Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-04-25 / 17. szám

18. PÁPA ÉS VIDÉKE 1915 március 28. A nagyok példája mint a szirén csábítja, vonzza azon kicsinyeket, akik semmiségük biztos tudatában kivételes eszközök felhasználásával nagyokká akarnak növekedni. A világháború hatalma van hivatva a nagyok és kicsinyek nemzeti bűneit kiirtani, gyarlóságait lenyesegetni s az igaz egyenlőség, testvériség, igazságosság és méltányosság elveit az egész vonalon érvényre juttatni. S most, — mivel a háború előtt ellenkezőleg történt, — jól esik tapasztalnunk, hogy vannak érdemek, melyeket illetékes helyen önfelkinálkozás és tulajdonosaik reklámcsinálása nélkül is felismernek és honorálnak s hogy nem a nagy vagyon és magas állás egyedül az, amely érdemrenddel, kitüntetéssel jutalmaztatik. Ha majd ezen új és nemesb — mert erkölcsösebb — felfogás érvényesül a békés idők beálltával is az állami és társadalmi élet minden vonatkozásaiban: akkor győzünk, mert legyőztük önhibáinkat, miáltal alkalmasakká lettünk arra, hogy bárhonnan jövő külső támadással, az eddiginél is nagyobb lelkierővel, szembeszálljunk. S. P. Restauráció. Városi közgyűlések. — 1915 ápr. 20 és 22. — Alább részletesen beszámolunk arról a két városi képviselőtestületi közgyűlésről, mely az elmúlt hét folyamán tartatott városházunk nagytermében. Süíve-lelke őneki is hazaszáll, Álmában is kis családja között jár. H(i nejét megölelgeti zokogva, Lányát, fiát össze-vissza csókolja. Elmeséli, mennyit látott s barangolt . . . Reggel tovább hordja a rossz risztungot. Levelet hozott hazulról a pósta, Hadtáp-honvéd, de könnyezve olvassa. Kis feleség, édes gyermek irása . . . Félrefordul, kőnyeit más ne lássa. Benne van a levélben az, mint várják, Hazatérte napját mennyit számlálják. Számlálgatják, de nem akar az fogyni, Búbánatuk vig örömre fordulni. Estélenként rendes a tábor tája, Égbe száll a népfölkelö imája: »Én Istenem hallgasd meg sóhajtásom, Engedd látnom az én drága családom«! Vágó Dezső. Mese, mely valóság. Rügyfakadás idején, — még nem is rég, egy-két évvel elébb — egy párt láttak az emberek, kiknek szívük-lelkük egybefonód ni latszék. Gondolatokba mélyedve nem vették észre, hógy lábaik alatt illatos kék ibolyák roppannak össze. Kik előtt ne tünt volna fel e pár, hisz az egymástmegértés tükröződött le arcukról. Sorrend szerint az első a keddi rendkívüli, mely az új városi képviselőválasztás folytán megalakítandó új bizottságok megválasztásán kivül nevezetesebb ügyekkel nem foglalkozott, a második pedig a csütörtöki tisztújítö volt, mely újabb hat évre tiz városi tisztviselőt ültetett hivatali székébe. Fontosság dolgában természetesen az első hely az utóbbit, a tisztújítót illeti, miután egy 20 ezernél több lakossal biró város fejlődésének, vagy- elmaradásának a sorsa — szerintünk — egyenes arányban áll azzal a körülménnyel, hogy a városi hatóságot kik képviselik, hogy a végrehajtó hatalom közegei minő kaliberű emberek, hogy a tisztviselők mennyire viselik szívükön a város érdekeit ? Tiz új tisztviselőnk — a régi tiz kipróbált erő lett. Bajos volna még elfogultság mellett is feltenni, hogy tán azért jutott vissza hivatalába valamennyi választás alá eső tisztviselőnk, mert ellenjelöltjeik nem voltak, vagy mert a háborús világban nem akarták a városatyák megbontani a hivatalnoki kar eddigi együttműködését. Hajlandók vagyunk inkább megállapítani azt, hogy a legáldásosabb béke idejében, vagy a legnagyobb választék esetében sem üthetett volna ki másként a választás, mint most. Mikor e sorok megjelennek, az újrégi tisztviselők, élükön Mészárus Károly polgármesterrel, a Ferenc-József-rend Bizony senki sem mondta volna akkor, hogy e két lélek nem olvad egybe egykoron az Úr oltára előtt. Ha az ember tervez mások tudta nélkül, gyakran érheti csalódás! A körülményeket is kell ismerni, csak úgy mondhatunk Ítéletet az események felett. Az emberi érzelmek változók; külső befolyásnak engednek s különböző utakra tévedve keresik boldogulásuk kulcsát e földtekén. Történetesen e két egybeforrott szivet is a külső körülmények vágták el egymástól s bár nehezen, de a válás megtörtént, mely a két szívben felejthetetlen nyomokat hagyott. . .. Egyszerre sötét vészes felhők emelkedtek hazánk derűs égboltja fölé. Ez lázba hozta az embereket. E láz magával ragadta barátunkat is. Mint fergeteg zúgott, a »hófedte Kárpátoktól a csillogó Adriáig«, a háború szele. A hon veszélyben! E kiáltást látszottak visszhangzani a mozgósítást hirdető falragaszok is. Mint hajdan a »véres kardra«, most is úgy szállt táborba a magyar . . .! Az 1914. év hires augusztusának elején egy jól megtermett fiatal embert láttunk búcsúzni övéitől. A búcsúzás nehéz, különösen a harcba indulónak. De inkább a válás nehézlovagjával már ismét folytatják hivatalos működésüket ott, hol azt a lemondás és választás közt eltelt alig egy órára elhagyták. Folytatják pedig úgy, mintha semmi sem történt volna, mintha az egész választás csak forma, csak sablon, csak külsőség, vagy éppen csak parádé lett volna. Pedig történt valami, ez pedig nem forma, nem külsőség. Azt hisszük ugyanis, hogy a polgármesternek a választás után elhangzott, az összes tisztviselők nevében is tartott quasi programbeszéde, azonkívül meg dr Véghely Kálmánnak, vármegyénk új, rokonszenves alispánjának a rendkívül meleg és az őszinteség biztosítékát szinte magán viselő válasza nem lehettek külsőségek, miket sablonszerüleg, a parádé kedvéért mondottak, kellett, hogy ezek a súlyos, értékes, biztató kijelentések az ünnepélyes alkalomhoz mért komolyság mellett a szívből és kebelből fakadjanak. Polgármesterünk beszédének az őszinteségét igazolja a — mult, alispánunk szavainak a hitelét bizonyítani, fogja a — jövő. A tisztújító-közgyűlésen jelenvolt elég szépszámú képviselők egyöntetű bizalommal s a kétségeskedés minden jelétől tartózkodóan vették fel az elhangzott szavakat, s nekünk, kik az eseményeket kívülről, pártokon felül,, minden érdekközösség, vagy érdekellentét nélkül, szóval, hivatásunkhoz képest sége és a halál, mint az örök rabság, meljr átokként száll az áruló porhüvelyének takarója fölé . . .! Robogó vonat viszi barátunkat idegenbe,, hol honunk ellenségét tetemre hívja s vérével teszi termékennyé a íöldet. Árpád vére nem tagadja meg magát. Bár a tárogató nem zeng ma a bércek ormáról, mely győzelmi mámorral bódítaná e hon fiát, de a szív,, mely békében is a gyötrelem útját járta,, mégis félelem nélkül gondol a halálra. Pótolja a tárogatót az ágyuk moraja, a golyók rijjogása, mely úgy hat a fülekbe, mint a Konrád végét jelző Lehel trombitája. felhangzik a »rajta« s a sáros vitézek rohannak a harcba. Lovak futása, sebesültek nyögése, halálordítása hallik, aztán elcsöndesül minden s leszáll az est. Csak itt-ott szakad fel egy sóhaj, ahonnét egy gondolat indul útra ... A nyomasztó csend végre is elringatja a harcosokat s temető lesz a tér,, szótlan halottak csendes pihenője .. . Ha két lélek e földön egyszer kapcsot talál, nem szakítja azt el semmi, csak a halál. A kapocs titkos sodrony gyanánt érzést érzésre ad át. Békés csendességgel körülfont kis házból egy hófehér lélek a zaj, a lárma — a. khaos hónába küldi szívéből sóhaját s ugyan-