Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-11-22 / 47. szám

2 PÁPA ES VIDÉKE. 1914 november 22. a hercegprímás jövedelmét, mint maga Csernoch János, a hercegprímás; ő jobban számon tartja a püspökök és kanonokokjövedelmét, bevételeit, mintakár maguk az érdekeltek. Jobban tanulmányozta az egyházi vagyon kérdését, ügyét, mint maguk az egyházi vagyon kezeló'i. Nem célunk az ő álokoskodását megcáfolni. Elvégezte azt már mi heo o lyettünk az Alkotmány, nem is papi írók tollával csupán, hanem beérkezett cikkekben világi férfiak érveivel, akiknek szemét nem kápráztatja el annyira az egyházi vagyon »legendás« nagysága, hogy a főpapság annyiszor megnyilatkozó áldozatkészségét meg ne látnák; megfelelt e vádra a legilletékesebb, maga Csernoch János hercegprímás, még pedig Az Est hasábjain, nekünk tehát sok hozzátennivalónk nincsen. Csak azt nem értjük: ha valaki már akkora fáradságot fordít az egyházi vagyon millióinak összeállítására, hogy még az 1887,-i statisztikára is hivatkozik, mért restelli fölkutatni az egyházi vagyonból kikerült adományokat, hogy e kettőt igazságosan szembeállítaná? Igaz, hogy a statisztika nem volna teljes, mert Gáthy Simon azon elvénél íogva, hog)

7 az egyházi vagyon »közvagyon«, tehát a jövedelme »közjövedelem« — nagyon sokan fordulnak e forráshoz, kiknek följegyzői csak a mindentudó Isten, de akkor mégis világosabban látnánk, már pedig a jó statisztikának ez a célja, vagy nem ? Ha annyira szereti Simon úr a statisztikát, írja egyszer össze a börziánerek, bankigazgatók és nagykereskedők millióit, azt hiszem, kissé nagyobb összegekkel fog a nyilvánosság elé lépni, mint jelen cikkében. Ha kiszámította (?), hogy egyes katholikus főpapok napi jövedelme mennyire rug, talán a Rotschildok tiszta jövedelméről sem ártott volna kimutatást adni, akiknek egy-egy percre eső jövedelme sem megvetendő összeg. Vagv ez nem »közo cb vagyon«? Bocsánat! (-) Háborús jóslatok. Ugy látszik a próféták korát kezdjük élni. Úgyszólván minden héten hoz egy-egy jövendölésről hírt valamelyik napi- vagy hetilap. Mindegyik jövendölés természetesen a most duló világháborúval kapcsolatos. Azt hittem eddig, hogy a próféták kora rég leáldozott. Hisz amit a jövőre tudnunk kell, azt az Ur Jézus hagyta reánk. Az ó-szövetségi jóslatok pedig az Ur Jézus életében teljesedtek be. És ime, a háború megszülte a modern prófétákat. Csak egy nagyon gyanús a dologban. Az tudniillik, hogy minden ily jóslat csak most kerül napvilágra. Könnyű akkor világháborút jósolni, amikor az itt dühöng a szemeink előtt. S hogy annál jobban felüljön a publikum, hát a fáma szerint az egyik jós egy tudós jezsuita, a más-ik szentéletü franciskánus, azután kapucinus, meg dominikánus, pálos-szerzetes és még nem tudom én kicsoda. Na hát, hogy mit gondoljunk ezekről a jóslatokról, ime, itt a példa. Legutóbb nagyon emlegették egy szentéletü kapucinus testvér jóslatát. Nem tudom, a pápaiak hallottak-e róla? Itt nálunk Pozsonyban sokat emlegették, Pesten is, amint értesültem róla. Hja persze az ilyen hírnek gyors szárnyai vannak. A hír szerint még a mult században pergamentre irta volna a következőket: 1914-ben gyalázatos politikai gyilkosság történik (mily mesésen knappol, ugye?), mely lángba borítja egész Európát. Öt érdemleges hadüzenet lesz (a törököt úgy látszik kifelejtette). A legvérengzőbb hónapok szeptember és október. Belgium megsemmisül; Franciaország kis hatalom lesz; Anglia tengeri haderejét tönkre verik. Karácsonyra két császár békét diktál a világnak (mily jó is volna!). A háború után Oroszországban ki fog törni a forradalom és a cári családot meggyilkolják. (Ebben nincs lehetetlenség, az oroszoktól kitelik. És azt hiszem — no de nem szólok semmit.) A háború után béke és boldogság következik és vallási téren óriási lesz a föllendülés (ránk is férne). Ezeket irta volna Bruder Konrád 1841ben. A fáma szerint a pergament Vilmos császár kezeihez is eljutott már és jelenleg egy német város városházán őrzik (hogy el ne illanjon ?). Nagyon érdekelt a dolog, vájjon mi igaz az egész jóslatban. Mindjárt az a gondolatom támadt, nem e a vásárcsarnoki (Pápán még nincs ugye ily hírgyár?) elárusító hölgyek (magyarul: kofák) találták ki? írtam az altöttingi kapucinus gvardiánnak. Közben megtudtam, hogy Bruder Konrád a weugi plébánia területén született s 33 éves korában lépett a szakállas barátok rendjébe 1851 szeptember 17.-én. Altöttingben volt portás 41 éven keresztül. A szentség hirében halt meg 1894 április 2-1.-én. A boldoggá avatási pöre most folyik Rómában. Kérdezősködésemre az altöttingi gvardián, P. Domonkos a következőket irta németül: történik s célja lesz akkor még az utca életének is. De most lehunyom szememet. A nap árnyékot-íényt rajzol elém és szemhéjjamon át csak foltokat látok, meg surranó alakokat. És a zajt hallom. Nekitámaszkodom a sarokház márványalapjának s figyelem a zajt. Érzem, hogyan lüktet a vér fejemben s hogyan dobol fülemben s ritmusba szedi az utca zaját. Szeretnék koporsóban fekvő halott lenni, akit örökké visznek fekete kocsin a zajos utcákon, hogy élvezhessem az utca zaját. S csak azt szeretném, ha képzeletem élne és idegeim. Magamnak kellene az idegeimen végigzsibongó zajból megalkotni egy nagy várost, egy zajos utcát, futó embereket, kocsikat, fényt, árnyékot. Magamnak kellene őket mozgásba hoznom, kevernem, zavarnom. S akkor minden köröttem futna . . . Ejnye, de sokszor szegeződnek rám az emberek szemei. S én ezeket érzem lehunyt szemmel, mintha hipnotikus erejük volna. Minden nézés zsibongó idegizgalmat idéz elő, mint a villanyos kisülés. Csak egy pillantás, de agyamba látnak. Már nem bírom ki tovább. Fölvetem szememet. Az utcát sötétebbnek látom, mint képzeltem, az emberek csúnyábbak, testiebbek, mint képzeletem alkotásai. Itt hagyom az utcát, a sarkot. Utamban autók rám tülkölnek, bérkocsisok rám hoppoznak, villanyosok rám csengetnek. Fásultan térek ki előlük. Kifáradtam a sarkon egy város teremtésében s az emberek nézésétől. * Itt ülök a besötétedett szobában. Két könyököm az asztalra támasztom, fejem tenyerembe hajtom. Zúgg ottkünn a szél. Rázza ablakomat. Besikolt a legkisebb nyiláson is és ott legélesebben. Érzem, amint a szoba levegője áramlik. Valósággal fényhullámokat látok, villanásokat a szél egy-egy erősebb lökésére, Lehet, hogy felizgatott idegeim káprázata játszik velem, lehet, hogy kályhám aszbeszt szemű ablakán át tör be erősebben vagy gyöngébben a fény. Mert kályhám tüzét is ép úgy kínozza a szél, mint engem. Csakhogy kályhám morog, én meg csak gondolkodom, kályhám forgatja lángoló szemét, én meg az enyémet lehunyom s hallgatom, amint a vihar a kulcslyukban versenyt fütyöl az inasokkal. Érzem, hogy ottkünn titkos erők indultak nagy útra, a velük rokon rejtett erők felkeresésére. S nem menekülhet előlük semmi. Asztalra döntenek erőülte fejeket, lázassá tesznek ideghálózta testeket s az idegek rezegnek, mint égzengéskor cimbalom húrjai, harangszókor vékony ablaküveg. Ujjaimmal elszorítom halántékom ereit, mert máinem is vér, hanem tüz fut bennük s minden cseppje agyvelőmbe hatol s ott parázsoló tüzeket táplál. Olyan a vérem, mint regebeli Nessosé, ki vérével Herkulest égette halálra. Nagy, lobogó máglya ég koponyámban s talán gondolatok fűtik. De jó lehet gondolatok nélkül élni! S én mégsem kívánom. Eszembe jut egy ember, ha a gondolatnélküliségre gondolok, kinek arcizmai nevetésre torzultak s úgy megmerevedtek s nevetővé tették ama embert, ha sirt is. Hiányzott a lélek nevetésében s én futottam előle, mert féltem, hogy megbolondulok. Ezért nem merek állatok szemébe nézni, mert félek attól, hogy a szem mögött meglátom a gondolatlanságot s ez rettenetes volna. Mert a szemben ül ki a lélek. De nemcsak a lábait lógatja ki rajta, hanem íróasztalt is rendez be ott s tollat tart kezében, hogy bebizonyítsa, hogy gondolkodik. Az állatnál félek, hogy csak két kilógó lábat látnék, ha szemébe néznék. S holt léleknek volna az a lába. Inkább kapjon száz fúria agyamba s vegyem ezt tudomásul. Inkább legyen örökös a zúggás, a vér zakatolása. Inkább lobogjanak örökké emésztő lángok a fejemben, miket csak a halál tud eloltani. Neki elég, ha ránéz azokkal a zöldes-sárga csontokba ásott üres szemeivel. Amikkel lehullatja a virág-