Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-06-13 / 24. szám

1915 június 13. PÁPA ÉS VIDÉKE o J. dását kérjük és kívánjuk, hogy minél hamarább fényes győzelemmel és jó egészségben érkezhessenek haza közénk, kérem jelentésem tudomásul vételét«. A mindenre kiterjedő pontos jelentést a közgyűlés nemcsak tudomásul vette, hanem annak gondos összeállításáért a parancsnoknak jegyzőkönyvi köszönetet is szavazott. A köszönet kiterjedt egyben a kiváló parancsnok érdemdús munkálkodására is. Ezután a közgyűlés Pakrócz Kálmán volt alparancsnokot, ki Pápáról elköltözött, egyhangúlag és nagy lelkesedéssel megválasztotta örökös tiszteletbeli tagnak. Miután még Balla Miksa testületi pénztárnoknak az előterjesztett számadását elfogadta a közgyűlés és neki megadta a felmentést, a költségvetés tárgyalására került a sor, melynek folytán a fedezetlenül maradt 8513 kor. 45 fillérnyi összegnek a beállítását úgy intézték el, hogy azt a várostól segélyképen fogják kérni. Pakrócz Kálmán alparancsnok helyét Edelényi József, eddigi szakaszparancsnokkal töltötték be. A választás nagy lelkesedéssel ugyancsak egyhangúlag folyt le. Edelényi tudvalevően nemcsak egyik legrégibb tagja és tisztje a testületnek, hanem igazi, mondhatni vérbeli tűzoltó, kinek a testület már is igen sokat köszönhet. Számvizsgálók lettek Cseke Zoltán, Ez most nagyon lassan ment. A dolgos férfikezek a határon vágták az ellenség sorai között a rendet... Háború van. Szerte az országban fiatal gyermekek, anyókák, leányok, ősz, öreg emberek végzik a cséplést, a takarulást . . . Zivatar van kitörőben. A sötét est fekete lepelként borítja be a síkságot. Ahol még nemrég hangosan csengett a hazatérő gulya kolompja és csattogott az ostor, — a napi fáradság után mély álomba merülve alusznak a jámbor emberek . . . A szélkakast őrülten forgatja a sebes szél az ispánlakás tetején . . . ... A magános lovas szemébe csapja az eső kavargó előszele az országút finom porát s az agyonhajszolt pára nem akar vele szemben futni... Avastag felhők közül előelővillari egy-egy villámszikra s ennek hirtelen röppenő fényénél egy minutára a vén Csáré alakja bontakozik ki a sötétből. Kedvez néki a szerencse. A szélvihar elemében van. Az eső még nem esett. — Boszum sikerülni fog — mormogta fogai között s amikor összeszorította azokat, fehéren villogtak elő ajkai közül... — Az ispán katona, a goromba uraság is . . . Ha ott nem fogja a halál mind a kettőt, itthon megismerik legalább Csáré keserű boszuját... Zsebében hosszasan kotorász . . . Valamit kivesz onnét; — pipája tüzéhez nyomja, majd a tanya nádfödele közé dugja, azután •elrohan .. . Kis Tivadar és Böhm Samu. Utóbbi a legnagyobb elismerés hangján emlékezett meg a testület működéséről. Dr. Hoffner Sándor indítványára a közgyűlés köszönetet szavazott a testületbe belépett új tagoknak, az ifjúságnak, mely lehetővé tette, hogy a testület hivatását fennakadás nélkül betölthette. Miután még kegyeletes szavakban emlékeztek meg a távollevő, harctéren küzdő bajtársakról, elnöklő alelnök a közgyűlést bezárta. Záróünnepély az irgalmas nővérek zárdájában. — Pedagógiai elmélkedés. — Nemrégiben egy jónevű pedagógus járt nálam. Nagyon komoly volt az ábrázata, no meg a dolog is, mellyel felkeresett. Szeretem az e fajta komoly embereket és ezért tudom igazán sajnálrii is őket, hogy a nagyképűsködő emberek velük szemben fölényben vannak. Ok ugyanis oly komolyan komolyak, hogy a nagyképűsködő embereket is komolyan tudják venni. Ezért, ha nekem ilyen ember akad egyszer-egyszer a kezem ügyébe, szeretettel iparkodom őt a kedélyesség mosolygó virágai közé csalogatni és kedves eredménynek tartom, ha sikerül őt egy pillanatra is felmelegíteni, ha a mindig komoly ember lelkében úrrá lesz a derű és ajakán egy barátságos mosoly villáma cikázik át. Nem tudóin, bÖkólni vagy ugratni akart-e, a jó úr, amikor egyszeriben csak megszorítja kezemet és így szól: »uram, annak, hogy ön rengeteg munkája dacára testi A viharos levegő csókolgatta sokáig a bogárhátú viskó száraz fedelét, ahonnét egy mindig nagyobbodó tüzes szem világított az éjszakába . . . Lepkefalván éjféltájban megkondultak a harangok — az alvók felriadtak . . . Szájról-szájra szállt a hír — ég a Békefalvy földesúr kastélya ... késő — a széltől gyorsan harapódzó vészben elveszett az urasági család... A puszta felől is tüzes pernyét hozott a szél — világos lett az ég körül a tájon. A tanyából sem maradt meg más, mint a gémes kút kávája és az összeomló kormos falak . . . kik ott éltek — meghaltak . . . A pusztulás felett csak a szél sír, mint a boszuálló ember nyugtalan lelkiismerete... ... A délibáb ezután is sokszor varázsol csalfa képeket a hortobágyi utasok elé; akik ma már csak sírhalomra, a békés otthonnak elszomorító nyomaira találnak . . . * . . . Míg ezek történtek, távol egy délceg huszárhadnagy rohamban vágja az ellenséget . . . Szívében szeretettel gondol otthonára . . . A harc szünetet tart . . . Szakaszvezetőjével társalog, aki hazai hireket újságol parancsnokának, de egy felől nem tudnak még semmit, hogy mi történt — a Hortobágyon... és lelki frisseségét megtartja, a nyitját, kedélyében találom meg, de most azt mondja meg, hogy kedélyét, hogy tudja a barátságtalan, mogorva élet kül behatásai elől megóvni, ezt, kérem, árulja el«. »Köszönöm a bókot, — mondom én — melynek fejében elárulom Önnek titkomat. Recept szerint élek, melyet a józan ész diktál és a mely így szól: a halandókkal mindig csak annyit érintkezni, — amennyit épenséggel muszáj, a halhatatlanokkal pedig mindig annyit — amennyit csak lehetséges. Inkább a Múzsáknak, mint a Gráciáknak hódolni. — Lássa, ez az, ami az élet küzdelmeiben az idegeknek nagyobb ellenállóképességet kölcsönöz. Aki egy négy soros jó versben, egy gondolatteljes költeményben, egy tanulságos prózai műben több gyönyörűséget talál, mint az önző embertársak üres fecsegésében, aki szellemi életében a zenének is juttat szerepet, csak az tudja kedélyét konzerválni. Nincs, az emberek gonoszsága, vagy tudatlansága által homlokunkra kényszerített olyan ránc, melyet az irodalom, vagy a művészetek műremekeibe való — ha csak pillanatokra terjedőleg is — elmélyedés el ne simítana. Ezért a modern pedagógiának szerintem az a főfeladata, hogy a reális életre való előkészítés mellett, ez idegerősítő és kedélynemesítő ideális elixirrel is lássa el és szerelje fel a gondjaira bizott arany ifjúságot«. A pedagógus kitűnő életfilozófiának osztályozta nézetemet. Figyelemmel kisérem az ezen irányban megnyilvánuló pedagógiai mód- és rendszereket és örömmel tapasztalom, hogy a vezetőkben meg van a művészetekre való nevelés hajlandósága és ezen hajlandóságuk a felülről diktált tanterv majdnem légmentes tömörségén is kitör és eget kér. Csak a napokban, f. hó 7.-én élveztem igaz örömmel és ugyanilyen gyönyörrel végig egy ilyen bájos és kedves pedagógiai demonstrációt, a helybeli irgalmas nővérek zárdájában. Már a másodikat ebben az esztendőben. Áz elsőt a farsang végén — kíváncsiságból; a másodikat mult hétfőn, az elsőn nyert kellemes impresszióm alapján —• elragadtatásból. Mert lehet-e gyönyörűségesebb jelenséget el is képzelni, mint egy biztos és határozott fellépésű bájos leánykasereget látni az iskola színpadán, amint lelkének érintetlen üdeségével, szívének harmattiszta ártatlanságával lép, lejt, gesztikulál, beszél és énekel. És ah! mindezt, a nagyokat jellemző minden melléktekintet nélkül, csak egy gondolattól áthatva, hogy a reá bizott feladatot lelkiismeretesen és teljesen közmegelégedésre megoldja. Az a boldogságtól sugárzó arcú leánysereg csak azt tudja, hogy az iskola színpadát tiporja, de mi, akik a nézőtéren nem csak testi szemeinkkel látunk, hanem lelki szemeinkkel is nézünk, a világol jélentő deszkákat látjuk a kicsike talpak alatt és örömmel gondolunk arra, hogy a biztos és határozott hang- és taglejtés, az élet küzdelmes talapzatán való érvényesülésnek, a nevelőintézetnek dicsőségére váló pedagógiai eszközökkel való okos és tartalmas módon való előkészítése. Ez az igazán eszményi nevelési mód. A modern nép-, különösen a