Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-02-08 / 6. szám

4. PAPA ES VIDÉKE. 1914 február 42. letenni — szintén semmi biztosat nem tudhatunk. Nincs is reményünk hozzá. Nincs pedig azért, mert a folytonos anyagi zavarokkal küzdő állam aligha adhat sok százezerre menő államsegítséget egy vidéki kórháznak, midőn a fővárosiakkal sem tudja megtenni. Nincs azért sem, mert a városi képviselők is meg fogják gondolni, hogy mennyivel emeljék az amúgy is magas pótadót. De legyünk őszinték, vessük fel komolyan a kérdést: van-e szükség az új közkórházra ? Hogy e kérdésre megfelelhessünk, először jelenlegi, évszázados kórházunknak, az irgalmasok kórháza elejtésének okait kell kikutatnunk. Egyet előre is megengedünk, azt tudniillik, hogy sem jelen nagyságában, sem berendezésében nem felel meg városunk népességi számának, sem a kor kényes igényeinek. De másrészt azt se feledjük, hogy akárhányszor a jelenlegi kórházban is alig lézengett egy-két beteg. Nehéz esetekben ugyanis — élve a jó összeköttetéssel — Pestre vitték és viszik a jövőben is a beteget és akárhányan szivesebben ápoltatják magukat családi otthonukon. Aztán tett-e a város valamit, hogy viszontszolgáltatásképen emelje a mizeriek kórházának színvonalát ? Igen tett. Másfél század múlva. De akkor is mit? Csupa hálából megvonta ez ősi, életerős és aránylag elég olcsón kibővíthető intézménytől bizalmát s elhatározta új közkórház építését. És miért? Talán mereven elzárkózott a régi kórház a tovább-fejlesztéstől ? Szó sincs róla: az irgalmasok késznek nyilatkoztak kórházuk modern kifejlesztésére és a várostól eléjük terjesztett feltételek elfogadására. Talán kifogásolható módon bántak a betegekkel, vagy jogos és okos ok nélkül fogadtak be és utasítottak el betegeket ? Mi más vallású, különösen református polgártársainktól egészen az ellenkezőt halljuk. Csak a legutóbb támadta meg őket a munkásbiztosító pénztárnak mindenkibe belekötő és egymásközt is meghasonlott vezetősége. De ugyancsak elverték volna a port a rágalmazókon, ha az irgalmasok nagylelkűen meg nem bocsátanak. Talán rossz helyen van az irgalmas kórház? Dehogy! Pápa legfőbb utcáján, a városnak majdnem közepén, minden részről könnyen megközelíthető helyen. Talán a nagy forgalom zaja káros rá ? Nem az utcafronti termekben helyezik el a betegeket; s azon a részen már az utcai forgalom is ritkább és kevésbé zajos. Talán rossz a levegője? Éppen nem! Hisz a város legmagasabb pontján van, a városnak egész szélén húzódó Jókai-utcában s így első kézből kapja a friss bakonyi levegőt. Ne akarjuk a kórházkitelepítéssel is Budapestet majmolni! Ott a centrumban igazán rossz a levegő; a telefon, autómentőkocsik meg eltüntetik a távolságot. Egészen más a helyzet Pápán. Nem marad más hátra mint, hogy magán vagy politikai érdekek, vagy felekezeti gyűlölség teszik szükségessé a mizeri kórház mellőzését. A legvalószínűbb, hogy összejátszik mind a három. Hát hiszen ezek is szempontok, de nemtelen szempontok, úgy egyenként, mint összevéve! Nem érdemlik meg a szót, mert a napnál világosabb érveléssel sem győzhetők meg. De legalább a legutolsó pontra vonatkozólag mégis felteszem a kérdést. Vájjon a fizetett, vagy a hitvallásos önkéntes ápolókban bizhatunk-e meg jobban ? Eelelet helyett két esetre felhívom a figyelmet. A liberális lapok, tudom, elhallgatták őket. Mióta a betegápoló szerzeteseket és szerzetesnőket kiverték Franciaországból, sokszor büntetnek ápolókat rossz bánásmód, betegek megmérgezése, elevenen eltemetése miatt, mert, tetszik tudni, vannak áldozatok, miket pénzért nem lehet meghozni. A másik eset: Clemanceau-é, a nagy egyházüldöző, francia miniszter-é. Mikor barátai megfeddették a súlyos beteg minisztert, hogy miért apáca van mellette, azt mondotta: »mert súlyt helyezek rá, hogy jót ápoljanak«. Vannak Pápán úri emberek, kik attól félnek, hogy a mizeriek megtérítik a másvallásúakat. Tudtunkkal 150 év óta még egyet sem kereszteltek meg. Ha mindezek ellenére is megvalósítják a közkórházat, tudni fogjuk, hogy honnan fú a szél. Csak aztán ne farizeuskodjanak másvallású polgártársaink s ne minket illessenek a »kizárólagos«, a »türelmetlen« jelzőkkel! Hadd kérdezzük még meg teljes jóakarattal: nem lesz-e zajos helye az új kórháznak az egyre fejlődő, hatalmas teherállomás mellett ? Nem lesz-e kőszénfüstös, rossz a levegője? Ha a temetőnek akar nagyszállítója lenni, hát szemben lesz vele. De akkor a temetőt roppantul ki kell bővíteni, illetőleg új temetőt kell létesíteni, mert a katolikusok nem engedik a magukét köztemetővé tenni. De okos dolog-e ez a vasút mellett, hol a legtermészetesebb tere van a továbbfejlődésnek, gyáraknak, munkásházaknak. Nem lesz-e egy kicsit igen messze az új kórház a mizeriektől félő másvallású publikumnak? Különösen sürgős esetekben ? Ott fejezzük be, ahol kezdtük. Jusson eszébe az újabban kultúrpalotát is emlegető, szegény városunknak, jusson eszébe a fejlődés minden egyes Sőt nincs manapság még egy költő, aki nagy termékenységében a jó költemények mellett annyi rossz poémát bocsátana nyilvánosságra, mint épen Ady Endre. De hát mit számít ez a híveinél ? Az Ady-név elég jóhirü és hangzatos ajánlat, ha a portéka különben még oly keveset érő is. Mint oly sok költőtársa, Ady sem nagyon lelkesedik a mi ezeréves hazánkért. Ugy »szereti« Magyarországot, hogy nem tudja elfelejteni Párist, az ő Bakonyát. Páris szivén fekszem . . . Itt halok meg, nem a Dunánál, Szemem nem zárják le csúf kezek. Mennyi lenézés szól felénk e sorokból: Gémes kút, malom alja, fokos, Sivatag, lárma, durva kezek, Vad csókok, bambák, álom-bakók, A Tisza-parton mit keresek ? (A Tisza-parton.) Máskor a szeretet melege így árad felénk: A Duna-táj bús villámhárító, Fél emberek, fél nemzetecskék Számára készült szégyenkaloda, Ahol a szárnyakat lenyesték, S ahol halottasak az esték. (A Duna vallomása.) Maga mondja a magyar fajról: »olykor utálom, olykor szeretem"(Pimasz szép arccal)« . . . ó, mert nagy bajok vannak idehaza; Otthon bolondját járja a világ . . . Magyar Bábelnek ostoba kora, Ments Atyaisten, hogy benne legyek ,.. Robogok honról rejtett vonaton. Ebek hazája ma, nem az enyém S ha marad csak egy hivöm, szent legény, Még a holttestem is ellopatom . . . (A perc-emberkék után). Párisban mi más az élet! a magyar mezők elátkozottak, de Páris »nyugtató nyugtalanság, boldogítóbb a szerelemnél«. Szaladok vissza a karodba, Soha forróbba, soha jobba! . . . íme, megifjodtam . . . Csupasz, bús erdők, vén hegyek, Kacagjatok ki: elmegyek A városoknak Városába! (Utolszor még Párisba.) Tudjuk, van ok az elégedetlenségre nálunk, de a hazájáért annyira rajongó Petőfinél is jóval nagyobbnak kell lennie annak, aki úgy fejezi ki a magyar elégedetlenséget, mint ezt Ady teszi. O hivatkozik kö/be-közbe magyarságára is (En nem vagyok magyar? Ez a fajtám, nem szégyenlem), de sajnos, a föntebbiek után már az sem vigasztaló, ha igy énekel: Ha százszor is elfordulnék, Csaló tánc ez véges-végig, Baj van ma Magyarországban S meg fogom várni a végit, Utálatos, szerelmes nációm. S vájjon mi lesz a vég ? ő is csak ennyit tud: »nincs oly komisz sors, mit meg nem érdemeltünk». . . Az érzékies hangra is uton-utfélen találunk nála példákat. Sem Ízlésünk, sem terünk nem engedi, hogy efajta mutatványokat közöljünk, csak néhány címet irunk le állításunk igazolása végett. Micsoda forró, szenvedélytől izzó, fojtó levegő csap felénk a következő versekből: A Hágár oltára, A szerelem eposzából, Utálnak, de csodálnak,. Vérmuzsikás, csodálatos harc, Ó nagyszerű szerelem, A vállad, a vállad, stb. Nincs itt ideál-érzés, pedig enélkül olyan a költészet, mint a madár szárny nélküL »Az élet utóvégre is sok mindent ád a fizikai szerelmen kívül, de az élet-érzések gazdagságával Ady nem gyönyörködtet bennünket (Kőszegi László: Az igazság Ady körül.)«. Vérszívó csókok, halálos ölelések mindenütt!"