Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-04-18 / 16. szám

X. évfolyam. Pápa, X915 április 18. 16. szám. PAPA ES VIDEKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Ideigl. telelős szerkesztő: Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Vigasz a vigasztalanságban. — Irta: Prohászka Ottokár. — Minden nagypéntekünk, de főleg ez az idei, mikor az emberiség a világháború kínjaiban Krisztussal együtt keresztre van feszítve, élénken öntudatunkra hozza azt, hogy igazán bűnösök vagyunk s azt is, hogy bűnhődünk; de még ilyenkor is mélységesen érezzük, hogy »Isten nem a félelem, hanem az erő s a szeretet s a fegyelem lelkét adta nekünk«, (2. Tim. 1, 7.) s hogy ez a lélek sugárzik biztatóan felénk a föltámadt Krisztus alakjáról is. Minden küzdelmünk s szenvedésünk dacára érezzük, hogy kin' s a kereszt nem arra való, hogy letörjön, hanem hogy felemeljen, s minden keresztúti megalázás és golgotai megpróbáltatás dacára is érezzük, hogy ez mind nem a vég, hanem csak a közbeneső állomás, s hogy a lét kereszttel, sírral nem is végződhetik, hanem ott csak az válik el, hogy a lélek mily életet hord magában s mily új tavasz pezsdül föl benne. Ezért fektetünk súlyt arra, hogy egyrészt rendben legyen lelkünk, s hogy másrészt reményeinkkel s várakozásainkkal abba az örökkéé Lő Úrba kapcsolódjunk. Ami az elsőt illeti, azt, hogy rendben legyünk, azon dolgozik bűnbánatunk, azon penitenciás lelkületünk s iparkodunk is, hogy a mi rovásunk van, azt keresztútainkon s Krisztusért elviselt szenvedéseinkben leróhassuk. — »így megigazulván a hit által, békében vagyunk Istennel«. (Róm. 5. 1.) — Ami pedig a másik érdeket illeti, az főleg ilyenkor, a húsvéti időben jut öntudatunkra; ilyenkor érezzük át, hogy mit érne nekünk az élet Krisztus nélkül s mily értelmetlen abszurd sötétségbe veszne minden jóakaratunk s igyekezetünk az ő győzelmes Allelújája nélkül! Hátf Istennek, van nemcsak nagypénteki, de húsvéti Krisztusunk is, — azért van aztán harc, kereszt s szenvedés dacára életkedvünk és reményünk! Igen, a mi húsvéti Krisztusunk felel összes kérdéseinkre s aggodalmainkra — ő elégíti ki igényeinket, — ő kapcsolja bele a végtelen élet folytatásaiba ezeket a mi életkérdéseinket, melyek bennünk jelentkeznek, de melyek örök élet nélkül akkor is értelmetlenek, ha 50—70, sőt ha 100 évre is terjednek. Mert akár egy éves csecsemőnek, akár 100 éves aggastyánnak koporsójánál állok is, egyaránt ott motoszkál fejemben a kérdés, hogy mirevaló ez, s minek nyílni így egy évre s aztán letörni, — de ugyancsak minek küzdeni s dolgozni annyit, mikor ez a hosszú élet is a csecsemő tehetetlenségével s a ki nem elégített öntudat keserűségével végződik?! íme szfinx a csecsemő s szfinx az aggastyán is s az életnek csak egy értelme lehet s az az örök élet! E nagy igényemmel s e nagy reményemmel kényszerülök élni e világon. S mert nem mondhatok le róluk, azért keresem s kutatom, hogy hol találok ez igényeimre kielégítést s e reményeimre biztatást s ha tűvé teszem is az egész világot s fölkutatok bölcseséget és tudományt, azt látom, hogy csak a föltámadt Krisztus sírjánál pihenhetek meg. TÁRCA. Dalok. I. Köröttem minden dal ős napsugár. Érzem: valami vár, valami vár E remény-virágos új úton . . . Honnan jött és hová megy ? nem tudom, De parázs-szeméböl egy tekintet Engem is víg-magához intett... S most e bús dal a leglágyabb húron Esengve, vágyva őneki dalol — Hátha eléri valahol Hátha eléri valahol... Nem tudom, hogyan, de rabja lettem Csodásan sugárzó szép szemének S most szárnyam összecsukva Gubbasztok némán bús lakunkba', Mint akit megfogott Egy régi vágytól lángolásos ének ... Nem tudom, hogyan, de rabja lettem Csodásan sugárzó szép szemének. Nóvák János. Szerelmes tavaszi üzenet. — Irta: Finta Sándor. — Én kicsi szépségem, a szívem hallgatag virágos kertjéből édes gondolatok arany pillangói röppennek a csöndes, enyhe verőfénybe s fürge napsugarak csillogó, szép útján visznek üzenetet kedves ablakodba. Ó, engedd be őket, hadd csókolják sorra drága arcod pirját, hajad puhaságát, mosolygó, kis ajkad édes forróságát! Hadd repüljenek a válladról kezedre, kezedről kebledre, kebledről öledbe s hadd pihenjenek meg hófehér kötényed piros szalagai s csipkéi között. Oly nagy utat jártak, amíg rád találtak s annyit-annyit vártak, míg hozzád juthattak s annyira szerettek, míg nem szerethettek. Végre valamennyi ott van körülötted s ott maradnak nálad, míg akarod, édes. Ha elunod, üzd el, de ha megszeretnéd, ereszd be mindnyáját szíved mezejére, hadd bolyongjanak el virágtól virágig s hadd suttogják szerte, mit üzen a lelkem szerelmesen néked. Hadd meséljék: nálunk mosolyog a tavasz, kedves napsugarak csókolják a földet, illat a virágon, madárdal a fákon és az árva szívben a te érted égő szerelem szépsége... Érzed-e, hogy hányszor ölel át a lelkem, édes neved hányszor sóhajtja el ajkam, mennyi dalban hívlak, mennyi órán várlak s álmaimban hányszor a szívemre zárlak ? Érzed-e, hogy kósza, magányos sétákon, mikor senki sem hall, téged szólítgatlak s hány virágot tépek s küldök el felétek az esti szellővel üzenetemképen ? Érzed-e, hogy reggel mosolyogva kelsz föl, vidáman nézed a párnák fehérségét s mikor anyus csókol s kérdi: mit álmodtál? — mennyi szépre gondolsz, mennyi boldogságra s milyen nehéz erről feleletet adni ? Érzed-e, hogy hányszor hiányzik egy pajtás, aki rád figyelne, beszélgetne hozzád s régi játékoddal aranyos gyerekként babást, avagy főzőst játszani is tudna?