Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)
1914-11-29 / 48. szám
1914 november 15. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. — Együtt magammal. — Nekitámaszkodtam ablakom szárnyának. Friss levegő lengett körül, amint beözönlött nyitott ablakomon. S néztem az első hóesést. Szitált az ég és hópelyhek hullottak. S én túl láttam fehér fátyolukon. Beláttam egy bordóalapszinü kis szobába, ahol kis gyermek ült ágyacskájában, puha, dagadó vánkosok közt. Ablakhoz vitték ágyát s aztán magára hagyták. Kék eres kis kezei pihegni látszottak a vánkoson, mint a kétnapos kis fecskék fészkük puha pelyhén. Halovány arca szenvedő volt, de szemei tüzeltek. S nem vette észre, hogy háta mögött az árnyékban sápadt betegségek lappangva lesnek reá. S nincs, aki megvédje. Nincs anyai kar, mely átölelje s nincs anyai csók, mely enyhülést csókoljon lázas homlokára. Nem érez maga körül semmit. Csak lát, csak néz. Hópelyhek szállnak előtte s aztán eltűnnek a földön a fehér takaró sűrű kristályai közt. Talán saját magát érzi mindegyikben s várja, mikor hullik ő is a többi közé a lehér takaróra? Néz és vágy ragyog szemében. S vár. Pedig hiába vár. A betegségek megszöknek ágya mellől, pirosság futja az arcocskáját s a láz pirossága az erő s öröm pirosságává virul sovány arcán. Lelke leküzdi a test ellenségeit. S erejét szálló hópelyhek eséséből meríti. Aztán eltűnik a kis szoba. Színpad tűnik fel piros, zöld villanyfényben s benne hóesés Finom, apróra vágott papírszeletek hullanak, mint az álom, egy kis sirra s a sirra dölt alvó kisgyerekre. S nem ébred fel tőlük a gyermek. Édesen alszik. Finoman simogatják a hópelyhek. Hidegét nem érzi, mert égető hidegségüket holt anyja csókjának álmodja. S belehal'a sok csókba. Aztán megint az ablak előtt hulló hópelyheket láttam. Most éles, egyenes vonalú esésben vág le előttem egy pehely. Utána nézek. Kemény lépésű, gyorsan haladó, senkinek ki nem térő katonára esett. Szürke kabátjára fehér prémet rakott. Egy másik pehely széltől elkapva esik lefelé. S hozzávágódik egy másikhoz, ketten együtt a házsarokhoz s onnan a földre, a kemény lépésű katona talpa alá. S ott megfulladnak. Most cikázva, görbülő vonalban száll let elé egy pehely. Halkan, szinte kacagva hull alá. Öröm nézni. Szép kristálytűi központi . elrendezéssel mintha virággá tennék. S száll, száll egy leány fekete hajára. S virágként megáll fürtjei között. Egy másik acél-szürke szemében megcsillanva hullott boájára. S mosolyog a leány mindkettőre. S minden hópehely másra száll. Mindnek van valakije, kit a sors éppen útjába terelt. S oly hasonló a hulló hópehely sorsa azéhoz, akire hullott. Miért nem esett a nehéz esésű hó a leány hajába vagy miért nem tükröződött annak szemében ? Vagy néha oda is esik ilyen hópehely és szétszitálja a haját és könnybe borítja szemét? Vagy miért nem esett a kacagva hulló hópehely reám? Vagy hullik rám is ilyen? S ha hullik, miért nem veszem észre ? Becsukom ablakomat. Elég volt mára a hóesés nézéséből. S mikor csukom az ablakot, huzat támad tőle, elkap egy-két hópelyhet. Odaszorulnak az ablak résébe. Másik bevág szobám levegőjébe s az ottani melegtől olvadtan hull a parkettre. S nem merek e könnycseppre rálépni. Várom az alkonyatot, hogy benne életre ébredjen s álmomban elém álljon s megköszönje, hogy nem tapostam agyon. Akkor aztán én kinyitom neki ablakomat, kezemre veszem s csókkal eresztem útjára. Szálljon arra, amerre akar. De vigyázzon magára, hogy újra el ne kapja becsukódó ablakok légvonata, hanem hulljon oda, ahova akar. S soha vissza ne térjen . . . Ele. HiREK. — Advent. A mai vasárnappal, advent első vasárnapjával új egyházi év kezdődik. A plébánia főtémplomban megkezdődnek a hajnali misék (roráték), melyek az Üdvözitő után való forró vágyat oly szépen fejezik ki. Azonkívül advent négy vasárnapján a délután 3 órakor tartatni szokott litániák előtt egyházi tanítások lesznek. — A harebavonultak családjai. A mozgósítás esetén bevonultak gyámolnélküli családjainak segélyezésére vonatkozólag az 1882. évi XI. t.-c. intézkedik. Ennek alapján részesül városunkban is körülbelül 600 család állami segélyben. Mint a lapokból olvassuk, a pénzügyminiszter ennek a törvénycikknek kiegészítése és némely rendelkezéseinek módosítása tárgyában törvényjavaslatot nyújtott be, mely még humánusabb intézkedéseket tartalmaz, mint a most érvényben levő törvény. A javaslatot a pénzügyi bizottság csütörtökön tárgyalta le dr Antal Géza városunk országgyűlési képviselője előadásában s előreláthatóan hétfőn az országgyűlésen kerül elintézés alá. — Háborúba induló huszárok. A városunkban állomásozó 7. honvéd huszárezred legénysége közül ismét egy század indult a harctérre hétfőn délután. Elindulás előtt Kriszt Jenő esperes-plebános és Morvay Béla százados lelkesítő beszédet intéztek a huszárokhoz. — A katonák karácsonya. A vallásés közoktatásügyi miniszter megengedte, hogy az összes tanintézetekben az ifjúság a hadbavonultak részére gyűjtést rendezzen. A rk. elemi iskolákban e gyűjtés igen szép eredménnyel járt s a tegnapi nap folyamán küldetett be a kir. tanfelügyelőséghez. A kis adományozók művészies kivitelű emlékképet kapnak. — Látja, ilyenek a lányok. Nem érdemes ám azokat szeretni. S ebben a Mici se kivétel. — De bizony kivétel! — kap szóba a lovag. — Tessék csak az arcára nézni, mennyi finomság, szelídség van a szemében. Egész uton azt néztem. — Tudja mit? — válaszol kedvesen a néni — Jöjjön csak mellém, aztán mondjon el mindent. Lányok, ti siessetek előre! Aztán megindulnak szépen s Makray Laci biztatás nélkül is vall a Villa néninek, aki csak mosolyog, mosolyog a sok szerelem hallatára. A gavallér sóhajtva várja a korholást és lám, lám a rettenetes Villa néni nem prédikációval felel, hanem szépen elmeséli, hogy minden szerelmes gavallér szivének a háziorvosa. Makray Laci csak ámul-bámul: Hiszen ő a legaranyosabb asszonnyal találkozott össze! Meg is vallja szégyenkezve, hogy ő bizony csalódott a nagyságos asszonyban. Valami kegyetlen nagynéninek gondolta, aki valósággal úgy néz a fiatalokra, mint a villa. — Bocsánat, nagyságos asszonyom, de amikor meghallottam, hogy a lányok Vilma nénit emlegetnek előttem, én bizony Villa nénire gondoltam és bizony átkoztam a sorsomat, amely ilyen rettenetes ismerősöket hoz az utamba. — Nohát ezért megbűnhődik! — mosolyog vidáman Villa néni. — Lányok, álljatok csak meg! Én a Mancival bemegyek a varrónőmhöz. Maguk a Micivel itt fognak sétálni a ház előtt. De ha unatkozni fog maga mellett a Mici, akkor aztán kikap ám! így maradt egyedül a két bohó gyerek s mosolyogva simult egybe a szemük szerelmes melegsége. — Micikém, ez igazán az álmok aranyos nászutja. Ennél még az igazi se lehet szebb és boldogabb. — Nem is tudnám elfelejteni! — ábrándozik a kisleány s együtt nézik a tavaszi napsugarat, amely arany csillagocskákat hint a szemükre, hogy még izzóbban csilloghasson össze. Álmodozva ismételgetik az utjuk kedves epizódjait s örülnek annak a nagy messzeségnek, amely az otthoni pletykáktól elválasztja őket. — Ó, ha látna most anyus! — sóhajt a kisleány. — Megcsókolna mindkettőnket! — felel vidáman a fiu. — És ha látnának a maga kedves ideáljai? — fűzi tovább a kérdést. — Nagyon boldogok lennénk! -— válaszol pajzán mosolygással Micike és szelíden tekint az ő hűséges Lacikája szemébe, amelynek sugarai az örök szerelem olthatatlan forróságával ölelik át egész alakját. Maguk se tudják, miről beszélnek. Olyan öntudatlan és kedves a szavuk, akár a madárcsicsergés, amelynek csak a muzsikáját lehet érezni. Észre se veszik, hogy már szalad is eléjük Manci és huncotkodva viszi őket Villa néni elé: — Borzasztóan unatkozhattak szegények. Csak az arcukra kell nézni! ... — és pajkos mosolygással tekint a boldogságtól vidám szemekre, amelyek csak örülni tud* nak az élet szépségének és az emberek jóságának. Villa néni érti már ezt s olyan szeretettel nézi örömüket, mintha a maga édes, boldog fiatalságát látná s annak a kedves folytatását várná tőlük. — Gyerekek! Nekünk lesz ám még dolgunk a Mancival. Ti csak menjetek be add ig a cukrászdába pihenni! Micike szégyenkezve szabódik, hogy ő nem mer egyedül odamenni a Lacival, mit szólnának mások. — A testvérednek nézik. Úgyis olyan a szeme. S boldogan válik el tőlük újra a két szerelmes gyerek, a cukrászdába azonban