Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-03-22 / 12. szám

6. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1914 március 15. lenne szó. Az irhás-közi elhelyezésről szóló határozatot fenntarthatjuk, de a koronautcai épületrészt vegyük meg, hogy így azt minden illetlen vonatkozástól feltétlen mentesítsük.« Hej, de megváltozott azóta az idó'k járása, meg a P. H. erkölcsi érzéke, lelkiismerete! Csak a sérelmes ügy orvosalatlan ma is! Hogy is szól a P. H. referádája a márc. 9-i veszprémi közgyűlésről ? »A törvényhatósági bizottság 1914 március 9-iki közgyűlésének két, bennünket pápaiakat közelről érdeklő ügyet tárgyaltak s a gyűlés idejének javarészét ezek foglalták le. A két ügy közül igazán fontos csupán a mi vasut-ügyünk volt, a másikat fontossá csak felfújták azzal, hogy az állítólag veszélyeztetett erkölcs védelmére sorakoztatták azokat, a kétségtelenül jóhiszemű megyebizottsági tagokat, akik a mi viszonyainkról helyes tájékozással egyáltalán nem birnak s akik úgy látszik nem teszik tel rólunk, hogyha a közerkölcsiség védelmezéséről van szó, akkor Pápa város nem szorul semmiféle idegen támogatásra. (Sajnos, igen!) Ennél többet a különben jól ismert és nem éppen nyomdafesték alá kivánkozó ügyről szólani nem kívánunk. Még csupán annyit, hogy a vármegye ezúttal olyan határozatot hozott, melynek effektuálása a várost 70—80.000 K-s kártérítésbe döntené, nem szólva arról a lehetetlen helyzetről, hogy az egy helyről kitelepítettek, más helyre nem mehetnek, így az utcán üthetik íel sátorfájukat. Már halljuk azonban, hogy a v. tanács résen lesz és a kezében levő előbbi jogerős határozat alapján a várost az oktalan, esztelen károsodá-üól meg fogja óvni«. »Ezt az előttünk untig jól ismert ügyet az áll. vállasztmány azzal a javaslattal terjesztette a közgyűlés elé, hogy a fecske a jó Isten madara és ő bünteti azt, aki megbántja madarát. Én mégis kiálltam házunk elé az útra és a nyári napsütésben a földtől csak arasznyira repülő fecskéket megdobáltam. Soha nem találtam el őket. De épen ezért mind jobban és jobban izgatott a dolog. Mindig hevesebben dobáltam őket. Néha órákon át. Itt nem sikerült. Sikerült másutt. — Volt a szomszédunkban egy vendéglő. Elég nagy kert tartozott hozzá. Ide mentem egyszer bátyámmal fecskeröpisztés idején. A kertben a deszkakerítés mellett ailanthusglandulosák állottak. Ezek a fák abban a kertben korán száradtak. Egy-egy águk évenként elszárad, de ezáltal alkalmas pihenőhellyé válik repülni tanuló fecskefiókák számára. Bátyám ilyen ágon diadallal fedezett fel 3—4 kis fecskét. Egy pillanat műve volt s a gummi-puska már kezében feszült. Nagyon ügyetlen lövő volt. Kaviccsal tele zsebe mármár teljesen kiürült s ő még mindig nem találta el a fecskéket. De a sok lövöldözés nem ijesztette el szegényeket. Nagyon fáradtak lehettek. — Én türelmetlenül, igazi vadász-izgalommal lestem a vadászat eredményét. Pedig beadott fellebbezések utasíttassanak el s a városnak az elhelyezés ügyében hozott és kellő időben meg nem fellebbezett határozata hagyassék helyben. Ezzel szemben Szűcs Zoltán rosszalást (!) indítványozott a városi képviselőtestület határozatával szemben s a fellebbezések elfogadását kérte azzal, hogy a város új hely kijelölésére utasíttassák. Kriszt Jenő szintén ily értelemben szólalt fel, kérve, hogy az irgalmas nővérek zárdája 600 növendékét mentsék meg az illető intézmény közelségétől. Dr. Domonkos Géza az irhás-közi elhelyezést jónak találja, csak a Koronautca felé menő rész kisajátítását követeli. Rainprecht Ántalt az irgalmas nővérek kérelme (melyet körlevélben küldtek szét) meghatotta, s bár elismeri, hogy az ügy elbírálására elsősorban a pápaiak illetékesek, lovagias érzületből az illető házaknak elhelyezését kéri. Dr. Kende Ádám kijelenti, hogy a" felszólalók a helyi viszonyok ismerete nélkül szólnak. Egyébként a törvényhatóság nem illetékes az ügyben határozni, mert érvényben levő szabályrendelet szerint ily ügyekben első fokcn a városi tanács, másodfokon a közigazgatási bizottság dönt. O is a város határozatának megsemmisítése mellett van, de tisztán illetékességi okból, mert különben a közgyűlés határozata erkölcsi szempontból nem kifogásolható. Győri Gyula ismerteti a kérdés történetét és világosan kifejti, hogy a törvényhatósági bizottság félre van vezetve, mert a régi rossz helyett a város most jót talált. Javasolja, hogy a megye egy bizottságot küldjön ki helyszíni szemle tartására. Dr. Rédey Gyula Szűcs Zoltánnak köszönetet mond felszólalásáért, de a rosszalást elhagyandónak véli. Pápa városnál csak azt hibáztatja, hogy az elhelyezésnél a zárdát nem kérdezte meg Mészáros Károly polgármester előadja, hogy az ügyhöz csak az szólhat illetékesen hozzá, aki a helyi viszonyokat ismeri. 10 évig keresett a város megfelelő helyet. Végre talált egy eldugott hitványutcát, ahol a legkevesebb sérelemmel helyezhette el azokat a házakat. Hozott határozatát mindenki jónak találta s csak most, mikor a házak már megépültek, tiltakoznak ellene, de ma már csak a város 80—90.000 K költségével lehetne határozatunkon változtatni. Még dr. Hoffner Sándor szólt az illetékesség szempontjáról, kiemelvén, hogy egy utcarendezési ügyből kifolyólag a vármegyei közgyűlés hasonlólag kimondta már, hogy ahol fennálló szabályzat értelmében a tanács az első fórum, második a közgyűlés nem lehet. Ezután 40 aláírással névszerinti szavazást kértek. A szavazás megejtetvén, 95 szóval 23 ellen helyet adtak a fellebbezésnek. Érdekesnek tartjuk felemlíteni, hogy a főispán és az alispán a kisebbséggel — vagyis a pápai hatóság álláspontja mellett — szavaztak«. Nem füzünk hozzá bírálatot, hanem szórul-szóra hozzuk egy előkelő olvasónknak és munkatársunknak ez ügyben beküldött sorait: * Kijelentés, ijesztgetés, óhajtás. Egyik helyi lapunk a megyegyülésről szóló beszámolójában ama bizonyos ominózus ügyről írván, az állítólagos közerkölcs védelmét emlegeti. Nem lehet feladatunk azután a sok bizonyítás után, amely e részben testületek, intézetek és magánosok részéről szóban és írásban elhangzott, az érvek ujabb felvonultatása, csak röviden annyit, hogy ha egy leányiskola, amelyben több mint ezer lányka megfordul naponkint, nem érdemel meg ilyen védelmet, akkor lehet, hogy a sérelem »állítólagos«. Mi azonban ezt nem nem igen hittem a sikerben. De nem is gondoltam rá, mi lenne, ha egyet eltalálna. — Végre aztán egy igazán eltévedt kavics talált. Vergődés nélkül bukott alá a magasból lábaink elé. Bátyám diadalmasan nézett rám ... A diadal mámorát azonban hamar felváltotta a rettegés. Hátha meglátta valaki a gyilkosságot! Mert én, majd később bátyám is, annak tartottuk tettünket. Óvatosan néztünk körül. A következő pillanatban pedig a holt madár már zsebünkben volt s mi rohantunk a kert kapuja felé. — Csak a kapú közelében torpantunk meg. Nem mertük haza vinni a madárkát, gonoszságunk áldozatát. Szó nélkül kezdtünk a fal tövében ásni. Kis gödröt, hogy oda eltemessük. Körmünk fölszakadt, de mit sem törődtünk vele. Ujjunk vérzett, de nem éreztük a fájdalmat a belső miatt. Már nem mertünk egymásra nézni sem. Ajkunk széle lekonynlt. Szemünk könnyel telt meg s a madár sirbatételekor kicsordult. A könnyíátyolon át meglátva azonban a fecske ezer zománc fényjátékát felülmúló sötét-kék tollazatát, egy pillanatra a nagy szépség lebilincselt. A föld azonban hamarosan eltakarta. Mi külön-váltunk s jó darabig nem mertünk haza menni. Szavai végeztével mélyet sóhajtott. S én kitekintve a kávéház ablakán a rajzó fecskékben gyermeklelkek álmait láttam. És elfojtottam sóhajomat. Magam eié meredtem. Gondolkoztam a mondottakról. Nem tudom mennyi idő telt el így, csak arra eszméltem, mikor az én bús barátom vállamra tette kezét s ennyit mondott: — Hát ezért nem költöttek a íecskék soha apám házának eresze alatt. Már teljesen útra készen állt mellettem. A következő percekben meg már lehajtott fejjel haladt a kávéház ablakai alatt. Én szerettem volna utána menni. Megvigasztalni, de valami lekötve tartott. Hátha igaza van ? Minden esetre azonban a kinn folyó fecskerajzás nagyon néptelen volt a bennem telébredő gyermekkori emlékekhez képest . . . Aztán nem hallottam a bús emberről soha. Nyomtalanul eltűnt. Ahogyan csak egy magával foglalkozó ember eltűnhet a világból. Nem tűnt fel senkinek. Nem vesztette el senki. Ő maga nem hagyott itt senkit. Önmagát pedig magával vitte. Végzetes öntudatossággal. Teste valahol nagyon csendesen elpihent és szabadon bocsátotta mindig bús, csak cigányzenét és a gyermekemlékeket szerető lelkét... Ele.