Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-04-18 / 16. szám

4. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1915 április 18. árva 1915. évi tartására 120 kor., a megyei gyámpériztárt kezelő veszprémi m. kir. adóhivatalba befizettek: Rosos István apátkanonok, veszprémi lakos egy gyermek tartásdíjának fizetésére, Borsos Sándor birtokos, csajági lakos egy 7 éven telüli reform, vallású fiúgyermek ingyenes tartására, Zarjeczki Viktor plébános, fokszabadii lakos egy 12—14 éves róm. kath. leánygyermek felnevelésére és kiházasítására, s Juhász József birtokos, küngösi lakos egy 10 éven felüli fiúgyermek örökbefogadására vállalkoztak. Ezen kivül az Országos protestáns patronage egyesület Devecserben a »Balogh Dénes szeretetházát« is megnyitotta, hol 30 leány- és 20 fiúgyermek nyer elhelyezést és pedig a leányok 8_14 éves, a fiuk 5—10 éves korig, az elhelyezést a vármegyei árvaszék közvetíti. A nemes áldozatkészség külön dicséretre nem szorul, de minden esetre követendő például szolgál mindazok részére, kik a nagy nemzeti érdek megvalósítására anyagi erőkkel rendelkeznek. Mentsük meg a háború következtében árván maradt gyermekeket, tegye meg kötelességét mindenki olyan mértékben és módon, ahogyan azt anyagi helyzete vagy egyéb körülményei megengedik. Ha a vármegye közönsége összetartva az árvák könnyeit letörli s a hősi halált halt apákat pótolja, úgy Isten és ember előtt lerója kötelességét és az édes hazának minden megmentett árvában egy-egy hálás munkást ad. Tanító — katonatiszt. Alább szórói-szóra adjuk lapunk egy barátjának hozzánk intézett sorait, melyekre tőlünk kér választ. Lapunkhoz közel álló egyének előtt azonban köztudomásu lévén, hogy úgy a szerkesztő, mint pedig belmunkatársaink nagyrésze exponált egyházi férfi, — válaszunkat egyoldalúnak, elfogultnak tekinthetnék, miért is közreadjuk a kérdést azzal, hogy — tessék hozzászólni. Az esetleges beérkezett válaszokat lapunkban közölni fogjuk. »A húsvéti ünnepekben meglátogatott egy közeli rokonom, aki tartalékos hadapród a m. k. 18-ik honvédgyalogezredben, vagyis maholnap zászlós, sőt tiszt lesz. A napokban be íogják őt osztani a menetzászlóaljba s felmegy a Kárpátokba, tehát búcsúzni jött. Meghitt családi körben arról is beszélgettünk, hogy a háború beiejezése után nem volna-e kedve a katonaságnál maradni, miután civiléletében csak egyszerű falusi tanító egy veszprémegyházmegyei r. k. iskolánál ? Határozottan nemmel válaszolt, mert, bár nagyra becsüli a tiszti rangot, sőt büszke már hadapródi rangjára is, tanítói pályáját igen szereti. A beszélgetés folyamán arról is volt szó, hogy az új védtörvény és különösen a háború következtében ezer, meg ezer tanító jut tiszti ranghoz s béke idején megtörténhetik, hogy a tiszti kardbojt miatt párbajt fog kelleni vívnia, amiért a r. k. felekezeti iskolai tanítót fegyelmi úton elmozdítják. Tájékozatlanok voltunk oly irányban, van-e és minő mód, esetleg törvény, rendelet, vagy más eféle intézkedés, melynek védelme alatt akár a párbaj megvívása alól, akár az azt követő fegyelmi alól a tiszti rangban levő r. k. tanító mentes? Ha pedig nincs, nem volna-e időszerű, hogy a püspöki kar és a honvédelmi miniszter között valamelyes kompromisszum létesüljön, hogy a sok ezer fiatal tanító, még ha párbajozni volna is kénytelen, kenyerét is, meg tiszti rangját is megtarthassa, vagy pedig tiszti becsületét a párbaj el nem fogadása, illetve megvivása nélkül, a polgári bíróság útján szerzendő elégtétellel óvhassa meg ?« Válaszokat ápr. 29.-éig fogadunk el. Gyászrovat. A Szentbenedek-rend kettős gyásza. Egy héten belül két gyászhírt is hozott a posta. Az első Horváth Róbert István zalaapáti a 1 perjel halálát jelenti, ki 1877—83-ig Pápán is tanított. Rövid betegség után f. hó 11.-én hunyt el a budapesti Rókus-kórházban, élete 68-ik évében. A megboldogult Felsőszakonyban született, Sopronmegyében 1847 május 30.-án; a rendbe lépett 1867 szept. 8.-án, ünnepélyes fogadalmat tett 1874-ben, áldozópappá is ugyanezen évben szentelték. Kőszegen, Pápán, Esztergomban, Sopronban és Komáromban tanárkodott, majd 1901-ben kajári lelkész lett; 1907-ben nyugalomba vonult Zalaapátiba, ahol 1912 óta alperjel volt. F. hó 13.-án temették a Szt. Rókus-plébániatemplomból. Nyugodjék békében! — A rend másik halottja Terlanday Emil János, ki f. hó 15.-én hunyta le örök álomra szemeit. Terlanday Emil a nyitramegyei Chinoranban született 1866 aug. 27.-én; beöltözött 1882 jul. 30.-án, ünnepélyes fogadalmat tett 1888ban, míg áldozópappá 1889-ben szentelték. Kőszegen, Pannonhalmán és Sopronban tanított; 1902 óta pedig az esztergomi főgimnázium tanára volt. Temetése pénteken délelőtt ment végbe. R. i. p. Hős pápalak. A 102. sz. tábori póstahivatal közvetítésével Budai József 20. honvédgyalogezredbeli földinktől s néhány aláírt társától a következő sorokat vettük: *T. Szerk.! Vagyok bátor Tek. Szerk. Úrral tudatni, hogy mult hó 30.-án egy rohamban két kedves pápai bajtársunk elesett. Ezek: Bolla János szakaszvezető, c. őrmester és Kovács Dénes honvéd«. (Aláírások.) Áldás poraikra! Özveg-y Varg-a Jánosné, szül. Móroc Erzsébet. Mult kedden délután nagy egyházi gyászpompa kifejtése s a képezdei énekkar közreműködése mellett temették az alsóvárosi temetőbe özvegy Varga Jánosné, szül. Móroc Erzsébetet, egy földmivesnek 68 évet élt özvegyét. A Batthyány-utcai gyászházban lefolyt szertartáson igen sokan jelentek meg s részvéttel fordultak az elhunytnak gyászbaborult rokonai felé. Ny. b! Háborús epizódok. Ahol a halál legsűrűbben arat, sok olyan apró történetke születik, melyek tele vannak humorral s így fényes bizonyítékai katonáink jókedvének: A katonáknak szigorú parancsban van adva, hogy az elfoglalt területen önhatalmúlag rekvirálni nem szabad. Minden egyes ember kezét megkötni nem lehet s azért történnek apró kihágások. így történt akkor is, amikor csapataink egy íaluba értek; egy bakának valami jót kivánt a gyomra. Ez a vágy többnyire a kenyéren szokott végkielégítést nyerni. Benyit egy házba a vitéz s kenyeret kér. Azt mondja az orosz paraszt, nincs. Pénzt is mutat neki, akkor is az a válasz — nyima — nincs. A baka kutatni kezd... A szekrényben ráakad egy fazékra, melyben fehér szinü, kissé sürü folyadék van. Tejfel — gondolja és mohón inni kezdi. Felét már megitta, akkor veszi észre, hogy — kovászt iszik, amit kenyérsütéshez készített az orosz. A baka elrontotta gyomrát s torkosságáért két heti koplalással fizetett. * A lengyel légiónáriusok és egy alföldi magyar legényekből álló gyalogezred találkoznak egy faluban, ahol egy födél alá is kerültek éjszakára. Este egy lengyel fiu hegedül. A magyar katonák hallgatják egy darabig a síró-zokogó lengyel dalokat, de a hegedű nem birja őket jókedvre hangolni. Egyik-másik már ki is fakad ellene s bírálja a hegedüst: Ez a lengyel úgy játszik, mintha nem is mulatni akarnának, hanem sírni. Egy másik védelmére kel: Tudjátok meg, hogy azért ilyen szomorú a nótájuk, mert az orosz leigázta országukat; lerázni nem tudják, tehát úgy sfrják le . .. A magyar vitézek sajnálkozva tekintettek a lengyelek felé ... * Éjjel megszűnt a fegyverropogás. Mindkét félen, csak a felállított őrök tartották fenn a tüzet. Hideg volt. Bakáink nem birtak nyugodni. Hogy ne fázzanak, kijöttek a »takarás«-ból s fel-alá jártak, hogy lábukat ezzel melegítsék. A két rajvonal közel volt egymáshoz. Az ellenfelek egész jól láthatták egymást nappal, este pedig a mozgó árnyaikat. A túlsó oldal őrségéből az egyik állandóan lövöldözött kint sétáló bakáinkra s többet meg is sebesített. Ezek a fedezékbe ugrottak. Egy káplár vezényelte: fejeket behúzni! A muszka nem fér a bőrébe s idelő állandóan felém. Tőlem harminc lépésre tehát két ember elmegy és ha a »rusi« kidugja fejét» egyszerre lőnek. A parancsot teljesítették. A káplár most a kis ásót vette kezébe és sapkáját reá helyezve a földhányás fölé tartotta; ebben a pillanatban egyszerre három lövés dördült el, egy az oroszok felől, kettő a mi oldalunkon; a kislapáthoz golyó ütődött, ázután — csend lett reggelig . . . Utolsót lőtt a muszka, vitézeink pedig vigan bújtak elő fedezékeikből . .. Szabad lett a vásár .. . * Az a gyalogezred, melyhez Veszprémés Győrmegyének legtöbb érdeke fűződik