Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-04-18 / 16. szám

18. pápa és vidéke 1915 március 28. Úgy teszek, mint Oroszlánszívű Rikárd királynak minstrelje (dalnoka), aki kereste elveszett urát, s sorba járta a várakat s a vasrácsos tömlöcök előtt csendes éjszakákon rázendített királyának dalára, hogy megtudja, ha esetleg válasz jön a dalra, hogy ott leledzik királya, s ezzel aztán föléled majd reménye s kigyullad öröme. S meg is találta. Mondom, így teszek én is, járom a világot, kérdezek filozófokat s művészeket; a nagyok emlékei, mauzóleumai s gúlái előtt, a világ hőseinek sírjai előtt a szívem dalára, vágyaim s reményeim s igényeim dalára gyújtok. Keresem s fülelek, hogy hol rezonál biztató s győzelmes válasz s allelújás visszhang lelkem vágyaira, s azt tapasztalom, hogy gúlák s mauzoleumok, kripták s emlékek, szobrok s nagy művek, filozófiák s művészetek mind némák s nem felelnek; de a Krisztus sírjából jön lelkem életszomjas dalára válasz; onnan hallom azt, hogy »én vagyok a föltámadás és az élet«; te is élsz s élni fogsz! Ah igen; ez az én dalom! Ez az élet, az örök élet dala; ez a testi létet átszellemesítő életnek dala! Jó helyre jöttem, s a minstrellel érzem azt, amit a költő mond: »

denn ihm sagt ein dunkles Ahnen : suche treu, so findest du «. Megtaláltam az Urat, azt, ki szívem dalára a sírból, a halál tömlöcéből felel: bizzál, én legyőztem a halált. »El van téve e reményem — e húsvéti reményem — keblemben«. (Jób. 19, 27.) Érzed-e, hogy néha megzörren az ajtó, megkoppan az ablak, megzizzen a szőnyeg, mintha messziről jött, váratlan és kedves, régi vendég jönne? Érzed-e, hogy este, mikor sétálgatva zajos társaságban andalogsz a parkban, hányszor zörren egy-egy levélke mögötted, hogyan suttog össze néhány lomb a fákon s mintha csak hívnának, hátrafordulsz lassan és keressz egy árnyat messze a sötétben ? Érzed-e, hogy néha mily vidám a tükröd s amíg ruhát próbálsz tétova kezekkel, mennyit mosolyog rád, mennyit mondja: szép vagy! — s milyen féltékenyen kérdezgeti tőled: hová akarsz menni? — visszajösz-e, édes ? Érzed-e, hogy hányszor ütközöl a székbe, ahol ülni szoktam s ha nem veszed észre, hogy súrolja végig könnyű ruhácskádat s milyen búsat reccsen, mintha talán most is rajta ülnék titkon s megfordulnék halkan te utánad, édes ? Érzed-e, hogy minden gondolatod mellé odasimul egy-egy bátortalan ábránd s akármerre jársz is, akármit beszélsz is, erről szeretnél csak örökké mesélni s úgy el tudsz búsulni, hogy nem akad senki, kinek megsúghatnád, édes, szíved csendes, gyönyörüszép titkát? Erzed-e, Szépségem, hogy szüntelen ott jár melletted a lelkem, füledbe zsong mindig Esterházy — Andrássy. Grófi párunk önfeláldozó vitézsége. Lapunknak nincs igen alkalma a háborúval, jobban mondva a harctérrel kapcsolatos eseményekkel foglalkozni. Részben az összeköttetések hiánya, részben pedig az a körülmény, hogy csak hetilap vagyunk, igazán a legszűkebbre szorítja a gyors híradás lehetőségét s türnünk kell, ha fővárosi, s különösen napilapok megelőznek bennünket. Épp ezért s tekintettel arra a sok korlátozásra, mely a hadviseléssel kapcsolatos események közlési tilalmát illeti, néhány, hősi halált halt ismerősünk nekrologján kivül alig foglalkozhattunk valami keveset is a háborúval, s annak minket közelebbről érdeklő különösen személyi vonatkozású részleteivel. Annál mohóbban ragadjuk meg most az alkalmat, mikor módunkban áll városunk legelőkelőbb polgáráról, Esterházy Pál grófról a legfrissebb híreket leadni és oly dolgokat közölni, melyek mig egyrészt fényt lövelnek a fiatal nemes grófra, másrészt büszkeséggel tölthetnek el minden magyart, legkivált pedig minden pápait. Látni fogjuk, hogy a mi grófunk az Esterházyaknak nemcsak nevét, rangját és vagyonát örökölte, hanem az ősi család minden nemességét, vitézségét és áldozatkészségét egyaránt. Tudjuk azt, hogy Esterházy Pál szívem lüktetése, minden szavad őrzöm, szemedet kisérem s mikor egyedül vagy, csak elibéd állok, észrevétlen nézlek, homlokodon ajkam s kezem hajad selymét simogatja végig? Ugy-e, tudod, érzed: szent szerelem mindez, benne él a lelkünk minden álmodása, szívünk egymást váró, örök vágyódása, jövő napjainknak ártatlanszép, drága, tiszta boldogsága ? Ugy-e, érzed, látod? Bárcsak ott leitatnék! Két kicsi gyerekként futnánk a mezőre, nefelejcs-koszorút fonnék a hajadba, szelid ibolyákat hintenék válladra s azt mondanám: fogj meg! — s elszaladnék messze, hogy azután újra elibéd kerüljek s fejemet boldogan kezed alá hajtsam. Aztán te futnál el, soká kergetőznénk, édes pihegéssel futnál a karomba s úgy babusgatnálak, elcirógatnálak, mintha csak vergődő, kis madárka volnál... És azután pajkos, könnyű kézfogással a nap felé futnánk s behunynók szemünket, úgy elandalodnánk s a fejünket lassan egymáséra hajtva boldog fáradsággal jó angyalra várnánk: vigyen haza minket. Vagy este a holdnál, titkos együttesben, szótlanul figyelnénk a csillagos égre s álmaimnak szárnyán vinnélek a tiszta, boldog magasságba s úgy néznők a földet, a sok kicsi lámpát, ablakoknak pirját s átölelne mindent, az egész világot, gyönyörű szerelmünk szép végtelensége. gróf, ki a cs. és k. 7. huszárezredben, az u. n. Vilmoshuszároknál szolgálta le önkéntesi évét és annak a tisztje lett, a mozgosítás első napjától kezdve mint tartalékos főhadnagy hadbavonult és mai napig ténylegesen szolgál. Eleinte, úgy a mult év végéig a Divizoinárius-tábornok mellé volt beosztva, mint parancsőrtiszt, mely minőségében, bár látszólag veszélytelen szolgálat, ritka önfeláldozással végezte teendőit. Mikor azonban úgy januárban a lovasezredek legénységéből gyalogoscsapatokat szerveztek, s a gróf ezredének huszárai is gyalogosítva lettek, s különösen amikor a gyalogos huszárok kellő kiképzés után a lövészárkokba vezényeltettek, akkor a mi gróf urunk az első volt, aki jelentkezett, hogy a látszólag könnyebb parancsőrtiszti szolgálatot a bizonyára fárasztóbb és veszélyesebb csapatszolgálattal cserélhesse fel és boldog volt, midőn kívánságát teljesítették. Hány meg hány van olyan, ki szinte bujkál a veszély elől, keresi a mentességet, vagy legalább is a könynyebb szolgálatot, s ime az ifjú, alig 31 éves főnemes könyörög, hogy huszárjai közé mehessen a lövészárokba és szembe nézhessen az ellenséggel t Mily tündöklő példája a vitézségnek! Századparancsnok lett, de századának nem csupán parancsnoka volt, hanem atyja is. Nemes gondolkozása. Én drága Örömöm, olyan áldott érzés mindezt megüzennem, amikor itt látom, mily szépek a parkok, mennyi boldog lány van s estetájon hány szív szerelme virágzik. Olyan boldogság így, magányosan járni, nézni ifjú lázak mámoros szépségét s amíg itt mindenki árva lénynek gondol, nevedet suttogni édes kicsi társam! Olyan boldogság így, semmit se beszélni, • hallgatagon járni, méla szemmel nézni, míg bent, a szívemben jövendő remények, édes, boldog órák dús titkait őrzöm! Olyan boldogság így leveleket írnom s bedobni a póstán egy egyszerű címzést szürke borítékon, hogy senki se sejtse, milyen drága titkot visz éntőlem hozzád és tetőled nékem! Olyan boldogság így várni, várni hoszszan ajkamon egy névvel, szivemben egy képpel és szótlanul bírni, katonaként állni szerelmes őrségem! Olyan boldogság így templomba sietni, a sok hívő között elvegyülni csendben s elgondolni szépen, melyikünk imája ér előbb az égbe! Olyan boldogság így nagy robotban élni s mosolyogva tűrni gondot, verejtéket s amikor elfárad a testem, a lelkem, hazafutni hozzád gondofatban, édes! Olyan boldogság így lányokkal beszélni, finom bókkal szólni kedves asszonyoknak, meg-megcirógatni egy-egy gyermek arcát,