Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-03-01 / 9. szám

1914 április 12. PÁPA ÉS VIDÉKE 3. mulattak — nem lehetett. A zsebek pedig kiürültek. Lirum-lárul nincs farsang. Pedig, hogy nincs, az súlyos szociális baj. Nagy a drágaság! Kevés a pénz! Szorít a csizma. Rövid a takaró és mi mégis hosszasabban nyújtózkodunk. Elég hosszú ideje volt a farsangnak. Kidühönghette volna magát. Volt is táncmulatság, tea-estély, víg-estély vigság nélkül, de elég. Egyik-másik sikerült is úgy-ahogy, de a legtöbbje semmit sem hozott az illetó' egyesület konyhájára, sőt volt nem is egy olyan, amelyikre rá kellett fizetni. Amelyik pedig a nagy reklamírozás mellett mégis sikerült, igazi vigságot, kedélyességet alig találtunk benne. Bizonyos nyomasztó hangulat uralta általánosságban az idei bálokat. A kedélyes farsangi mulatságok az esetben volnának restauráihatók, ha letennénk arról, hogy erőnkön felül a fényűzés ingoványába merüljünk. Mig ezt nem tesszük, addig mulatozásunk erőltetett, álcás lesz, addig a poharunk fenekén mindig ott lesz az — ecet. Pedig mily egyszerű volna divattá tenni az egyszerűséget és száműzni a fényűzést. Ne gondoljuk, hogy ipar és kereskedelem nem boldogul az új divat fordulóján. Iparnak és kereskedelemnek tömegfogyasztásra van szüksége. A cikk minősége nem számít! XIV. Lajos fényűzése nem tudta az ipart és kereskedelmet fellendíteni, csak nemzetét elsorvasztani, mert a nemesség a királyt majmolta s a fényűzés orgiáját ülte. A fényűzés kórsága mindig a magasból terjesztve válik divattá s mindig csak a társadalom élén állók állíthatják meg őrületes rohanásában. Ez legyen szemünk előtt s azért kövessük a főrangú hölgyeket, akik ma már a lehető legegyszerűbb ruhákban farsangolnak. A körömig való brilliáns gyűrűk sokasága ma már igazán csak a parvenük disze. Ízléses hölgy csínján bánik velük. Bánjunk csinján egyéb fényűzéseinkkel is és Carneval Őfensége arca is azonnal kiderül s visszatér báltermeinkbe az igazi kedélyesség, az igazi jókedv. Addig azonban minden csak látszat, csalóka, hamis februári napsugár. »Karikatúra«. (Zs. S.) A helybeli »Leányegyesület« mult vasárnapi vigestélyén olyan inzultus ért bennünket, mely felett több okból nem térhetünk napirendre. Halmi Bódog, sárvári kir. jbiró, mint conferansz, egyéb mondani való hiányában nevetség tárgyává igyekezett tenni lapunkat, különösen pedig lapunk határozott keresztény szellemét illette sértő gúnnyal. Csak természetes, hogy az ünnepély után főmunkatársunk előtt jónak látta menteni eljárását s Pilátus módjára *szemforgatva« mosta kezét, hogy sértő szándéka nem volt, csak »karikatúrában* festett le bennünket. Mi azonban nem tűrjük az ilyen kendőzött, álarcos frivolitást, ami nem más, mint jó képpel gonoszkodni, finom stíllel piszkolódni. De ha már Ön karikatúrát csinált rólunk, ne vegye zokon, ha átvesszük az Ön »konferansz« szerepét és bemutatjuk a mi közönségünknek: Halmi Bódog, conferansz, (mellékfoglalkozásra sárvári kir. járásbirój középtermetű, 40 év körüli cvikkeres, Ízlésesen öltözött, ízlésesen kopaszodó úr, aki elég »ízléstelenül« conferál olyan dolgokról, amikhez nem ért és amikről conferálni nem való, nem illik még magántársaságban sem, annál inkább nem a »Leányegyesület«, estélyén. Irodalmi téren csupán három kiválóságot ismer: magát, Adyt és Bükky György III. éves jogászt. A többi »smarn«. De azért büszke a »modern«--ségére\ Köszönöm az e fajta »modernséget«, mely elfogultságában a leányszobák fehér falát is képes bepiszkolni, mely — mint azt conferálásának első részében tapasztaltuk — még a poezisben is bizonyos felesleges cifraságot, hímet lát, mely ellenkezik a komoly tudással, a komoly élettel. Az Ön fejetetejére állított okoskodása, mely sokban, talán mindenben megegyezik az Ön »halhatatlan« Írójának, Bükky György III. éves joghallgatónak felolvasásával; megvet minden zzépet, idealizmust és ez a megvetés azután lassanként kiterjed mindarra, ami az embernek vigasztalója, istápja szokott lenni. E megvetésben, a szépnek e gúnyos negációjában nevelkedett nemzedék, az igaz, hogy nem lesz gyönge szivü, se könnyenhivő, se túlságosan könyörületes; nem fog csalódni de hinni sem; nem fog gyűlölni, de szeretni sem. Az élet himporát nem ismerve, élvezetekkel kendőzi majd annak géniuszát és mert csak a realizmussal alkuszik, meg fogja találni azt a keskeny mesgyét, mely az igazi ember és a törvény megszegése között látszik. Ilyen »modernséggel« pedig nem lehet egy nemzetet fenttartani, csak megölni. De ehhez Ön nem ért! Hogy is értene? Ez magasabb keresztény etika! . . . így érthető csak meg, hogy a saját lelkéből vette azt a »homorú« tükröt, amely ról unk olyan torzképet mutatott. Az ilyen homorútükörlelkü emberek nem tudják a valóságot adni, tükrözni. Tán nem is tehetnek róla! És ezt a torztükörképet állította oda mirólunk a pódiumra! Sokan megnézték. Körülállták. Talán akadtak olyanok is, akik nevettek neki. Hogyne! Hiszen a régi állatkert homorú és domború tükrei előtt is mindig állottak olcsón mulatók. Lehet karikatúrát csinálni anélkül, hogy bárkit is sértenénk vele. Aki pedig nem ért hozzá, jobb, ha nem kontárkodik bele. Ugy látszik Halmi Bódog ezen a téren nagyon gyönge legény, azért fogadja meg jó tanácsunkat: »sutor, ne ultra crepidam«. Sajnáljuk, hogy ez az incidens ép a lenne, -- hanem mert epilógusa, záróköve a gondtalan ifjúságnak, ide irok: Nem, nem lehet . . . 1880 szept. 26. Nem, nem lehet, hisz tegnap volt csupán csak, Hogy a kezemben nyugtatád kezed; Olyan meleg volt, mint a hő barátság, Hogyan lehet, hogy már ma oly hideg ? Hazug a szél, amely mióta délről Arad felém, ily hírt hozott csupán ? Hogy kérdhetném, vajh' van-e még minálunk Lény olyan, aki gondol én reám ? Igaz, való, hogy ismét ifjú élet Kereste fel a túlvilág ködét ? Igaz, hogy néked adta szemfődőkép Az elmúló nyár sárga levelét ? O gondolunk rád, emlékünkben élve Maradsz te mindig enyészhetlenül; Vígság helyén bár, s pohár lesz a kézbe', — De minden szemben egy-egy könyü ül. Utolsó érintkezés, utolsó hírhallás volt, hogy Józsikától eljegyzési jelentést kaptam, s szives meleg meghívó sorokat az esküvőjére. Amerikába Clevelandba vitték, de én a Kaposi esküvőn nem voltam ott, a nagy távolság s az én gyakori betegeskedésem lehetetlenné tették. Szivemből kívántam az jfju menyasszonynak boldogságot, s azóta, egy emberöltő óta nem tudom él-e, hol és hogyan ? Kegyednek Asszonyom azonban végtelenül hálás vagyok azokért a sorokért, amelyek regényében életem ez édes korszakát olyan elemi erővel frissítették fel. Nagyon jól emlékezem boldogult édesatyjára a színpadról is, a »Garas«-ból is, sőt valószínű, hogy Nagyságodat is, mint apró lánykát láttam abban az oly híven lerajzolt szobában, amelyben annyi bútor volt, de amelyben mégis sokszor annyian megfértünk. A leirást valóságos telepathiával olvastam; most ez jön, a kerek asztal s most mindjárt a politúros fapagoda, amelyet ha a tetőgombnál fogva kifordítottunk, úgy hogy ajtajai mind feltárultak, elkezdett muzsikálni. És alig hogy rágondoltam, ott volt nyomtatva. És azok, akik ezt a meleg otthont benépesítették: Samu bácsi, komoly, de nem kedélytelen, a még mindig szép fiatalos mama, s a két jó tiszta, szép lány. Ezer más emlék kelt életre ezek hatása alatt, nem csoda. Három eseményteljes •— dehogy is esemény, csak átálmodott, átküzdött, átélvezett, — év emlékei ezek, keserűek, édesek, vegyest. Amikor ugyanis én odakerültem, halálra itéltnek éreztem magam, akinek tán még egy-két borongó ég alatt, napsugár nélkül átkinlódandó éve van hátra; hisz hánytam a vért 22—23 éves korban. Az Isten és Balatonfüred áldott savója megmentett és én az újra éledő reménykedésével ott kezdtem élni Kapósban. Szolid mulatság, jóbarátok, meleg szivek, és — becsületünkre legyen mondva mindnyájunknak — a teljesített kötelesség felemelő érzetében. Mert ha mulattunk is, ezt csak az arra szánt időben tevénk és senki közülünk le nem tört, s még ebben is volt részük Zsófikának és Józsikának, akik minden dolgunkat tudták, bennünket testvéri szeretettel buzdítottak és sikereinknek tán nálunk is jobban örültek. De talán ideje már, hogy e hosszú, valószínűleg csak magamnak érdekes Írásnak vége szakadjon. Bocsásson meg érte Asszonyom, de Ön az oka, miért ir oly élethűen és miért irja Johankát úgy, amint valóban történt: még a szereplők neveit s a szinteret is meghagyva. De én mégis csak hálával tartozom Kegyednek, mert ami a többi olvasónak csak betű és mese, nekem élőkép, nekem egy rég elmúlt boldog idő vissza és újra álmodása; majdnem átélése, amely ritka örömért, amely ritka élvezetért méltán mondhatok köszönetet. Vagyok Nagyságos Asszonyomnak alázatos szolgája: Martonfalvay Elek.