Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-03-08 / 10. szám

4. PAPA ES VIDÉKE. 1914 március 15. Ha pl. a Kat. Körről szólok s azt ajánlgatom. Ha annak hasznát akarom látni s másokkal megismertetni: erkölcsi javakat szoktam emlegetni s ebben mások is igazat adnak nekem. Ügy gondoljuk a dolgot, hogy az életnek vannak ideális javai, amelyek közül sokat csak közös munkával lehet biztosítani s ettől visszavonulni nem való; ebből magát kivonni bárkinek is — alacsony és köznapias gondolkodásra vallana. Pedig talán lehet ezt a dolgot más szempontból is tekinteni! Lehet itt úgy okoskodnunk, ahogyan a vallásos hit ellenségei okoskodtak, amikor kiadták az útját a személyes Istenben való hitnek és a halhatatlan léleknek — de megtartották az erkölcstant. Ebben a dologban igen józanul számoltak ők a helyzettel. Oly józanul, hogy inkább elviselték a következetlenség vádját Nietzschétől, de azért még sem engedtek az erkölcsök után való vágyakodásból. ... A gyakorlati gondolkodású embert az jellemzi, hogy mindent megragad, ami célját, érvényesülését és boldogulását előmozdítja, Élesen számító eszével felismeri azt, ami nélkül el nem lehet és ezt elérni igyekszik minden erejével, bármily áldozattal. Azok az ideálisták és azoknál épülnek a légvárak, akik azt hiszik, hogy a mai körülmények között a katolikus élet érvénvesülhet és ellehet együttes működés nélkül is. Akik nem látják be, hogy a katolikusok összefogásának csak rágó, mély titkaim, miket senkinek fel nem fedhettem. Nem értett volna meg senki. S fájt, nagyon fájt itt belül. Még most is táj. Még most is szorongatja valami a torkomat. Akkor, kis gyerekkoromban még emésztett is s csak éjjel sirtam halkan, de keservesen... Lelkületem aztán fokozta szenvedéseimet, bajomat. Idegbaj vett elö. Vitustáncot járt az arcom. De szenvedéseimet eltitkoltam, fájdalmamat magamba fojtottam. Csak akkor tudták meg, hogy bajom van, mikor többször szinte élettelenül összerogytam, mert akaratom betegségemet nem tudta legyőzni. •— Ön — mondottam — nagyon sok keserűséget élt át bizonyára, de saját maga öntötte azt önlelkébe. Ön nagyon képzelődő. Mindenkiben ön ellen támadó ellenséget lát. — Ne higgye, ne higgye! Vagy hallgasson csak meg. Néhány kérdéssel kapcsolatban elmondok valamit, ami még akkor történt, mikor nem voltam olyan, a föntebb leirt lelkű. A kérdésekre nem kivánom, hogy előttem feleljen. Eeleljen önmagának. De őszintén. Ezt kikötöm. — Szülőházamnál jó nagy kertünk volt. Mennyi időmbe, mily nagy fáradságba került, mig apró lépteimmel bejártam minden útját! első pillanatra van u. n. ideális, vagyis a gyakorlati és mindennapi élettől elvonatkozott célja. Még ha hitbuzgalmi egyesülés volna is a Kat. Kör, akkor is nagyon a köznapi életbe szántana, így pedig kimondhatatlanul fontos anyagi érdekek istápolására is hivatott. Sajnos, hogy sokan ezt majd csak akkor fogják belátni, amikor talán már e hivatásuk a kat. köröknek feleslegessé válik. Addig pedig többre becsülik a maguk kényelmét, egyéni véleményét s egypár koronáját, mint a közös érdeket. Aggódva hallják, hogy a Kat. Kör új otthont kap, mert ez esetleg tagsági tehernövekedést jelent -— legalább pénzben. S boldogan hiszik magukról, hogy számító élelmességgel intézik életüket. Pedig egész gondolkodásuk ábrándok körül forog. Még annyira sem jutottak, hogy érdekeiket hideg reálizmussal felismerték volna! . . . Egy kis élelmességet és kevesebb ideálizmust vigyünk magunkkal a Kat. Kör közgyűlésére! M. J. Sokkal nagyobb volt ő, a már megboldogult, hogy sem mi, vidékiek, legalább is elfojthatnánk a bánat fel-feltörő sóhaját, ha már a koporsójára mi nem borulhatunk rá! Sokkal mélyebben élt ő a mi szeretetünkben, hogy sem a lélek könyhullajtásai nélkül maradhattunk volna akkor, midőn őt a harangok mélabús áriája bánatos zokogással siratta! Bár nem állhattunk ott a nyitott szájú sírgödör szélén, amely az ő megtört Mert apró voltam még akkor s az életet nem ismerő. A barackfa, a rózsával befutott lugas, a sok szép szines virág, miért nem kisérhettek végig egész életemen? Miért szakítják le durva kezek a gyermekálmok, gyermekévek finom nebántsvirágait ? Miért csinálnak virágos kertből temetőt ? Almok temetőjét ? Miért ? Remegve, szinte szenvedélyesen mondta e szavakat. Cigarettája már régen kialudt, de hüvelyét még mindig rágta. Annyira belemélyedt önmagába. A múltjába. Nem mertem félbe-szakítani szavait. De nem is kellett. Várt néhány pillanatig, aztán kissé megnyugodva, higgadtabban beszélt tovább: — Azt hiszem, ez a legérthetetlenebb »miért«. Nem is kell, hogy mégis eláruljam nézetemet, készakaratos durvaság, rossz szándék az ilyenhez. A véletlen, az élet maga az álmok legvadabb gyilkosa. Egy öntudatlan látás, egy akaratlanul meghallott szó, virágszirmot szakasztó dérré válhatik. — Velem ilyen történt egy forró, tikkasztó nyári délután. Mikor csöndes a falú. Halkan dolgozik a gazda a mezőn. Pilledten a mesterember műhelyében. A kutyák amott boglya tövében, emitt verandán árnyékba testét tőlünk elragadta; bár nem hallottuk, mint ébresztgették a koporsójára aláhulló göröngyök őt, a mélyen alvót, vissza az életre, mintha csak azt kiáltották volna neki: »jöjj vissza, ne menj el, győzelmed még nem teljes; még sok a tennivaló; még nem pihenhetsz meg!«, azok az aláhulló göröngyök azért mégis ráhullottak a mi szivünkre is, kik távol voltunk tátongó sírjától! Csak közönséges tanár volt és hozzá még iró. Mily két prózai név, ha csak ugy felszinesen tekintjük! Pedig kincsek rejlenek abban a tanárban, iróban egyaránt, mint a sima tükrü tenger fenekén igaz gyöngyök, nemes korállok, ha jól teljesíti feladatát! Serdülő ifjakat, — mint mondani szokták —a haza reményeit neveli a tanár, lelkeket idomít, alakít ki s tőle függ, hogy miként lesz az alaktalan márványból nem sikerült csodaszülött, vagy fenséges olympjsi Zeus! Az iró szerepe még ennél is nagyobb: ő mint kiapadhatatlan forrás ontja vizét, melyre rájárnak inni mindazok, kik megszomjúhoznak korkülönbség nélkül és mily fontos, mily életbe vágó kérdés, vájjon az a kibugyogó viz kristálytiszta forrásviz-e, vagy bacillusokkal megfertőzött, halált hozó talajviz-e! 0, a megboldogult, tanár volt és iró, — mint irónak Görcsöni Dénes neve volt — de mindkettő nemes értelemben. Olyan helyen működött mint tanár, — a fővárosban — ahol a nevelőnek ezer és ezer baja akad azzal az idomtalan anyaggal, majdnem azt lehet mondani, hogy kész rossz anyaggal van dolga; bele kell vágni azt a vésőt százszor és ezerszer, mig valami szilánk lepattan róla és őt tanítványai mégis szerették. De főleg mint iró öntötte ő ki erejét, kamatoztatta fényes tehetségét, mély ismeretét. Katolikus iró volt szívvel-lélekkel; mint Írták róla, »a kat. Egyház világi apostola!« Szívében talán szent Pál igazmondó bátorsága és Pázmány Péter erős szarkazmusa élt! húzzák magukat . . . Ilyen csöndes délután kis darócruhás, bocskoros tót fiú jött be udvarunkba. Nagy, őzike-kiváncsi szemekkel nézett körül s a sok látnivalón majd elfeledte, hogy éhes. A konyha látása azonban hamar eszébe juttatta, hogy miért is jött be. Nem félt semmit. En féltem helyette, mert tudtam, hogy apám nem szereti az alamizsnáért könyörgőket, a tótokat pedig teljesen gyűlöli. Eddig nem vette észre a fiút. De észrevehette minden pillanatban. Anyám is titkon nyomta markába a jó karaj kenyeret. De nem merte neki megmondani, hogy fusson. A fiú pedig mohón harapott bele. Egészen lefoglalta az evés. Lassú léptekkel haladt végig az udvaron. — Mikor az udvar közepére ért, észre vette apám. A következő pillanatban már korbács volt kezében s ment a fiú után. Lassan, hogy el ne futhasson. Kiáltani szerettem volna neki: fuss! És torkomon akadt a szó. Csak megmeredt szemmel bámultam előre. Féltem a bekövetkező események látásától, de nem tudtam szemem onnan elfordítani. — Aztán utol érte apám a kis tótot és egy irtózatos korbácsütéssel földre sújtotta. A földön fekve kapta a második ütést,