Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-02-08 / 6. szám

1914 február 43. PAPA ÉS VIDÉKE. 5. tényezőjének megtervelése előtt: hogy jój ha növekszik a gyerek, de ha a beteges növekedés következtében mell­bajos lesz, elpusztul: sovány vigaszta­lása lesz akkor a szülőknek, hogy leg­alább hosszabb koporsót kell csináltat­niuk. Kelemen Krizosztom. Városi közgyűlés. — 1914 február hó 4. — A sok személyes kérdés mellett, ame­lyeket Cseh-Szombathy László dr., v. főorvos ló éves körorvosi szolgálatának nyugdíjba való betudása iránti kérelme idézett elő; szinte elenyészett — a város nagyközönsé­gének szempontjából sokkalta fontosabb ügy: városi tüzifadepónak a felállítása. Az élelmiszer drágasága ellen, különö­sen a husdrágaság ellen van már hathatós védőszerünk, mumusunk: a városi husszék, amellyel nem egyszer sikerült leszállíttatni a méregdrága húsárakat. A tűzifa és szén beszerzése, —- külö­nösen ilyen kegyetlen tél idején, — nem kisebb mértékben súlyos, mint az élelmisze­rek drágasága. A kereskedők, sőt a falusiak is, akik hetivásárok alkalmával behozzák pia­cunkra a fát, olyan lehetetlen árakat kérnek egy kis csille rőzséért, hogy szinte megbor­zad az ember háta. Alig van még egy olyan szükségletünk, amely árban oly magasra szö­kött volna, mint a tűzifa. Tehát már nagyon is itt van az ideje, hogy a város vétót mond­jon az e téren is fellépett uzsoráskodásnak és a közönség érdekében el kell követnie mindent, hogy ezen a téren is mennél előbb elviselhető állapotokat teremtsen. A v. főjegyző ugyan azt mondotta, amikor a közgyűlés előtt ez ügyet reterálta, hogy az eddig beérkezett ajánlatok olyanok, hogyha azokhoz hozzászámítjuk a kezelési költségeket, akkor a város — ha a keres­kedők által ez időszerint megállapított árban akarja adni a fát —rá fog fizetni. Hihetetlen! A kereskedők kijönnek vele, sőt gyarapsza­nak, a város pedig ráfizetne? Ha az eddig beérkezett ajánlatok magasak, kutatni kell olyan források után, amelyeknél úgy a vá­ros, mint a közönség megtalálja a számítását. Alkalmas, ügyes ágensről kell gondoskodni, mert a helybeli tüzifakereskedők bizonyára minden rendelkezésükre álló eszközt meg­ragadnak, hogy a várost a konkurencia teré­ről leszorítsák. Idejében kell ez ügyben az erdőtulajdonosokkal érintkezésbe lépni, még pedig személyesen bonyolítani le az ilyen nagyfontosságú kérdést. Erős a reményünk, hogy úgy a városi tanács, mint annak feje, a polgármester át vannak hatva ennek a nagy horderejű szoci­ális intézménynek fontosságáról s első és legszükségesebb kötelességüknek ismerik an­nak mielőbbi gyors életbeléptetését. A másik ügy, amelyről szólni akarunk egy interpelláció keretében vetődött felszínre Arról volt ugyanis szó, hogy a véderő eme­lése alkalmával városunk is tegye meg a szükséges lépéseket a hadvezetőségnél, hogy hozzánk is helyezzen legalább egy ezredet. Nem tartjuk — a város szempontjából — olyan eminenter szükségletnek katonaság idehelyezését, amiért érdemes volna deputá­ciót meneszteni még Bécsbe is. Nem pedig azért, mivel a katonaság nem hozza meg sem a város, sem pedig az összlakoság ér­dekében azt a hasznot, amelyre joggal szá­míthatnánk azokkal a kedvezményekkel, sőt anyagi áldozatokkal szemben, miket a váro­soknak minden ilyen alkalommal ki kell izzadniok. Ingyen telek, a kaszárnya építé­sére, gyakorlótér, barakkok építése, sőt a kaszárnya építéséhez is némi hozzájárulás és még ki tudja hányféle cimen kell 'a város­nak adóznia, hogy hozzájusson egy ezred katonasághoz. Ezzel szemben a tisztikar ki­vételével alig számbavehető az a szükséglet, amelyet a katonaság városunkban szerezne be. Csupán egy-két vendéglősnek csinálnánk csak hasznot, mert a ruhafélét részint házi­lag készítteti, részint valamelyik nagyobb cégnél szerzi be a hadvezetőség. Sőt igen könnyen megeshetik, hogy árlejtés folytán az élelmiszer jó részét is idegen kereskedő szállítja a mi katonaságunknak. Ezzel szem­ben még a rendőrségünket is csakhamar szaporítani kellene, ami ujabb tehert jelentene. Nincs semmi értelme tehát annak a kétségbeesett kapaszkodásnak, amelyet ebben az irányban egyes városatyák részéről tapasz­talunk. Ha lesz, jó! Ha nem lesz, akkor se essünk kétségbe. Sokat nem nyerünk, de nem is veszthetünk vele. * Mészáros Károly polgármester üdvözölte a képviselőtestület tagjait, a gyűlést megnyi­totta. A mult közgyűlés jegyzőkönyvét felol­vasás után hitelesítették. A jelen gyűlés jegyzőkönyvének hitelesítésére Lővy László dr., Lippert Sándor, Kerpel Gusztáv, Lam­perth Ferenc és Petrovics Mihály v. képvi­selők kérettek fel. Interpellációk. Muli József megint elemében volt. Egy szuszra négy dologban interpellálta meg a polgármestert. Sürgette először is az Árok­utca mielőbbi rendezését; Bergeréknek is kedvébe igyekezett járni, amikor azt java­solta, hogy a városmalom helyett vegye meg a város a leégett tizes-malmot és adja át a város Bergernek cipőgyár céljaira; szóvátette egy mentőkocsi sürgős beszerzését és végül kérte a polgármestert, hasson oda, hogy a sajtóreform ellen tüntető utcai elvtársait vagy egyáltalában ne, vagy pedig enyhén büntessék meg. Mészáros Károly polgármes­ter elég gyorsan végzett a hosszú lére eresz­tett interpellációval. Az Árok-utcát azonnal rendezik, mihelyt a tervekre vonatkozó jóvá­hagyás megérkezik. A tizes-malom nem el­adó és így a hozzáfűzött kombinációk mind megsemmisültek. Mentőkocsira rövid időn belül ajánlatokat kérnek be. A sajtóreform elleni tüntetők ügye a rendőrség hatáskörébe »Köpedelem az egészséges ember előtt s undorodás nélkül csak orvos hallhatja. Valóságos kórházi költészet!« (Horváth Já­nos: Ady s a legújabb magyar lira.) Igaza van Torday Ányosnak: »Húsz évvel ezelőtt magyar iró szégyelte volna leírni azt, amit megvesztegetett és eltompult érzékkel a megbotránkozás legkisebb jele nélkül olvaz a mai publikum«. (A modern lira.) Nem művészet még az elsőrangú iró munkája sem, ha hiányzik belőle az a bizonyos, so­kaktól megmosolygott erkölcsi alap. Ady Enerének is van sok oly verse, melyek homályosak. Nehezen érthetők a sok kép, átvitel, szimbolizmus miatt, no meg azért is, mert számtalan mondatuk tulajdon­képen nagyhangú semmit-mondás, raffinált kendőzése a tárgyi ürességnek. Tessék fel­ütni bármelyik verseskötetét s mondatról­mondatra haladva elemezni, magyarázni! hányszor leenakadunk egy-egy érthetetlen szólamon, egy-egy tele szájjal rikoltozó u. n. »eredetiség«-en! Jól tudom, hogy megmosolyognak ezen állításomért a modern versek bálványozói. Hisz' ők megértik valamennyit! De én is mosolygok, mert nekem ilyenkor a kis Weisz Náci esete jut eszembe. A tanár a távcsövet mutatta be az iskolában; kezükbe is adta egymásután a fiuknak, de egyik sem látott vele semmit; nem úgy a kis Weisz! alighogy belenézett, már fölkiáltott: jaj, de gyönyörül A tanárnak gyanús volt a dolog; elvette tőle a messzelátót s látta, hogy a lencseelzáró kupakot elíelejtette előzőleg levenni róla. Én sem értek meg soha modern költeményt, te sem érted, egy harmadik pedig kezébe sem veszi s már tapsol neki: jaj, de gyönyörül... Mert kérem ma divat a modern költészetért rajongani s amit szeretünk, annak hibáit nem akarjuk észrevenni. Pedig »divatból szeretni valamiféle költészetet nagyobb szégyen, mint azt tartalmas meggyőződéssel elitélni« (Ha­lasi Andor: A modern líráról). Sokat lehetne még Ady Endre költé­szetéről mondani; említhetném túlságos ön­bizalmát, mely valósággal önhittséggé fajul; hozhatnék föl példákat badar kiszólásaiból, ízléstelen mondásaiból, melyek nem egyszer durva káromlásba csapnak át. De talán már nagyon is próbára tettem m. t. olvasóim tü­relmét; hallgatásra int e tárca hosszadalmas­ságán kivül az a sejtelem is, hátha »avatat­lan« kézzel nyúltam a modern költészetnek nevezett nebáncsvirághoz. A modern költé­szet megértéséhez ugyanis — mint egy fel­olvasásból hallottam — sok minden szüksé­ges, többek között a magyar történelem ismerete, de nem ám a középiskolából ho­zott naiv, regényes formájában; kell továbbá az irodalomtörténetnek ismerete is. O ez mind nagyon szép, köszönettel is vettem; de sokkal szivesebben hallottam volna, hogy honnan lehet hát meríteni azt a modern költészet megértéséhez annyira szükséges mélységesebb történelmi tudást, mert bizony az igazat megvallva, elég sokan vagyunk, akik — minthogy más térea akad elfoglalt­ságunk — a gimnáziumból hoztuk magunk­kal hazánk tőrténeimének java-ismeretét és szeretetét. Ami pedig az irodalomtörténeti ismeretet illeti, talán annyira mégis csak köz­kincs az irodalom, a költészet, hogy meg­birálásához, a vele való foglalkozáshoz meg­elégedhetünk még egyelőre annyi kvalifiká­cióval, amennyivel egy magyar irodalomtör­ténet-tanításra képesített középiskolai tanár, bír. Megengedem, hogy manapság sok, írni és olvasni tudó ember fölteszi irodalmi kér­désekben a hivatott kritikus s.Upmüvegét, no de ezek számára van egy TbG-iökm 01 1 fásunk: »sutor, ne ultra crepidam! varga, maradj Csak a kaptafád mellett!«

Next

/
Thumbnails
Contents