Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)
1915-05-09 / 19. szám
1915 ápr ilis 3. PÁPA ÉS VIDÉKE 3 . -élete sem örök. A föld köveiben ezer meg ezer kihalt állat- és növényfaj van eltemetve. Nép is már nem egy tűnt el a cselekvés színteréről s csak a történelem tud róla. Nekünk azonban még nem ütött a kimúlás órája. Gazdasági életünk most a megpróbáltatások idején bizonyítá be életképességét. Erkölcsi erőink is kiállták a tűzpróbát. Mindez bizodalmat gerjeszthet még a kishitűekben is és reményt önthet szívünkbe, hogy a béke napjának felkeltével a nemzetnek harcokban megifjodott szervezetére a fejlődésnek új, eredményekben gazdag korszaka vár. A hadbavonulók bucsuzása... A hadbavonuló főgimn. tanulók bucsuzására kedves ünnepet rendezett főgimnáziumunk pénteken, mikor egyszersmind a nyolcadik osztályban befejeződtek az előadások. Reggel fél nyolc órakor a deákmisén megáldoztak az ifjak s a mise után a főgimnázium igazgatója, Teli Anasztáz dr., megható beszédet intézett hozzájuk a szószékről. Utalt arra, hogy szándékosan vesz tőlük bucsut az istenházában, hiszen az intézet minden fontos alkalmat az Isten nevében kezd és végez: már pedig az intézet két évszázados fennállása óta csak másodszor fordul elő ez, hogy az iskola padjaiból a harctérre szólítja a tanulókat a honfiúi kötelesség. Figyelmeztette őket, hogy az ősök hitével, hűségével és hazaszeretetével övezve szálljanak a harc mezejére; hogy így mutassák ki az intézet nyolc éves munkájának eredményét, amely munkának mindig az volt a célja, hogy megszilárdítsa az ifjak lelkében a két emberi kötelességet: a vallásosságot és a honszerelmet. »Ki tudja — mondotta — mit vár önöktől a haza. Ki tudja micsoda áldozatokat kell hozniok. Vigyázzanak szivük tisztaságára, vigyázzanak a becsületükre! Mert az a zászló van biztos kezekben; az a vér nem hull ki hiába, amelyet tiszta életfelfogású ifjú áldoz a hazának«. Beszédje végén a Szentháromság nevében bocsátotta el őket. A bucsúünnepély többi része az elemi iskola tornatermében folyt le, ahol nagy nehezen elhelyezkedett az intézet egés ifjúsága. Itt elsőnek Sulyok Dezső VIII. oszt. tanuló búcsúzott szép beszédben hadbavonuló társaitól. A közös munka — mondotta — s az együttes küzdelem annyi éven át: összeforrasztotta még azokat a sziveket is, melyek nehezen olvadnak fel. A tanulótársak iránt való ezen szeretet jajdul fel most, amikor a haza szava hívja az ifjú karokat. Kérte hadbavonuló társait, hogy a harctér csendes pillanataiban gondoljanak vissza azon társaikra, kiket a kötelesség itthon tart a tudományos munka mellett. Adják a magyar vitézségnek ragyogó példáját, amely lelkesedéssel töltse el és utat mutasson az otthon maradottaknak, mikorra majd azokat is hívja a haza szava. A hadbavonulók nevében Kovács Ferenc végzett VIII. o. t. köszönte meg az intézet igazgatójának és a tanári karnak azt a sok fáradsággal járó munkát, mibe neveltetésük került. Megköszönte a társak szeretetét is és igérte, hogy az intézetnek dicsőséget fognak hozni úgy a harcmezőn, mint az életben is, ha a haza érdeke vérük hullását áldozatul nem kívánja. Kérte a tanári kar és a társak szeretetét és segítő imáját. Ezután a végleg távozó nyolcadikosok osztályfőnöke: Blazovich jákó szólt a hadbavonuló ifjakhoz. »Az intézet, ez a jóságos édes anya, eddig az élet hullámait távoltartotta Önöktől — mondotta —- de most kívülről is szerető karok zörgetnek az intézet kapuján s egy másik édesanya — az édes magyar haza — szólítja fiait. Menjenek, segítsenek ezen édesanyának megvédeni jogait, ősi becsületét, aranykalászt rengető földjét«. Majd figyelmeztette az ifjakat, hogy ahol a halál aratása a legnagyobb, ott kell a szívnek az Úristennel a legbizalmasabb viszonyban állania. Utoljára ismét Teil Anasztáz dr. szólt a hadbavonuló íjukhoz, hogy legyenek hálásak az intézet iránt s a többiekhez, hogy ezen magasztos hazafias percek emlékét ne engedjék elhomályosodni szivükben. Majd kiadta az érettségi bizonyítványokat a végzett ifjaknak, a többieknek pedig az osztálybizonyítványokat. Áthelyezés. Kiinovszky Albert az irgalmasok rendházának 10 éven volt perjele nyugalomba vonult s egyúttal a kismartoni rendházba helyeztetett át. távol messzeségben nagy fekete erdő s a robogó vonat elenyésző füstje . . . Ahogy heverésztünk, úgy hozzámsimultak s lágy suttogással könyörögve kértek, meséljek nekik gyönyörű meséket, melyekben nincs félős. S én beszélni kezdtem. Szívem bőségéből amiket csak tudtam azt mind előszedtem, a mese arany és ezüst szálaiból fontam ragyogó képeket, gyönyörű utakat, rózsalevelekkel, liliomszirmokkal behimzett utakat járt meg az én lelkem, ahogy e két gyermek tisztaságos lelkét közelemben érzém. S ahogy elvégeztem, a messze távolban felcsendült a nóta és a kóbor szellő elhozta mihozzánk: »Tele van a falu akácfavirággal, Akácfavirágnak édes illatával. Bolyongok alattuk ébren álmadozva Mintha minden egy akácfa nékem virágozna. . .« És én úgy érzem, hogy mind-mind csak •nekem virágzik s nekem küldi ide a lágy szellő szárnyán az akácfavirág illatos üdvözletét, nekem meg a kékszemű fiúnak s bogárszemű lánynak. És elszállt az ének. A kis fiú fejét ölembe hajtotta, puha kacsójával arcom simogatva úgy kért, úgy esengett meséljek még egyet, csak egyetlen egyet . . . Elkezdtem mesélni . . . Volt egyszer valahol, túl az ide látszó nagy fekete erdőn, még a kenyérváró homokdombon is túl, körülbelül ott, hol az égbolt lehajlik a földre, egy romladozó kastélyszerű magy ház, annak a nagy háznak igen sok szobája, ott a sok szobában élt egy öreg bácsi és egy öreg néni, hosszú, talpig érő fekete ruhában, nagy szomorúságban. Télen őket nem látták, csak mikor már a hó olvadni kezdett a napsugár csókjától, kitárult a kastély mindegyik ablaka s onnan néztek-néztek, éjjel-nappal mindig az a szegény öreg fehérfürtű bácsi s könnyesszemű néni távoli táj felé réveteg szemekkel. Azt mondják, liogy vártak, mindig hevesebben, szívszorongva vártak egy kis királyfira, hercegkisasszonyra, akik majd eljönnek idegen országból napsugaras kocsin, mely elé van fogva négy kis tarka lepke. S egyszer egy szép estén, mikor az ég alja bibortűzben égett, megérkezett az a kékszemű királyfi és a bogárszemű kis hercegkisasszony. Jaj! hogyan megörültek, hogyan mosolyogtak s örömükben mily hangosan sírtak annak a nagy háznak szomorú lakói, jaj! hogy megváltozott annak a kastélynak egészen a képe. Víg kacagás hallott tolyton csak belőle, bús csendjét felverte az a kis királyfi és hercegkisasszony. Szép szőke hajuk mint arany csillogott, mint kis csengők szava, úgy csengett a nóta nótázó ajkukon, ahová csak léptek, a lábuk nyomában harmatos gyöngyvirág, tündérrózsa nyílott. Boldogságban éltek. Fehér labdarózsa volt az ő labdájuk, a fényes napsugár volt a kis hintájuk, gyöngyvirág kelyhéből csillogó harmatcsepp volt az italkájuk. Napsugaras kertben sokat játszadoztak, lepkéket kergettek, meséket meséltek, a jó öreg bácsi, meg az öreg néni igaz valóságban tündérálmot éltek, a boldog örömtől csillogó szemekkel mindig velük mentek, öreges léptekkel nyomukban tipegtek. Honnan jött? Honnan nem? Egy napon jött egy nagyon gonosz ember. Amerre csak elment, hideg szél süvített mindenütt nyomában, peregtek a Iákról a sárga levelek s a sok hulló levél nagy sárga szőnyeget terített a iöldre, csupasz ágaikkal a kertnek nagy fái olyan szomorúan néztek fel az égre. A kicsiny királyfi s kis hercegnő ajkán megfagyott a mosoly, íélve bújtak össze s visszakívánkoztak abba az idegen, gyönyörű városba, ahonnan jöttek, anyjuk kebelére. Az őszi hervadás messze vitte őket. Azóta nagy csend van, siri csend a házban, ahol a két öreg nagybúsan üldögél, mélységes mély gyászban, szomorú a szívük, mert a verőfényes tavaszi világot az a gonosz ember elrabolta tőlük .. . Vége a mesének!. . . Bogárszemű lányka és kékszemű fiú közelebb húzódtak, hogy e történetkét nekik elmeséltem s szőke kis fejüket a vállamra hajtva azt kérdezték tőlem: »Ugy-e a királyfi és a kis hercegkisasszony megint visszajönnek?« Én csak annyit mondtam, igen visszajönnek, az a két jó öreg szívszorongva várja: mikor majd az akác kinyitja virágát s a dalos pacsirta reptében csinálja a maga nótáját . . .
