Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-01-11 / 2. szám

2. PAPA ES VIDÉKE. 1914 január 4. város igen öntudatos és sikerekben sem kicsinylendő iparfejlesztési akciójával tűnik ki, a másik munkásvédó' intézményekben eló'zi meg az állam szociálpolitikáját, a harmadik város az üres telkek értékemelkedésének megadóztatásával a progresszív földadó behozatalának útját mutatja. Bizonyosra vehetjük tehát, hogy a munkanélküliség elleni védekezés tekintetében is nem az állam, hanem a város lesz az, mely a dolgos tömegek érdekében ezen nagyfontosságú gazdasági és kulturkérdésnek megoldását diadalra segíti. A munkanélküliséget egyik kiváló német tudós, Schmoller, »a jelenkori társadalmi gazdaság égető és nyilt sebének« nevezi, s valóban az is. Szociális kuruzslás és pepecselés nem is fog rajta soha segíteni, mert a termelés fejetlenségéből, szervezetlenségéből és teljes anarchiájából származik. Mezőgazdasági államokban, hol a mezőgazdaság nem képes eltartani a szaporodó népfeleslegeket s hol az iparban nem találhatnak elhelyezést: Magyarországon csak úgy, mint a nyugatnak a kapitalisztikus fejlődést illetőleg typikusan legtökéletesebb és legfejlettebb gyáriparaival biró államaiban is egyaránt fölös számmal találhatók dolgozni akaró és dolgozni tudó munkanélküliek. A periodikusan meg-megujuló és a termelés anarchiájából származó gazdasági válságok sokszor tengernyi sereggé dagasztják meg a munkanélküliek számát s ily válságos időkben, mint a maiak, számuk megtízszereződik. A falvak és a vidék munkanélküliségét levezetné a kivándorlás, ha azt törvényeink igen helyesen, nem tiltanák. A kivándorlást tiltó törvények egyelőre azt eredményezték, hogy a vidéken munkát nem találó munkások a városokba özönlöttek s igy megszaporították a városok lakosságát. Kétségtelen, hogy a városok lakosságának szaporodása a nemzet életének egyik legfontosabb tüneménye. A városi népesség szaporodásának azonban mi csak akkor örvendhetnénk, ha a városokban a létfenntartási lehetőségek nem fogytak, hanem szaporodtak volna. A jelenlegi szaporodás azonban nemcsak hogy nem áll arányban a városok vagyoni, jövedelmi és kereseti viszonyainak javulásával, hanem megfordítva, a szaporodás csak rosszabbítja a kereseti viszonyokat. Szociálpolitikusok a munkanélküliség elleni biztosítás intézményes szervezésében látják a munkanélküliség kérdésének megoldását. Bőséges külföldi példákra hivatkoznak e tekintetben és a munkanélküliség elleni biztosítás behozatalát sürgetik. Nem is oly régen ugy a főváros, mint egyik vidéki városunk kísérletet is tettek ez irányban és a munkanélküliség segélyezésére vagyoni erejükhöz mért összegeket szavaztak meg. Bár elismerjük a munkanélküliség esetére való segélyezés szükségességét, mégis sokkal helyesebbnek tartanánk, ha a kormány a városok által tervbe vett közmunkák végrehajtását segítené elő és pénzhez juttatná a városokat. A városok kölcsöneiért az állami garanciának egyszerű vállalása megnyitná a hitelforrásokat á városok előtt s megkezdhetnék azokat a közmunkákat, melyek már évek óta megoldásra várnak. Ipari- és munkásvárosokban különösen a munkáslakások sürgős építésére volna szükség, melyeknek létesítését az államnak éppen ezekben a súlyos és válságos időkben kötelessége volna teljes erejéből elősegíteni. A közmunkáknak sürgős megindítása enyhíthetné a munkanélküliség káros következményeit, jótékony hatással volna a városok iparára és kereskedelmére, a tengődő kisipart is lélekzethez segítené és igen sok bajnak vehetné elejét. Kérelem a Kartársakhoz. Nemrégen még nagy harcok dúltak két tábor között. A tanítóság egyrésze az évzáró vizsgák eltörlése mellett, a másik megtartásuk mellett rántott kardot. A harc eldöntetlenül maradt. Mégis annyi eredménye lett a vitának, hogy a tanítóságban vélemény alakult ki. De hát aratásnak kell lenni. Legyünk rajta, hogy minél ünnepiesebbé tegyük az évzáró vizsgát. Ez legyen az iskolaév legnagyobb s úgyszólván a tudomány ünnepe. Nem is olyan nagy dolog ez. Ének, szavalat, párbeszéd tegye élénkké a komoly tantárgyak közeit. Ez vonz, ez kedvessé, emlékezetessé teszi az évzáró vizsgákat. Ezzel tudunk érdeklődést kelteni a népben, szülőkben, mert nem lesz a vizsga amolyan komoly hivatalos vizsgálat féle, hanem ünnepélyes, szines befejezése egy munkában eltöltött tanévnek. rát, amely felemeli a Teremtő hasonmását az összes teremtmények fölé, örök probléma gyanánt. Csak ennyit, de ez minden. Amidőn már kezdünk igazában élni: azaz érezni, gondolkozni és akarni: igen sokszor halljuk a szerető szülők ajkairól — akkor is, mikor jót akarnak mondani, akkor is, mikor fenyegetésre nyílik ajkuk: »Megállj-megállj, majd megtanít az élet!« — és szomorúság suhan át jóságos arcukon. Mi nézzük ezt —, halljuk a fenyegetődzést — minden nagyobb megindulás nélkül, távol áll tőlünk e mély értelmű szavak jelentősége, mert mienk az élet tavasza, gondtalansága. Mi érhet bennünket — azt hisszük — künn is lesz, aki minket megóvjon. Csalódunk! Szunnyadnak bennünk a képességek, amelyek segítségével felvesszük a harcot és lassan-lassan érünk meg: az állandó fegyveres békére. Hozunk magunkkal készségeket: értelmi, érzelmi és akarati készséget, de egyébként tiszta a lelkünk, mint a fehér papírlap, amelyre a tapasztalat írja fel betűit. Körülvesz az önzetlen szeretet, a szülői szeretet — és mi öntudatlanul bár, de csodálatos élénkséggel szedjük magunkba az impressiókat. Kitárjuk lelkünk kapuit, az érzékszerveket és gyűltünk alapanyagot. Számokban, mértékkel meg sem hatáSzép lehet az Isten Paradicsomkertje! Most egy uj liliom Virágozik benne; Égi fényben fürdő Tiszta liliomszál, Tisztább, hófehérebb Sok más liliomnál, Földi liliomnál . . . flz élet iskolája. — Irta: Kraft József. — Jómagával tehetetlenül, ügyefogyottan jön a világra az ember, — a teremtés koronája — s mig a körüle állók örvendeznek jöttének — addig ö sír. Egy öntudatlan fájdalom rezegteti meg lelkét — ez a fájdalom a világ első ajándéka kis polgára számára és majd jön a többi — a sok más — egy

_ másután hosszú sorban egy hosszú vagy rövid élet folyamán — aszerint, amint a Gondviselés számára kimérte a mértéket, mig letelt az ideje — azaz: mig hivatását be nem töltötte. Es most majd újból körüle gyülekeznek a hátramaradók és boldog az, aki most, jól eltöltött éleiére visszagondolva: békével, megnyugvással a szívében ajánlja lelkét Teremtőjének — és mosolyog — mig most a körül diók szivök őszinte bánatában —sirnak. A bölcsőtől a Sírig — ez az út, ez az élet iskolája. Mint mérföldjelző oszlopok állanak ott a tapasztalatok és ezek száma jelöli a megtett ut nagyságát; mert: nem az élt sokáig, ki sok évet számlált, hanem az, aki sokat tapasztalt, élt. Mi az élni ? Alkalmazkodni — alkalmazkodni a természethez, embertársainkhoz, a környezethez, az életfelfogásokhoz, a körülményekhez — és aki ezt az alkalmazkodást nem tanulja meg, vagy nincs hozzá képessége: affelett a világ könyörtelenül napirendre tér, ha nem elgázolja. Mert az életben, a megélhetésért való küzdelemben az emberek nem nagyon válogatnak a küzdelem eszközeiben. — Elvégre a háború — háború és a sok csatavesztés után — amidőn már több és több érzelmünket, gondolatunkat, ambíciónkat annectálta a világ, amidőn fogy a kitartás és erő: — kezdünk megelégedni a meglévőkkel —, örvendve azoknak a roncsoknak, amelyeket sikerült az élet viharából — megmentenünk. Ép azért az angol Hobbes az életet a mindenek háborújának mondja — mindennel szemben. És mit hozunk magunkkal a világra erre a nagy harcra? Mik a fegyverek? Gyenge, ügyefogyott testet — magunkra hagyatva rövidesen el is pusztulnánk —, készségeket, fogékony lelket — isteni szik-