Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)
1915-05-23 / 21. szám
1915 ápr ilis 167. PÁPA ÉS VIDÉKE 3. megy át a világon s ő tart missiót. Ma ő beszél. Az ágyúk érctorka, a gépíegvverek kattogása, a csatatereken vérző, haldokló vitézek utolsó sóhaja által, mi it szólt hajdan Mózeshez a sinai hegyen a mennydörgés és villámlás szava által. Elihénk tartja a két kőtáblát és leolvassa róla bűneinket. És meddig tart az Isten eme látogatása és missió-tartása? Míg mindnyájan be nem hódolunk neki, míg mindannyian mea culpát nem mondunk! Mit csinál a háborúban az Isten ? Feleletül e kérdésre megörökítek egy levelezőlapot, melyet egy zsidó tiszt írt az ő századparancsnokának és bajtársának. A lap szórulszóra így hangzik: »Húsvét van! A szél havas esőt szór az embernek arcába. Az őrszem sűrűn és nagyokat lép. Néha dobbant egyet a lábával. Fázik. Odaát a túlsó parton rémes ének, jajveszéklés hallatszik. Temetnek. Ismét temetnek. Naponta kétszer, háromszor. Járvány tizedeli amazokat odaát. Húsvét van! Sorakoztatom a legénységet. Beszédet tartok nekik. Szentbeszédet, én a »zs.« tiszt. Krisztusról, szenvedéseiről, feltámadásáról. Az igazságról és annak végső diadaláról. Húsvét van! Allelúja! harsan fel embereim kórusa, és feledve veszély, bánatj szenvedés. Örvendjünk! — hangzik az ajkakról, Krisztus él. Feltámadott! Vigyázz! Ellenséges patrul! Cél! Tűz! Húsvét van! Húsvét van! Krisztuséi! Krisztus feltámadott!« (Kriegner Jenő sorai dr Bakáts Istvánhoz). Ezt csinálja az Isten. Zsidó által hirdeti az evangéliumot. Krisztus feltámadását és az igazság diadalát . . . Mit csinál a háborúban az Isten ? Hősöket nevel!... A húsvéti ünnepek előtt a állnál a nyavalyával, mint én, tudom másként gondolkodnál. Egyébiránt, ha be kell neki következni, inkább most következzék be, mint máskor. A krumplit mind elrakattam, egy részét a verembe, a más részét a pincébe, Mary-ról is gondoskodva van, Sam Hallet veszi el, majd ha én meghaltam. Itt nehezet sóhajtott. — El vagyok szánva Cephas, tökéletesen el vagyok szánva. Cephas nyugtalanul fészkalódott székében. — Ha neked volnék, én megpróbálnék egy kicsit aludni — ajánlotta a betegnek. — Aludni? boszuskodott a páciens — még csak az kellene, ilyen betegen aludni. Nem alszunk mi ma egy szikrát se Cephas. Olyan a fejem, mintha méhkas lenne. — Végy be hát egy port, talán megkönnyebbülsz. Cephas kivett egy port a skatulyából, nyelvére töltötte a betegnek és egy korty vizet adott neki; ezután ismét elfoglalta helyét a kényelmes karosszékben és mély hallgatába merült. Az egész házban nem hallatszott más hang, mint a konyhabeli óra kettyegése. A csöndesség, mint mondani szokás, nyomasztó volt. — Cephas érezte is a nyomását, mert fölöttébb gyakorta ásított, majd pedig bóbiskolni kezdett és félhangosan szuszogott. — Csak nem alszol Cephas — tudakolja a beteg indignálódva. székesfőváros által épített Zita-kórházban jártam. Az egyik pavillonban csiki székelyek voltak, lázasan, halványan feküdtek, üldögéltek a betegágyon. A kárpáti harcok sebesültjei. Könnyező szemmel, fájó szívvel jártam közöttük. Az egyiknek három golyó járta át a lábát, egy a könyökét roncsolta szét, azonkívül a fél koponyáját ezüstlemez fedte, mert egy srapnelszilánk megrepegette. Hogy vagy testvér? — kérdém tőle. — Ma még élek. Hogy holnap hogy' leszek, azt az Isten tudja, — felelte ő. — Megtetted-e a harcban a kötelességedet? — Ahogy az Isten tudnom adta, — hangzott a válasz. Majd pedig egyet gondolt és szórói-szóra ezeket mondá: »Igaz, hogy az Isten ötödik parancsa azt mondja: ne ölj! De én öltem, ahogy bírtam, mert most a hitem, hazám és a családom megvédéséről van szó!« E szavakra patakként hullottak könnyeim és magamban áldottam a papot, ki így ki tanította az ő híveit. És magasztaltam az Istent, aki az én magyar fajomból hősöket nevel! Mit csinál a háborúban az Isten ? Megtéríti a megrögzött gonosztevőket. A napokban egy felkötött karu hadfi állított be a budapesti rendőrfőkapitányságra és ott a detektívfőnök elé állt és így szólt hozzá: Uram, én N. N. harctérről hazatért sebesült vagyok. A polgári életben mint betörő kerestem a kenyeremet. A rendőrség nyilván tartott. Most azért jöttem, hogy arra kérjem, többé ne legyen rám gondjuk, ne figyeljenek, mert én már nem az az ember vagyok, ki a háború előtt voltam. Megváltoztam és esküszöm, hogy ezentúl mint tisztességes ember akarok élni. — Ezt csinálja a háborúban az Isten! A mult hónap egyik napján a ferencvárosi személypályaudvar mellett haladtam és a Gyáli-úton levő honvédkórházba igyeCephas nagy hirtelen kiegyenesedik székében és készséggel válaszolja: — Természetes, hogy nem Eben, eszemágában sincs. — Azért, nyugtalan lennék, ha elaludnál; minden pillanatban rosszabbul lehetek. — Ne aggódj, nem alszom el — bizakodik Cephas, de már a következő minutumban megint bólyogat. Az álla lelettyent a mellére és torkából félreismerhetlen harsogó hang tört elő, amit tíz lépésről is hortyogásnak lehetett minősíteni. — Hé, Cephas! mit csinálsz — hangzik az ágyból. Cephas fölijjed és szaporán pislogat álmos szemével. Köröskörül néz, mintha tájékozódni akarna. — No mi az, mi baj van — kérdezi — port akarsz bevenni. — Nem a, csak azt akarom megmondani, hogy aludtál. — Nem igaz — ellenkezik Cephas. — Igaz bizony, még hortyogtál is. — Nem hortyogtam én egy hangot se. — Nem-e ? Hát akkor a legpompásabb utánzata volt, amit vala hallottam. — No jól van, duzzogott Cephas. Lehet, hogy megfeledkeztem magamról egy pillanatra, de többet nem történik. — Ne is. Ha virrasztót hivők, azért hivom, hogy virrasszon, nem pedig, hogy az egész skálát végig hortyogja. keztem. Katonasággal telt vonatok állottak a síneken; az úttesten ezernyi csapntok várakoztak virágos, pántlikás nemzeti zászlók alatt. Köröskörül tengersok nép, asszony, gyermek és öreg emberek, kik hozzátartozójukat jöttek kikisérni a dicsőség útjára. Amint ballagok, a csoportból kiválik egy gyermekarcu ifjú, s katonásan tisztelegve elibém áll. Rögtön megismertem. Pár év előtt még tanítványom volt — a legvásottabbak közül való. Az iskolából kőmivesinasnak ment. A szaktársak dühös szociálistát faragtak belőle. Többször találkoztam vele. Arra se méltatott, hogy köszöntött volna. Egy ízben többedmagával jött, egy kissé pityókos volt. Mikor elmentek mellettem, gúnyosan köszöntött a dicsértessékkel. Társai durva röhejre fakadtak, én pedig megfordulva utánuk kiáltottam: fiam, vigyázz! ahogy dicséred, úgy veszed hasznát!... Ez az ifjú most előttem állt és azt kérdezte: ismerem-e még? Ismerlek! — Emlékszik-e a dicsértessékemre? Emlékszem!.. S most mit kívánsz tőlem ? — Azt, hogy bocsásson meg nekem, imádkozzon értem, mert amit akkor nekem mondott, most folyton a fülembe hangzik és nyugtalanít. Jól van fiam, megbocsátok, bocsásson meg az Isten is! — Én már tovább készültem menni, de ő megragadta a karomat és esdekelve szólt: atyám, áldjon meg engem! —Térdelj le fiam, mondám neki. Erre levette a puskát a válláról, kezét összetéve letérdelt. És mikor én felemeltem a két karomat az ég felé, hogy megáldjam őt, példáját az egész sereg követte, hogy része legyen az áldásban. Én pedig reszketve az izgalomtól keresztet hánytam rájuk, miközben hangos szóval kiáltottam feléjük: a királyok királya, a hadak Ura, a mi erős Istenünk áldjon titeket és a magyar fegyvereket! A jelenet láttára a vonatról éljenezni kezdtek azok, kik máskor babonás Cephas sértve érzi magát és egy ideig igen egyenesen ül a széken. De nem sokáig bírja; egyenes tartása mindig görbébb lesz. Lejjebb és lejjebb sülyed, feje mellére hanyatlik és a horkolás elemi erővel tör ki] belőle. Eben, aki már maga is szunyókálni kezdett, eme durva hangoktól fölriasztva fölült ágyában és egy darabig szótalan bámult az ő virrasztójára. — Hát ez már mégse járja — fakad t ki belőle — immár az ember a saját házában se betegeskedhetik nyugodtan! Hé Cephas! kiáltotta hangos szóval — mit művelsz? Megint megfeledkeztél magadról egy percre, úgy-e ? No ez egyszer alaposan megfeledkeztél magadról. De Cephasnak beszélhetett; az vigan hortyogott tovább. Haragos fény villant meg ekkor Eben szemében. Egy ugrással kint volt az ágyból. — Úgy látom — mormolta a szakállába — neked jobban elkel az ágy, mint nekem; mert ha tovább is itt hagylak, leesel a székről, oszt kitöröd a nyakadat. Gyorsan magára kapkodta ruháit; azután ölbe vette Cephast és gyengéden, mint a kis gyermeket, belefektette az ágyba. Cephas nem nyitotta föl szemét, és horkolása egy pillanatra sem szünetelt. Eben pedig nagykendőbe burkolózva letelepedett a karosszékbe.
