Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-05-02 / 18. szám

1915 május 2. pápa és videke. 3. Hangsúlyozva kiemeljük •— amint ezt eddigi tapasztalataink is igazolják — hogy _a háborús idő oemcsak nem.akadály azúlyen konferenciák rendezésére, hanem ellenkezőleg, a legjobb alkalom, ilyen modernebb lelkigyakorlat megtartására, mert az idő a lelkeket bámulatosan fogékonyakká teszi a magábaszállásra, megkomolyodásra, Istenhez fordulásra. A konferenciák így a hitélet szempontjából nagyon értékes támogatói lehetnek Nagyságod állandó fáradozásainak. Szolgálatainkat ismételten felajánlva, Nagyságod konkrét válaszát kérve, maradunk Budapesten, 1915. évi március hó 9-én kitűnő tisztelettel A Katholikus Népszövetség hitvédelmi osztálya Még mielőtt bővebben foglalkoznánk ezzel a szép eszmével, leközöljük azt az értesülésünket, hogy annak megvalósulása Pápán komolyan tervbe van véve. A mi „nyugalmunk". Több ízben kaptam már a harctérről keserű, panaszos hangú levelet. A ceruzával papírra rótt, kuszált sorok leplezetlen szemrehányással emlegetik, hogy legtöbbször válasz nélkül maradnak, pedig oly jól esnék nekik, ha a belőlük kijajgató panasz megértő szívekre akadna, baráti visszhangra találna itthon is. A legtöbb levél bánatos akkorddal záródik: Elfeledtetek bennünket, akik értetek küzdünk, tiértetek, akik nyugalomban s abban a biztos tudatban éltek, hogy titeket nem érhet veszély . . . A levelek első része nem bánt. Megszoktam én is, beletörődött más is, hogy az u. n. harctéri levelek elkallódnak a hosszú útban s így válasz sem mehet kérdéseikre, panaszaikra; ugyanígy megeshetik, hogy a harctérre küldött levelek sem jutnak el a célhoz, tehát hiába vár rájuk, aki belőlük óhajt vigasztalást, erőt meríteni. De bánt a levelek záró mondata, mely szememre dobja itthon „élvezett" nyugalmamat s ^vádolja bennem mindazokat, kik ezt a megbecsülhetetlen, áldott „nemtörőmség"-et velem együtt élvezik. Nyugalom! Ki ismeri ma ezt a szót? Hiszen, amióta eldördült az első fegyver, amióta elhangzott az első csatakiáltás, úgy felrémült a csend minálunk, úgy elrebbent a zajhoz nem szokott nyugalom, mint a megriasztott félénk kis madár. Szegény itthonmaradottak! Van-e csak egy is közületek, akinek a lelkébe annyira befészkelte magát a nyugalom, hogy még most is benn' tanyáz ? Van-e közületek csak egy is annyira árva, annyira a világtól elszakadt, hogy sem atyja-fia, sem jóbarátja nincs a véres harcmezőn ? Ha van, mutassa meg nekünk a nyugalmat, hogy a harctérről felénk szálló vádat megoszthassuk vele. De hisz' neki is hazája ez a föld, melynek jövendő sorsát véres betűkkel írják küzdő fiai, ne mondja hát, hogy lelke most nyugodt; hisz' ha valami értékünket veszély fenyegeti, az érte való aggódás, a miatta támadt félelem nem tűri meg a tétlen, tespedő nyugalmat. Jól tudom, hogy sokan szenvednek, és sokat tűrnek el a harcmezőn; a világ négy tája lángokban áll, ők oltogatják most e lángokat. Az egyik tűzhalált hal, a másik csak megégeti magát. Megsiratjuk, megkönnyezzük mindakettőt, de ne mondja senki, hogy mi, e hatalmas égő épület helyhez kötött lakói itthon nyu— Valóban, kegyednek jó napja van — bókolt csípősen Zoltán. Bella arca égni kezdett. — Segítsen maga is jól befejezni. — Nem értek hozzá; még elrontanám. — Látom az igyekezetedet — gondolta Bella — de én szabadulni akarok tőled. E szavakkal fordult Zoltánhoz: — Barátom, mutassa be nekem azt az urat — és tekintetével mutatta, melyiket — ön több embert ismer, mint én. — Lehetséges, ámbár meg kell vallanom, ily rövid idő alatt szép rekordot ért el. — Ön téved, már a mult telet is itt töltöttem, mert tudja, a falu igen unalmas. Értetted Zoltán? Már a mult telet is itt töltötte és te erről mit sem tudtál. Tudod, mit jelent ez ? Zoltán sietett elcsípni azt az urat, aki Bellát annyira érdekelte. Bemutatta, de nem állhatta meg, hogy ne gúnyolódjék. — Uram, a kisasszonynak fontos vallomása van ön számára. És otthagyta a lányt is, meg a zsúrt is. A szerkesztőségbe ment. Persze a leány járt az eszében. Kezdetben tragikusan fogta föl a dolgot, később azonban így okoskodott: — Ez a Bella határozottan okos lány. És tanulékony szerfölött. Nem híve a merev dogmatizmusnak, mint mi férfiak. Bakfis ésszel egykor azt hitte, hogy én vagyok az egyedüli férfi a világon; mikor aztán bekukkant a világba, persze hogy másokat is lődözött föl és mint okos lány egyszerűen kicserélte idejétmúlt nézetét frissebb nézettel. Nekem pedig nincs jogom emiatt zúgolódni. Bravó Bella, ez tetszik nekem. Szépen haladsz; ez ugyan még csak az első stációd, de logadok, hogy sokra viszed. A szerkesztőségben még együtt voltak. Egy halavány képű szőke legény valamit írt. — Mit írsz fiam ? — kérdezte Zoltán. — A tárcával nem tudok elkészülni, pedig a holnapi számba kell. — Dobd el, amit írsz. Adok én neked teljesen kész témát. És elbeszélte a maga históriáját. Gúnyolódhatsz is rajtam, nem bánom; hanem kikötöm, beleírd azt is, hogy az emberek éjjel őszintébbek, mint nappal. És én szeretem a nyilt arcot, a természetes érzést: szeretem az éjszakát. Ez most az én programmom. És nekiindult meghódítani az éjszakát. V. Évek multak el. Zoltán még mindig harcolt az éjszakáért, de fogyó erővel. Két orcáján hordozta az éjszaka vérvörös rózsáját. galmat élvezünk. A gerendák recsegésétropogását még inkább halljuk, a megingott falrészek összeomlását még jobban érezzük, mint azok, akik az épület megmentésén fáradoznak; ami nekik gyötrelem, nekünk még nagyobb aggodalom s bizton félhetünk majd a vádtól, hogy e nehéz napokban tétlenek maradtunk. Szegény itthon maradottak! . . Néhány év óta általános a panasz, hogy az idegesség egyre nagyobb területet hódít; az élet vásári zaja, a megélhetésért vívott lelketlen küzdelmek megőrölték az emberek idegeit s most mindez a világháború borzalmaitól hatványra emelve annyira megedzett volna bennünket, hogy itthon nyugalmat élvezünk ? Észre sem vettük a farsangot, szórakozásainkat félre tettük, igényeink a minimumra törpültek, hogy a világraszóló küzdelem zaját, szenvedő testvéreink panaszos sóhajait disszonáns hang ne zavarja; áldozatos lélekkel ott jártunk elül, mikor az új fejlemények kötelességeket róttak reán s kfokozottabb buzgalommal végeztük a munkát, mint békeidőben, hogy a kerék tovább forogjon, fönnakadást ne szenvedjen. Nyugtalan lelkünk ebben talált egyedül vigasztalást s ez volna az a kényelmes, irigylésre méltó nyugalom?! Szegény itthon maradottak! kiket a kötelesség szava szűkebb hazátok rögeihez kötött, ti érzitek, éreznetek kell, hogy e vád igaztalan. Hiszen ti panaszkodtok, hogy az éjjeli pihenéstek nyugtalan vergődés, hánykolódás csupán s ha kimerült lelketekre rá is száll az álom, hányszor elveri azt egy-egy mámorosan hazatérő, magáról megfeledkezett emSzeme úgy égett, mint a kialvófélben levő csillag. Nehezen lélekzett: beteg volt. Téli este volt. Zoltánnak pedig este kelt föl a nap, ideje volt tehát felöltözködni. Benézett a szerkesztőségbe, aztán kiment az utcára. Lassan lépegetett; látni akarta a születő éjszakát, már csak látni. Nálánál erősebb legények jöttek és ő nem mert közibök állni, éjszakába járni. Az utcán régi ismerősökkel találkozott, köszöntötték és siettek odébbállni. Egyik azonban már szólt neki. Azt mondta: Barátom, nem tart velünk? Bálba megyünk. Bella volt. Férjét várta a kocsi előtt. Zoltán szeme megcsillant, vére még egyszer föllobogott, de aztán rezignáltán felelte: — Csak menjen, én aludni megyek. És elment aludni falujába ama nő nélkül, akiért egykor könnyű szívvel elhagyta faluját. Elment abba a nagy éjszakába, amelynek nincsen virradatja. Az érzéseket, miket átélt, a földbe vitte. Mennyi érzés lehet ott eltemetve azóta, hogy az első ember a földbe tért! Atomjai már új ember testébe kerülnek, aki újra kezdi a történetet vagy legföljebb folytatja ott, ahol az a másik elhagyta. Sütő István.