi! Búcsúzás. Hajdú Tibor dr., pannonhalmi főapát az iskolaév végén szokásos diszpozícióit, melyek szerint a szt. Benedekrend gimnáziumaiban és kormányzatában személyi változásokat rendel el, már kiadta és a rendelkezésnek minket pápaiakat közelebbről érdeklő részét lapunk hírrovatában közöljük. Sajnos a minket érdeklő rész részben a lapunkat még közelebbről is érdekli. így pl. Dr. Lovas Elemér bencéstanár elhelyezésével szinte alig pótolható veszteséget szenvedünk. Egyik legfáradhatatlanabb munkatársunk volt, kinek finom, gördülékeny tollát nehezen fogjuk tudni nélkülözni. Álnév alatt írt, de olvasóink nagyrésze tudta, hogy ki rejtőzik az álnév alatt. Aki nem tudta, nem nyugodott addig, míg valamelyik olvasótársától meg nem tudta az író nevét. Éles megfigyeléssel tudott elbírálni mindent, és csipkefinom kidolgozásban adta azt le lapunknak. Dr. Niszler Teodóz bencéstanár szintén hűséges munkatársunk volt. Imi ritkán írt ugyan, de ő nem is arra vállalkozott. Sokkal nehezebb, mert hogy fárasztóbb munkakört töltött be: korrigált. Állandóan javította a hibákat, hol a tollhibákat, hol meg a sajtóhibákat. Eles szemét nem kerülte el semmi rendellenesség. Mikor a korrigálás ideje elkövetkezett, már pirostintás tollal kézben Várta (ezt nem kell éppen szórólszóra venni, a szerk.) a szedőgyereket, aki hozta a kefelenyomatokat. Pontos volt, határidőre dolgozott. Szívesen, fáradhatatlanul végezte azt, amitől mások bizonyára irtóznak. Illő tehát, hogy elsősorban mi emlékezzünk meg róluk a hála szavaival, mikor nemsokára kénytelenek leszünk búcsúzni tőlük. Lovas urat, hisszük, nem vesztettük el teljesen. Kedves sorait majdcsak megkapjuk Pannonhalmáról is, de már Niszler úrnak, sajna, nem küldhetjük utána Esztergomba a korrektúrákat. Meg kell még emlékeznünk Hevesi Bernát bencéstanárról is, aki ugyan másnemű elfoglaltsága miatt nem szegődött munkatársaink sorába, de kiről meg vagyunk győződve, hogy új hazájában, Bakonybélben is hűséges olvasónk és pártolónk fog maradni. Hevesi úr csaknem egy évtizedet töltött el Pápán. Elég hosszú idő ahhoz, hogy valakit megismerni és megbecsülni tanuljunk, mint mi őt. Agatsin Gyula bencéstanár csak 10 hónapot töltött körünkben és már is máshol van szükség az ő munkabírására. Tihanyban jelöltek ki számára új munkakört. Akarjuk hinni, hogy szívesen fog visszagondolni a pápaiakra is, meg tán lapunkra is. A lapunkat ért veszteséget azonban megosztjuk a szerkesztőség és a laptulajdonos között. Ha az osztott fájdalom csak félfájdalom, tán a veszteség is az lesz. A Pápai Kath. Kör ugyanis dr. Niszler Teodózban buzgó könyvtárosát, egy igazán fáradhatatlan tisztviselőjét veszti, míg Hevesi Bernát és dr. Lovas Elemér tanárokban két előkelő tagot, kik bármikor igen szívesen időztek a Körben, melyet, ha idejük engedte, gyakran felkerestek. Távozásuk alkalmából, midőn felette legmélyebb sajnálkozásunkat fejezzük ki, egyben megköszönjük, mit velünk jót tettek, végül pedig kívánjuk, hogy új állomáshelyükön is jól érezzék magukat. templomukban, mert ünnepelnek. Ösz papjuk a szent igéket magyarázza az áhítatos népnek, amikor szokatlan zaj, kiáltozás, lónyerítés, fegyverzörgés, később keserves siránkozás tölti meg a levegőt, ami eddig oly csendes volt és hatol az Isten házába. Mindenki az utcára siet. Ki is gondolt volna közülük reggel arra, hogy a »ma« nem jót hoz számukra. A kozák csapat egy része ott áldogált a templom előtti kis térségen, a másik fele a házak között portyázott szétszórtan. Egy tiszt csendet intett s tudtukra adta az ámulóknak, hogy a magas cár minden katonaköteles férfiának zászló alá kell gyűlnie, még pedig haladéktalanul útnak indulva. Ezután magasra emelve a nagy pecsétes papirost, jelt adott a sürgős készülődésre. Siralom tanyája lett — mint sok másik — a békés falu s a sirámot elnyelte a végtelenbe fuló sikság, melyben lassacskán eltűntek a búcsúzó férfiak is . . . Grodox Nikoláj szomorúan indult sok társával a nagy útnak, amiről fogalmat sem birt magának alkotni, hol fog véget érni. Öreg édesanyja a falu határán vált el tőle, ő pedig válára csapva kis batyuját, — amit sebtiben pakkoltak egybe —, a homokos uton törte a mérföldeket. Nem nagy idő multán egyenruhába bujtatták mindnyájukat — ami meglepetés volt nékik — nem a régi megszokott, hanem homoksárga szinü ruhát kaptak. A gőzkocsi siklott velük ismeretlen tájakon keresztül, ami nagyon lekötötte figyelmüket, míg meg nem unták a hosszú utazást. Végre egy nyüzsgő városnál álltak meg, ahol heteken keresztül gyakorlatokat végeztek. Tisztjeik elhitették velük, hogy a hatalmas cár is megjelenik a nagygyakorlatokon, sőt még ajándékot is fog osztani közöttük. Az utóbbinak legjobban örültek. Szegény hazavágyó muzsikok beszélgetés közben nem egyszer ismételték: — Atyuskánk nemsokára megérkezik, azután hazatérhetünk. — De a fehércár késett, amit nein tudtak mire vélni. -— Talán nem jól végeztük a gyakorlatokat s most neheztel reánk ? — gondolták. . . . Újra vonaton vannak, de még most sem vissza indulnak. Vagy egy hétig ültek vonaton, amikor ezredüknek gyalog kellett folytatni a hátralévő utat, amikor egy nagyon meleg napon pihenőt kaptak. A fárasztó menetelés után mély álomba merült a csapat. A lovasfutár parancsot hozott. Kihirdették, miszerint a legfőbb gyakorlatok a következő napon kezdődnek. Municióosztás volt estefelé — most volt ám csak nagy álmélkodás — élesgolyókat kaptak fegyverükbe, amitől derekukra kötött tölténytáskáik alaposan megnehezültek s ha néha kíváncsian felnyitották takaróját, gúnyosan vigyorogtak elő onnan csúcsos fejeikkel a szibériai legényekre. Azonban még nem mertek rosszra gondolni, vakon hittek tisztjeiknek. Leszállt az est és sötétre festette a földet. A lombos fák szomorúan hajtogatták koronáikat a fújdogáló szélben, mely később valóságos orkánt búzott maga után. Ha ez néha egy percre elcsendesült, tompa morajlást hallottak s a messze kéklő hegyeken sürü villámlásszeríí lobbanások ismétlődtek. A tűzijáték reggelig tartott, vagyis csak addig látták azok, akik nem tudták lehunyni szemeiket. A valót még csak most tudták meg s nagy keserűség ütött tanyát közöttük. Nikoláj hátán a hideg futkosott, ha rágondolt arra, hogy ők nagygyakorlatra jöttek s néhány óra multán véres ütközetbe fognak keveredni, nem tudva kikkel, miért? Minket nem bántott senki más nemzet fia, milyen szép békében éltünk odahaza — zúgták elégedetlenül, csaknem lázongva. Ezekről igazán nem álmodtak. A fényes nap megkezdte rendes pályafutását és feljebb emelkedett hátuk mögött aranyos koronája. Egész közelről szemlél-