Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-06-06 / 23. szám

18. PÁPA ÉS VIDÉKE 1915 március 28. valódi hazaszeretet. Egymásután ' jelentek meg olyan költemények, melyek a hazafias érzelmek mellett vallásos áhítattal is telítve voltak, a nyugat rajongói pedig megszégyenülten vonultak félre a régi, de mindig új és új alakban megjelenő magasztos eszmék hallatára. Kósa Rezső verseskönyve is e kettős érzés szolgálatába szegődött; elsősorban vallásos tartalmú, de nem zárkózik el a jelent mozgató, foglalkoztató eseményektől sem. Ég felé száll, bennünket, olvasóit is oda akar vonni a föld porából. Ha a világ szépségeit látja, akkor is Istent dicséri miatta: . . . mily nagyszerű a Te világod, S üdv élni benne, Istenem . . . Növesztesz úton-útfélen virágot, S nyomában áldásod terem. A világ sem volna szép, ha az Isten nem volna velünk: Az ember-vadonban, Hol annyi rút gyom van, Oh, fényt csak úgy lelünk, Ha itt vagy mivelünk. A maga példájával, a saját sorsával inti a töldi boldogság keresőit: Amit az úton, emberek között, Meg nem találtam annyi év után, Azt végre én, szegény sorsüldözött Megleltem egy bús öszi éjszakán. Megleltem! Megvan! Egy sugárka volt! Szent fényinél megláttam az eget . . . Az irgalomnak Atyja rám hajolt, S megváltott a haláltól engemet. Azóta nem is az emberek sorsa érdekli főképen, lantjára nem a világ hiúságait veszi, hanem »a nagy Isten dicsőségét zengi«, hisz' melyiknek az arcáról nem lehetett volna megállapítani egy héten belül, hogy mosolyog-e vagy sír. Még a hálószobába is jutott két tájkép, tehénnel, az előszobába pedig tengerrészlet lovagvárral. A vízesést és a kertészleánykát már nem is tudtuk elhelyezni. Mikor a képek egy napi fáradság után a falon lógtak, kétségbeesve néztem körül a lakásunkban. Az ebéd nem esett jól, amikor a csendéletekre rápillantottam s olyan szomorú tehenet még sohasem láttam, mint amelyik reggel a hálószoba faláról felém meresztette a szemét. Az a fÖ azonban, hogy Feri bácsi tetszését teljesen megnyertük. A feleségemnek hálásan csókolgatta a kezét. Két nehéz napot töltöttünk így el, de végre Feri bácsi felszedelőzködött. — Átmegyek Budára, az öreg Sarlós Bertalan barátomhoz és este elutazom. Engem ölelgetett. A feleségem kezét csókolgatta s nedves szemgolyóira eresztgette a szempilláit, meghatottan mondta: — Isten áldjon benneteket. Nagyon kedvesek voltatok. Sosem felejtem el, hogy így megbecsülitek a képeimet. Mikor Feri bácsi kiment a lakásból, hirtelen kitártam a spájz ajtaját s harsányan kiáltottam: — Le a falról Feri bácsiékat! Be mind a spájzba! Egy óra alatt egy kép se volt a falon. Délután minden rendben volt. A vázákba friss virágot rakott a feleségem. Künn lassan alkonyodott, de még valami kis beszivárgó ő jó, kegyes, szeretettel áldott, Sok bánattól és bajtól megváltott . . . Ó áldom is, míg napja rám ragyog: Minden jódrt rég adósa vagyok. Hiszen »más boldogság nincs, bárki mit beszéljen, világ mit adhat, ah szivünk csalása«. Ilyen érzelmekkel tele az enyészettől, elmúlástól sem retteg, mert a lélek a síron túl is élni fog. Rendíthetetlen bizalommal hirdeti: A haláltól ón nem félek, Mindörökké él a lélek . . . Túl a siron süt ki napja ... A jó lélek eljut végre Istenéhez — föl az égbe! Mély bensőség érzik különösen azon versekben, melyek a boldogságos Szűzről szólnak. Ö a bűnösök menedéke, pártfogója, a szomorúak vigasztalója, aki a »legmélyebb borúra derűt hoz s hivére szüntelen vigyáz«; O a csillagtalan éjszakában a mi csillagunk, akiben megbízhatunk, mert végkép el nem veszhetünk, ha Ö itt van mivelünk . . . Ez a mély vallásos érzés tör elő Kósa Rezső verseiből, mikor a hazáról emlékezik. Sötét felhők tornyosulnak az égen, minden oldalról villámok cikáznak, de a költő nem panaszkodik; bizó lélekkel újra csak az Istenhez, mint egyedüli segítőhöz fordul, hogy áldja meg e küzdő nemzetet: Dúló csaták vad förgetege éjén Hints egy fényes sugárt feléje! El sohse halványuljon lelke mélyén Egy szebb jövö erős reménye . . . Vitézeinket vidd a bátrak utján, Óh, védd meg, óvd meg, álld meg őket! És végső harci diadalra jutván, Hozd vissza közénk a dicsüket! fény megcsillant a vitrin egy-egy finom porcellánján vagy bronzán. A feleségem csengetett, teát akart főzetni a leánnyal. Mindketten szótlanul, boldogan élveztük a lakásunk nyugalmát és artisztikumát, mintha valami hosszú utazásról jöttünk volna haza. Abban a pillanatban, mikor a feleségem a csengő gombját megnyomta, kívülről is csengetés hallatszott. A feleségem kinyitotta egy kicsit az ajtót, kinézett az előszoba üvegajtaján s hirtelen megdöbbenve fordult vissza felém: — Ez Feri bácsi! Felpattantam, mint aki tüskén ült: — Visszajött? Az asszony elképedve, lángoló arccal fordult hozzám: — Mit csinálunk most? — Megmondom neki az igazat. Torkig vagyok — szóltam, de hirtelen engem is valami szorongás fogott el. — Ezt nem lehet — susogta a feleségem s tétován nézett körül, mintha valamit keresett volna, amibe belekapaszkodjék. Az előszobából behallatszott a Feri bácsi szelíd, melegzengésű hangja. A botja megkoppant a tartóban s a lépései már az ajtó felé csusszantak. — Én nem bírom — szólt a feleségem s hirtelen elfutott a harmadik szobába. Feri bácsi nagy lendülettel tárta ki az ajtót. — Szervusz, szervusz! — kiáltotta felém. — Nem haragusztok úgy-e? A batátornnak délután dolga volt. A vonat csak Mert a magyar nem veszhet el, vele az igazság, az igazságot pedig ideig-óráig elnyomhatják, de annál diadalmasabban támad föl újra. Nézz fel bízón a keresztre, Semmi sincsen még elveszve! Bármint verjék, sanyargassák: Feltámad még az Igazság! Mit az ármány el-eltemet, Hogy nyerjen itt nagyobb teret, Pusztítani, mi drága, szent: Nem maradhat a sírba' lent; Ébred örök fényességre, A magasba szállni végre. Óh ne csüggedj, ha sújt bánat: Az Igazság majd föltámad! Érzi, hogy az imádság milyen erős fegyver e nehéz időkben; aggódó lelke félve vigyáz a haza sorsára. Sötét árnyak hogyha kelnek Fölriasztják e kebelnek Kémeit. Imádságból köt virágcsokrot s buzgó fohásszal teszi az oltár elé: Óh, ha az Ur most lenézne Erre a jó magyar népre . . . Minden búját elfeledve, Visszatérne régi kedve . . . Megint tudni bízni, hinni, Hogy a jövö majd ráhinti Sugarát . . . És érezné föléledve: Szivét a láng új életre járja át . . . Ilynemű hangulatok vonulnak végig a versköteten. Nem művészies fölépítésükkel, nem újszerű fordulataikkal hatnak e költemények, hanem őszinte érzésükkel, nemes. tízkor indul. Gondoltam azt a pár órát eltöltőm még nálatok. — Igen, igen, Feri bácsi — hebegtem. Parancsolj kérlek helyet foglalni. A szobában félhomály volt, Feri bácsi csak most nézett körül. Nem szólt, de láttam a megdöbbenést az arcán. Zavartan álltam előtte s a kezem dörzsöltem. — Igen ... hát. . . izé, Feri bácsi .. . Csodálkozol Feri bácsi, hogy a képeid . . _ Hát úgy volt Feri bácsi, hogy némelyiken a festék már beesett ... ,át kellett már őket firniszelni ... Elküldtük őket firniszelni. Feri bácsi hirtelen hálásan emelte rám bájos kék szemeit s örömtől remegve mondtat — Hát iszen gondoltam, mindjárt gondoltam, hogy ilyesmi . .. A feleségem is előfutott erre s zavarát elpalástolva, messziről kiáltotta: — Én tanácsoltam az uramnak. Ugy-e nem tettem rosszul, Feri bácsi? Frissebbek lesznek a színek, úgy-e Feri bácsi? — O kedvesem! — susogta Feri bácsi s megcsókolta a feleségem kezét. Hogy így bántok az én képeimmel, ezt már igazán nem hittem volna. Könny csillogott a szemében, tippent, toppant, majd hirtelen nekilendülve, mint aki visszazökkent a megszokott békéjébe, áradozva mondta: — De most festek ám csak még valamit, gyerekek! Egy rózsák közt alvó Vénuszt! A tietek lesz, gyerekek! A tietek lesz, senki másé!