Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-05-09 / 19. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1915 április 18. Németországnak sok egyéb mellett legnagyobb áldása anyáinak termékenysége és gyermekhalandóságának csekélysége. Ennek folytán a megélhetés új forrásokra szorul és itt már a népek élete egy csapáson halad a természet életével. A németek gyarmatosítási törekvése, a népvándorlás ezen újkori alakja lényegében ugyanaz a jelenség, mint mikor a vándorgalambok csapata eleség híján útra kél és új vidék felett üti fel tanyáját. Ez a kifelé való törekvés azonban, mely életszükséglete a megizmosodott, tetterőtől duzzadó nemzetnek, idegen érdekekbe ütközik. Az angol gyarmatainak veszélyeztetésében, világkereskedelmének megbénításában élete legfőbb forrásának^ mintegy ütőerének megtámadását látja. Az egyik félt a megélhetés eszközeinek bővítése, a másikat az anyagi jólét forrásainak veszedelme, tehát mindkettőt a kenyér biztosítása szólította a harctérre, ahol a biológus már eleve is a németségnek hajlandó odaítélni a győzelmi pálmát. Az angol világuralom, el kell ismernünk, természetes kialakulás. Alapja az angol nép kiváló szellemi képességeiben, szorgalmas munkásságában, Nagybritannia kedvező természeti fekvésében rejlik. Elsőrendű kikötői természetes csomópontjai az óceánokat átszelő, földkörüli, kereskedő utaknak. Mélyen benyúló öblökbe torkoló folyóinak vízbősége olcsó szárazföldi kereskedést biztosít Mint a folyondár, melytől elvevék A büszke tölgyfát, életerejét. Nagy zaj, zsibongás. »Vége! A szive...« A főnők bosszús. »Hát mit jött ide?« Még egy halott... munkásunk volt-e?« »Nem«. »No még szerencse. Majd elvitetem, Ha ráérünk — tovább a neveket! Bosszant az ilyen kínos jelenet«. Ötvenhat munkás mind, mind elveszett. Ötvenöt asszony jajgat, kesereg. És mind azt az egyet irigyelik, Ki áldozat lett: ötvenhetedik. Krüger Aladár. Tavaszi mese. — Irta: Surányl Ferenc. — Hol volt, hol nein volt, egy kicsiny falu, kis falunak kis háza, a kis háznak lakói: férj és a feleség éltek egymagukban, gyermekáldás nélkül, csendes boldogságban. És vártak tavaszra a rideg tél után, olyas vágyódással, mint az ember várja a tavasz liirnökeit, a csicsergő fecskéket; olyas formán vártak . . . vártak valakikre, akik majd eljönnek egy messze városból, akiknek kacagása és vidám jókedve betöltse a házat, sok derűt s sugarat vigyen be a csendes boldogságba. S mikor az ákác már nyitotta virágát s a dalos pacsirta röptében csinálta a maga nótáját, megjöttek a fecskék vidám csicserszámára. Ásványi terménye, különösen szene, vasa, reze sok és jó, ennek alapján ipari élete is gazdag. A világuralom azonban, úgy látszik, mint más népeket, az angolt is kikezdte. Elvetette lelkében az önzés csíráját, melytől megmételyezve, mindenkit ki akar zárni a tenger szabad birtoklásából, távoli földrészek kincseinek kiaknázásából. Az irigy önzés által az angol világbirodalom az élet azon szervezeteihez vált hasonlóvá, melyek ragadozó természetükkel, mohóságukkal az élet összeségére kezdenek veszélyesekké lenni és már-már kibillentik az élet mérlegét egyensúlyi helyzetéből. Ezek elhatalmasodásának a természet mindig útját állta. A föld történetének változatos színpadán olyan alakokat állított velük szembe, melyeknek a korviszonyokhoz alkalmazkodni tudó szervezete, az ellenség hatalmához mért fegyverzete a kellő határok közé szorította a hatalmaskodókat és ezáltal a természet egész életének biztosította fennmaradását és fejlődését. Ugyancsak rendellenes, a többi társadalmi szervezetektől elütő jelensége Európának az orosz birodalom népjogot tipró kormányformájával, óriási területével, uralkodó népfajának, a szlávságnak rengeteg számával. Harci készségében az érvényesülésre törekvő, faji önérzet jut kifejezésre, másrészt a széltében-hosszában egyaránt kiterjedt, de tagozatlan szárazföldi hatalom világgéssel: messziről eljött egy kékszemű kis fiú s bogárszemü lányka . .. Némely napon az idő kereke mintha elakadna, vagy tán nem is fordul. Az idő úgy múlik, ahogy épen akar, avagy pedig sehogy. Mikor az embernek nincs egy csepp öröme, sem pedig bánata, mikor csak egyforma változatossággal nyomja az élet. Ezeket a napokat ismerem én is, ismered te is, csak úgy mint más ember. Valamelyik toronyóra elkezd ütni, utána a többi és amire mind sorra végez, szinte örökké tart az ütés és kongás és az óramutató makacsul ott áll egy bizonyos számnál. Nekem is volt már sok ilyen napom — de kinek ne lett volna ? — mikor fojtogatott szobám levegője s valami úgy sarkalt, hogy menjek hazulról, jó emberek között keressem a fényt, a derűs boldogságot. — Mentem-mendegéltem s oda vitt az utam abba a kis házba, ahol ketten éltek csendes boldogságban. — S ahogy beköszönték, — való volt, nem álom — vidám csicsergéssel fogadott egy szőke, kékszemű kis fiú s bogárszemű lányka. S mint mikor a fényes ragyogó nap elől elvonul a felhő, amely egy időre fekete, nagy árnyat terít le a földre, úgy vonul el a felhő a lelkem egéről, hogy helyet engedjen boldog, verőfényes, csillogó jókedvnek. Boldogan távoztam s ez időtől lógva barátaim lettek: a kékszemű fiú, bogárszemü lányka. S ha reggel ébredtem, első gondolatom odaszállt kereskedelem kifejtésére alkalmas tengerhez, kikötőhöz akar jutni. Fél a szárazföldi óriás, hogy a tenger szabad széljárása nélkül nem jut elég friss levegőhöz, szervezetének háztartása megbénul és megfullad. Az északi kolosszus célját tömegerővel igyekszik megvalósítani. Azonban óriás szervezetével nem áll arányban szellemi fejlettsége. Olyan, mint a föld történetének rettenetes hüllői, melyeknek a mai állatvilág méreteit messze túlhaladó teste aránytalanul kis agyvelőt rejtett magában. És ez okozta vesztüket,, mert érzékszerveiknek tompasága testük ereje mellett sem tudott megküzdeni kisebb, de fürgébb és ügyesebb támadóikkal. A többi háborúban álló népnek nincsenek az egész földkerekségre kiható céljai. Franciaországot elvesztett tartományainak visszaszerzése, elhomályosult régi dicsőségének újból való felragyogtatása, Belgiumot gyarmatainak biztosítása vitte hatalmas szövetségeseinek karjaiba, Szerbiát a lelketlen bujtogatás és szerencséjében való elbizakodottság tette ellenségünkké. A mi küzdelmünknek fajunk veszedelme ad messze kiható, a természet életharcaihoz hasonló jelentőséget. Érezzük, hogy a beolvasztás veszedelme fenyeget bennünket és ez nagyban fokozza ez irányban különben is kitartó küzdelemhez szokott erőinket. Igaz, a fajok hozzájuk, mert ők vártak engem s mentünk a virágos, illatos mezőkre s kart a karba öltve daloltunk a vidám dalos madarakkal, futkostunk, játszottunk a tavaszi réten: szaladt a kis fiú a pillangók után s a lányka szedett sok-sok szép virágot. S a lelkem egész az övékkel s ragaszkodtak hozzám gyermekies igaz, tiszta szeretettel, mint ahogy az árva ragaszkodni szokott oly emberi szívhez, melyben gondoskodó szeretetet érez. Mert ők árvák voltak s mikor a gyermekkor azt a sok bűbájos ragyogó szépségét bontogatni kezdte, akkor eltemették az édesatyjuknak szerető jó szívét. S e csapás különös fényt csalt a szemükbe, különös érzést dobbantott szívükben: mintha szívet keresnének helyette cserébe. S mikor leszállt az est, elmentünk sétálni, falunk határába a virágos rétre. Az illatos fűre leheveredtünk s élveztük akakukfü illatát, melyet oly telhetetlenűl szív magába az ember, mint nagy szomjúság után a kristály tiszta patak jó friss hideg vizét. És néztük az eget, a csillagos eget. És a csillagsátor úgy borult a földre, mint az édes anya kicsiny gyermekének ringó bölcsőjére, amikor az alszik s a csillagok — miként az anyának szemei, — őrizték a földi ember édes á|rpodását. — Olyan szép volt minden. Vándor felhők úsztak át az égen, melyeknek szélére ezüstös csipkét vert a hold szelíd fénye,