Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-12-06 / 49. szám

IX. évfolyam. Pápa, 1914* december 20, 51. szám. PÁPA ES VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi betilap. A pápai Katolikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, Tél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Felelős szerkesztő: Kecskés Lajos. Szerkesztőség: Flórián-utca 12. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Örömtüzek. Dermesztő hidegben örömtüzek gyúltak; először a lelkek mélyén lobbant fel a láng, aztán odatolakodott a szemekbe, kiült az arcokra s mint a futó tűz úgy terjedt tovább. Csak azt vettük észre, hogy égnek az ívlámpák, hogy aranyos lángok vibrálnak az ablakokban, hogy fáklyafény világítja meg az utunkat, hogy — világosságban járunk! De ennek a fénynek, ennek a ragyogásnak volt melege is; nemcsak világított, mint a téli nap, hanem melengető sugarakat is szórt reánk, hisz' a kalapok mind a kezekben voltak, a máskor reszkető ajkak lelkesülten énekeltek. Négy hónappal ezelőtt is lelkes tömeg vonult át az utcákon. A meggyalázott becsület bosszúért kiáltott a nemzethez, mely mint egy ember, úgy állott talpra, hogy vérével mossa le a gyalázatot. Az úton akkor is színes lampionok imbolyogtak, lobogó fáklyák szórták szét a fényt, de mintha a bizonytalan jövő, a lelkeket megszálló sejtelem áttetsző fátyolt borított volna fényre, melegre egyaránt. Az ajkakon akkor is nóta csendült, a szónokokból akkor is buzdító szavak szakadtak elő, de túlharsogott mindent a rémkiáltás, a sárbatiport becsület szava. Majd ránk szakadtak a kemény napok. A hívó szózat elszakított bennünket azoktól, akik olyan közel álltak hozzánk, s ha gyászt nem is hoztak reánk, a válás maga már elég gyötrő fájdalom. Aztán láttunk mankóval járó, felkötött karú sebesülteket, akikre büszkén tekintettünk, a szemünkben mégis a részvét könnye csillogott. Voltunk temetéseken, ahol egy-egy sírhalomra szórtuk mind azt a virágot, melyeket diadallal hazatérő hőseink számára ápolgattunk, tartogattunk. S míg a tekintetünk kutatva kereste a pihenő helyet, a lelkünk is ezer kétség közepette hányódott. Vergődtünk, mint a tornyosuló hullámok tetején járó hajó, mely aggodalommal kémleli a révpartot, a kikötőt. Tudtuk, hogy az igazság bajnokai mi vagyunk, de az ellenség túlnyomó száma, a rettenetes pusztulás borzalmai nem egyszer a sötét jövő képét mutatták felénk. Csak az oltár előtt nyertünk enyhületet, amikor a szent falak között átjárta egész valónkat a költő szava: »megbűnhődte már e nép a multat s jövendőt . . .« Hogyan vártuk ennek a meghurcolt becsületnek a diadalát! Milyen mohón kaptunk az újságok után s milyen szomorúan toltuk félre, mikor nem elégítettek ki bennünket. Mert éreztük, hogy győznünk kell, ha ez a győzelem késik is, ha ez a győzelem áldozatot követel is tőlünk. S íme, a héten megcsapott bennünket ennek a várva-várt diadalnak a mámora. A belgrádi konak előtt ölelkező magyar katonák lelkesedéséből felénk is hozott valamit a téli szél, s mikor az utcát énekelve jártuk, bennünk is nemes büszkeség támadt, mintha az előragyogó igazság mosolygott volna ránk. Igen, felhők mögül, ködön át, dermesztő hidegben a félig megbosszult becsület ragyogott felénk. Álljunk meg e néhány szónál: TÁRCA. Ltevél a magas menyországból. Anyám! A fiad meghalt. Tudatom. Egy halom alatt nyugszik északon. Sirját azonban fel sohse keresd, Meg sem találnád. Nincs azon kereszt. Kopár az s puszta, nincs rajta virág, Az egész disze egy kis fűzfaág: Hazulról hozta egy másik halott. Nekünk kedves, mert otthon fakadott. Anyám! nyugodj meg, hős volt a fiad. Légy büszke rája és meg ne sirasd! Megírom azt is, hogy itt az a hír, Hogy Hazám népe önfeledve sir, Mert muszkahad lépte át a határt ... Megnyugtatlak anyám: ez mit sem árt. — Mi itt a főidben már sokan vagyunk, És megesküdtünk: szent a mi szavunk, Hogyha komolyra fordul a dolog, Ha szülőföldünk veszélyben forog, Felkelünk minden s fegyvert ragadunk: Bántani titeket, Anyám, nem hagyunk!!! ... Csak ezt akartam megírni neked, Meg aztán azt,... hogy ... az ... Isten ... veled. Molnár Árpád. A sebesültek egyik fővárosában. Amire az ember nem gondol, sokszor éppen az történik meg vele. Ki gondolta volna, ez előtt csak egy hónappal is, hogy én, egy szomorú kis karaván élén Morvaország egyik városába fogok zarándokolni és még hozzá Mindenszentek napján, mikor engem a kötelesség a helyemhez leláncolva köt? De, hát a szeretet nem ismer akadályt és ha megindul, a Gondviselés segíti útjában. Egy igen nagy akadály állott előttünk, a mi pici kis karavánunk előtt; szombat délután volt, másnap a szigorú kötelességek sorozata, amelyért, ha kell, meg is halunk és ime: a Gondviselés megsegített; a legelső ajtón belül, ahol segítséget, helyettesítést kerestünk, e szavak fogadtak: Csak tessék elindulni: megyek, sietek, repülök helyettesítésére! Mily megható a szeretet! Mennyire megkönnyíti az élet terheit! Az Isten áldja meg, ki e fennti igéket kimondotta és túláradó mértékben meg is valósította! Tehát vonatra ültünk. Öreg este volt, mikor Bécs közelébe értünk. Utunk a bécsi központi temető mellett vitt el. Ezer meg ezer mécs lobogott, már Mindenszentek ünnepének előestéjén, a sirokon. Rágondoltam, hogy másnap lesz a halottak karácsonyestéje. Hogyan várják a mi kicsinyeink a karácsonyestét, amikor gyertyát gyujtunk nekik, ajándékot osztunk ki közöttük. Hogyan várhatják szegény halottjaink is az ő estéjüket: a halottak estéjét, mikor őnekik is gyertyát gyujtunk és imádságot adunk. A bécsiek — úgy látszik — nem szeretik váratni szegényeket, mert már Mindenszentek előtti este, mint mondottuk — kigyújtották a mécseseket. Talán negyed óráig is ment a vonatunk e libegő-lobogó sirok mellett. Azután siettünk a Nordbahnhotba — az északi pályaudvarba, honnét Morvaország, Szilézia és Galicia felé indulnak ki a vonatok. Mikor odaértünk és egy teremben helyet foglaltunk, óráról-órára szakadatlan sorban