Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-03-01 / 9. szám

6. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1914 március 15. fajta ügyekhez közünk sem volna. A mai felületes gondolkodás,--amely semmi összeszedettségre sem képes; amelynek komoly számvetésre és az életproblémák fejtegetésére és végiggondolására az újságolvasás és szórakozások miatt nincs ideje és kedve: a legnagyobb fokban hálás lehet a hamvazó szerdai figyelmeztetésért — ha ugyan rászánja magát arra, hogy részt vegyen a hamvazáson. Ha valakinek orvos tanácsára kell böjtölnie: azt a társadalom sajnálja és minden módon együtt érez vele. Ha azonban avval mersz előállani, hogy vallásod miatt böjtölsz -— a sajnálat ismét kijár érte, de egészen más értelemben. Mert a mai »felvilágosult«, »öntudatos« és »erős egyéniséggel« biró világban valamennyien olyan szolgalelküek vagyunk, hogy szabadulni akarunk az elmúlt századok minden hagyományától, ha mindjárt a napnál is világosabb előttünk annak hasznossága és o szükségessége. Ezt a gyengeséget akarja támogatni az egyház, amikor a bojt elején szemléltető oktatásban részesít bennünket a világ hiúsága és a magunk halhatatlanságának téves ábrándja felől. Kell nekünk ez az oktatás nagyon, kell erős felvilágosítás, mert különben a mindennapi élet feledékenysége és a társadalmi élet öntudátlansága diadalmaskodik rajtunk és belénk szuggerálja azt a könnyelmű felfogást, amely mosolyog azon, hogy még mindig vannak emberek, akik nagyböjtről beszélnek. Hogy valaki kevesebbszer egyék húst; hogy — hacsak nehéz munkája miatt rá nem szorul — este és reggel kevesebbet egyék a szokottnál, máskor pedig napközben egyáltalán ne. Hogy felhagyjon a zajos szórakozásokkal és táncmulatságba semmi esetre se menjen. Hogy néha-néha rágondoljon Jézus Krisztusra, akihez valahogyan nagyobb közünk van így nagyböjtben — hiszen az O szenvedéseinek emlékére van! Hogy buzgóbb legyen vallási kötelességeinek teljesítésében! Hogy a húsvéti gyónás el ne maradjon! — Bizony ezeken ma már túl van a városi társadalom és nem érzi, hogy szüksége volna rájuk! Pedig az az áldozat, amibe mindezeknek teljesítése kerül, nemcsak kellemetlenség. Hanem az öntudatos és szép életért hozott áldozat az. Harc a lelki eldurvulás, a szenvedélyek fojtogató ereje ellen. Jellemgyakorlat és a szabados vágyak megfékezése. És még valami, ami talán mindezeknél is fontosabb . . . Gondoskodás arról, hogy a halandó testben a halhatatlan lélek örök boldogságának vessük meg alapját a lélek érdekeinek gondozása által . . . Sajnáljuk a kecskefüz hajtásának gyors végét. Megértő és a természet szépségén lelkesedni tudó lélekkel hallgatjuk panaszát. De csak azt mondhatjuk neki: »Mindnyájunknak sorsa ez«. Ne sajnáld, hogy tovább nem ringatódzhatol a patak partján, mert előbbutóbb úgyis tűzre jutottál volna. Vigasztaljon az a tudat, hogy mostani elmúlásod mégis csak nemesebb cél érdekében történt és nekünk szemléltető előadást tartottál a mulandóságról. Hiszen ma az iskolákban mindig a Szemléltetést alkalmazzák a tanító bácsik. P. G Carneval. (Zs. S.) Langyos, tavaszi napsugár szövődik át ablakomon és itt vibrál az Íróasztalom sarkán. Merész ugrásokkal még a papirosomra is rátáncol, sőt felkúszik a szememre, hogy szinte alig látok tőle. Tán onnét veszi ezt a merész kacérkodást, hogy felolvasztotta a tél fagyos kérgét! Igaz, ez szép volt tőle! De azért kár ez az elbizakodottság! Nem hiszek neked februári napsugár. Megcsalsz. Megcsalod a rügyet, minden élni akarót, minden életre támadót. Hamis vagy kis napsugaram. Csak szimulálod a tavaszt. Avagy kárpótolni akarsz Carneval herceg szomorúságáért, aki az idei farsangon ugyancsak lehorgasztott íővel, kedélytelenül ült trónusán. A régi jó világban milyen hetykén, milyen petykén lépett be udvarával és tróntermek gyúltak- föl megérkezése örömére Kárpátoktól Adriáig! És ma? most? az eddigi mulatságok olyanok voltak, mint a balkáni pokkoló cárok, akiket a filmgyáros fizetett, hogy a harctéren lekaphassa őket a világ minden vetítő vásznára. Illett is móresre tanítani Carneval Őfelségét, mert nagyon elkapatott legény volt, majd olyan, mint hatalmuk delén a Bourbonok. Neki is egy egy farsang alkalmával a fényűzés Versailles© kellett. Hódolni neki otthonszöttesekben — ahogy dédanyáink De elkalandoztam, elragadtak az emlékek tüzes szekerei. A »garas«-ról akarok szólni. Tehát. Akkora aranyifjúság, mint akkor Kapósban volt, s olyan meleg, őszinte barátsággal összekapcsolt, nem hiszem, hogy még adódjék. A törvényszéki, vármegyei és patvarista ifjúság, a 44-es gyalogezredi és honvédségi fiatal tisztek (mig az utóbbiakkal t. i. a katonákkal való barátkozást meg nem zavarta a boszniai okkupáció, különösen Somogyban sok keserűséget okozott eseménye), voltunk tán százan is, s ezekhez »kültag«-kép öreg urak, — de csak hozzánk viszonyítva öregek. Volt tehát elég alkalom név- és születésnapokra, amelyeken Mari néni fényes csirkepörköltekkel és fejedelmi turóscsuszákkal táplált. És a lányok: a festői szép Zsófika a hollóhajú és Józsika a szögszinü hajzatu, természetes kellemükkel, okos beszédükkel, amikor a felszolgálás véget ért, közénk telepedtek s kellemes csevegéssel, ügyes visszavágással ami — mindig tisztességes — évődésünkre, egészen családias hangulatot adtak a mulatozásnak. Ezek a lánykák, társadalmi állásukat messze felülmúló műveltségükkel, olvasottságukkal -— hisz egész könyvtárakat hordtunk nekik, — egyenesen bámulatot keltettek. Stylusuk, — mert ha egyik-másikunk távol volt Kapóstól, élénk levélváltást folytattunk —, kifogástalan, épúgy mint magaviseletük, aminélfogva az egész város, még az asszonyok is becsülték őket és — ami ott az időben nagy dolog volt — soha rágalom vagy gáncs őket tárgyává nem tette. Pedig határozottan temperamentumosak voltak, különösen Zsófika, de indecensnek senki sem látta őket, dacára annak, hogyha cigány volt, tánc is volt. Azután én elkerültem onnan, fiatal kezdő ügyvéd lévén messze, Győrbe vitt az élet. Egyszer egy évre rá — Istenem, annak is 34 esztendeje — még megfordultam ifjúságom aranynapjainak szinterén és volt öröm; a sok-sok barát és a kedves lányok, mint egy hazakerült testvért fogadtak s mégegyszer, utoljára felujult a sok vidám estének rövidtartamu ismétlődése. Azután már többé nem láttam a kedves tanyát, s ha a vasúton arra utazva többször, kerestem, nem találtam helyén. A terjedő, amerikai arányokban fejlődő város elnyelte azt a kis földfokot, ahol, ott a Kapós partján, a csárda és kertje állott . . . Egyszer, hamarosan látogatásom után, nagyon meglepő, nagyon elszomorító levelet kaptam Józsikától: Zsófika, az életvidám, a viruló Zsófika rövid, de borzasztó szenvedés után meghalt. Meleg, őszintén bánatos részvétválaszomban alig mertem kérdezősködni a halál oka iránt; olyan ösztönszerűen éreztem, hogy itt nem a természet rendje, valami betegség utján, működött, itt valami váratlan, rettentő katasztrófának kelle történnie. Barátaimnak irtani; az egyik a megveszett Pici kutya harapását irta okul és hogy mily iszonyú kinokat szenvedett szegény leány a betegségek legszörnyübbjében, a másik egy kilátástalan, szerencsétlen szerelem áldozatának mondta Zsófikát, aki méreggel oltotta volna ki fiatal életét, — bizonyosat sohase tudtam meg. Józsikával leveleztem, de bár a szegény elköltözöttről mindkettőnk leveleiben mindig volt szó, én természetesen magát a szomorú véget soha nem érintettem. Én rám ez az eset nagyon hatott. Nem csoda, hisz uj talajba csak akkoriban átültetve, lelkem, emlékeim sok-sok gyökérszála a kedves városhoz kötött, amelyben boldog ifjúságom feledhetlen napjait töltérn s ezekközt az emlékek közt el nem halványult képben élt az a kis tanya és kedves háznépe. Nem is csinált, de igaz érzés szüleménye volt az a kis vers, amit a »Somogynak« (amelynek és sok más vidéki lapnak hűséges munkatársa voltam) küldtem, s amelyet nem hiúságból — amire azt hiszem jogom sem